Királyi melléfogás

Publikálás dátuma
2017.08.03 07:46

A kortárs irodalom egyik legolvasottabb szerzője, Stephen King több mint kétszáz filmes művének nagy része a silány mozgóképek sorát szaporítja. A képre kattintva galéria nyílik!

Stephen King alighanem a legtöbbet megfilmesített regényíró: 238 nyilvántartott írói kredittel rendelkezik filmes produkciókban. Pedig csupán 56 regényt jegyez, igaz, emellett számos novellát is írt. A számok és arányok mégis elképesztőek. Az is, hogy az író rajongóinak a szemében örök kérdés, hogy hogyan lehetséges az, hogy nyomasztóan túlnyomó többségben ezek a művek a rossz filmek történetét gazdagítják.

Egy kézen meg tudjuk számolni a jól sikerült King adaptációkat (Remény rabjai, Creepshow – A rémmesék könyve, Ragyogás, Halálsoron), míg a fércművek száma konvergál a végtelenbe. Összetett kérdés, hogy miért van ez, például, hogy a misztikus és horrorirodalom narratívája nehezebben átültethető mozifilmmé, mint mondjuk Dan Brown forgatókönyvszerű regényei. Esetleg az a tény, hogy kis költségvetéssel az ilyen produkciók hülyén mutatnak végül a vásznon, de mindezek mellett maga King is okolható a filmes bukások miatt.

Például azért, mert ahogy öregszik egyre bátrabban szidja Stanley Kubrick Ragyogását és isteníti a Mick Garris rendezte négy és félórás tévés változatot. Egyszerűen azért, mert utóbbi hűen követte a könyv eseményeit – ez nagyobb erény a szemében, mint a film minősége. Nagyon nem szereti, ha a regényeit alaposan átírják, mint annak idején Kubrick tette...

Garris, a Ragyogáson túl még öt pocsék King adaptációt jegyez és még mindig nem vonult nyugdíjba. Az már csak hab a tortán, hogy a legsilányabb Stephen King adaptációt maga Stephen King jegyzi. Az 1986-as Maximális túlhajtás kínosan gyenge és számos pontján röhejes szinte zuhanó produkciót forgatókönyvíróként és rendezőként dirigálta végig, igaz, a legenda szerint ritkán volt beszámítható állapotban. A nyolcvanas években egyre inkább előtérbe kerülő alkohol- és drogproblémáit viszont vállalta, sőt, élményeit beépítette a későbbi műveibe is.

Toronyverés

Lehetetlen misszió. Ez jutott az eszembe, amikor először olvastam, hogy megfilmesítik Stephen King nyolc regényből álló sorozatát A setét tornyot. Szokás szerint King ezeknél a misztikus-western műveknél sem épp a visszafogottságáról volt híres, csaknem ötezer oldalnyi irodalmi alapanyagról van szó. A gyártó Sony így nem is csak egy filmet tervezett, hanem egy egész multiverzumot: a most moziba került darabbal párhuzamosan annak előzménytörténete tévésorozat formájában fog életre kelni. Egyszóval több lábon álló vállalkozás ez, mely szemmel láthatóan olcsó trash formában manifesztálódik. Legalábbis Nikolaj Arcel mozija kapcsán abszolút ez a benyomásom.

A hatvanmillió dolláros költségvetés (amely kifejezetten alacsonynak számít álomgyári mércével) nagy részét minden bizonnyal a két főszereplő sztár gázsija vihette el, mert amit rajtuk kívül a vásznon látunk, szerény keretek között előadott olcsó szórakoztatás. Dramaturgiai problémák is vannak a produkcióval, sokáig nem egyértelmű, hogy Roland, a harcos tulajdonképpen a főhős – Idris Elba egyébként rutinból hozza a kötelező elvárhatót. Nem így a Waltert, a gonosz mágust alakító Matthew McConaughey, aki kéjes mosollyal az arcán ripacskodja el a szerepét. Kis kikacsintással, mintha azt sugallaná nekünk, nézőknek: bocsássuk meg neki gyorsan ezt a totális félreértést.

Infó:

A setét torony

Forgalmazza az InterCom

Egy tenor is elég

Publikálás dátuma
2019.04.20 13:05

Fotó: AFP/ ROBIN UTRECHT
Ha van olyan szép hangja és tud úgy énekelni, mint Joseph Calleja, ugyan miért volna szükség háromra. Mert egyedül jött, énekelt, és győzött, bár nem vitt mindent a máltai sztártenor Joseph Calleja. Dolce, szól egy olasz zenei utasítás, gyakran látható kottákban, Böhm László Zenei műszótára szerint ilyenkor lágyan, gyöngéden kell játszani, énekelni. Eléggé ilyen volt, ahogyan Calleja megjelent és énekelni kezdte a herceg első áriáját a Rigolettóból. Nagyon szépen, ugyanakkor megfelelő erővel, teljes terjedelmében testesen szólt hangja, mindazonáltal egyfajta édesség (az olasz kifejezés eredetei jelentése) is jellemzője volt, hiányzott belőle minden bántó élesség. A következő szám Macduff jelenete volt, szintén Verditől, a Macbethből. Drámaian, keményebb hangon jelenítette meg a figurát, hallhatóan tudatosan építette fel a két karakter és a helyzetek közötti különbséget. Nota bene, amikor a herceg megjelenik, a történések elkövetkezendő sötét fordulatairól még nem kell tudnunk, a tenor azt próbálhatta érzékeltetni, itt még akár kedves csirkefogónak is vélhetnénk. Zavaró azonban egy ilyen apró mozaikokból felépülő est, olyan, mintha az énekesek portfóliójukat mutogatnák egy impresszáriónak: én mindezekre képes vagyok. Tudjuk persze, nem egyszerű egy ilyen kaliberű művészt akár csak egy teljes opera előadására is szerződtetni, marad az ária- és dalválogatás, bevett szokás ez. Jöttek tehát a tragikus olasz operai hősök, Cavaradossi természetesen, és egy francia is Werther Massenet-tól. És továbbra is minden elég erővel, a magasban is testesen szólt. Azt mindenesetre megállapíthattuk, Calleja akárhogyan is viszonyul a nagy elődökhöz való hasonlítgatásokhoz – lásd vele készült riportunkat –, valóban nem az új Pavarotti, legalább is, ami hangszínét illeti, biztosan nem az: az övé jóval puhábbnak tűnik, a nagy előd éles tenorját mindig is zavarónak éreztem. A második részben dalok jöttek, de nem a legkönnyedebb fajtából, még Tosti, Donaudy is meglehetős színvonalat képviselt, érdekes volt a máltai Vella huszadik századibb hangvétele, kicsit nyersebb harmóniái üdítőleg hatottak, a szépségesen szép hangok özönében. A siker meglehetős volt, de nem átütően nagy, ez azért is lehetett, mert énekesünk kerülte a bravúroskodást, és az énekkelt művekkel sem ment egy bizonyos színvonal alá. Valószínűleg Calleja egy teljes operában, jellemek felépítése során képes megmutatni, mit tud igazán, ha úgy érzi, megértett rá, és egyszer elénekli Otellót – erről is beszélt nekünk –, az minden figyelmet megérdemlő teljesítmény lehet tőle.

Joseph Calleja áriakoncertje

Verdi, Puccini, Massenet, Mascagni, Leoncavallo áriák és zenekari operarészletek, Csajkovszkij, Tosti, Donaudy, Vella, Leoncavallo zenekarkíséretes dalai Joseph Calleja tenor Magyar Állami Operaház Zenekara, karmester Pier Giorgio Morandi Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. április 19.

Frissítve: 2019.04.20 14:07

Elmosott határok - orosz képzőművészet a Mikve Galériában

Publikálás dátuma
2019.04.20 12:30
Katrin Nenasheva: 300. A művész munkáiban saját testét használja
Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Az orosz és magyar képzőművészet határátlépései, mindannyiunkat érintő provokatív kérdésfelvetései állnak a Mikve Galéria kiállításának középpontjában.
Szokatlan, meghökkentő és elgondolkodtató munkákat egyaránt láthatunk a Mikve Galéria időszaki kiállításán. A Nyomotokban - Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben című kiállításon huszonkilenc művész, művészcsoport és művészeti szervezet mutatkozik be maradandó nyomokat hagyva a nézők emlékezetében. A Budapest Art Week keretében megnyílt tárlat egyúttal a Budapesti Tavaszi Fesztivál központi tematikájához is kapcsolódik, az orosz művészetet fókuszába állítva. Teszi ezt olyan könnyed módon, párhuzamot képezve a magyar alkotók munkáival, hogy a tárlatot szemlélve nem kizárólag egy budapesti, hanem egy minden pontján európai kiállítótérben találjuk magunkat. Világszerte ismert alkotók munkásságába is betekintést nyerhetünk, mint Andrei Monastyrsky, Anatoly Osmolovsky, vagy az ő műveik által is inspirált AES+F, a ChtoDelat, Oleg Kulik és a Blue Noses Group. Hozzájuk hasonlóan kiemelkedő magyar művészek alkotásai szerepelnek a tárlaton, mint Szűcs Attila, Szabó Dezső, vagy a nemrég elhunyt, páratlan életművet maga után hagyó Birkás Ákos, akiknek szemléletmódja szintén nagy hatást gyakorolt a következő generációkra. Galambos Áron, Tranker Kata, Kis Varsó, Mátyási Péter vagy Szabó Ádám alkotásai önmagukban is sajátos utakat és jelentéseket nyitnak meg a rendkívül izgalmas, labirintusszerű helyszínen.  
Míg időnként egyértelmű a kapcsolódás egyes alkotók között, máskor nekünk kell felfejtenünk az egyes művek között átívelő szálakat: Mátyási Péter miniatűr Rengetegétől az AES+F művészcsoport hősiességet tematizáló képeiig, a provokatív performanszairól elhíresült Blue Noses fotósorozatától Birkás Ákos Sérült képéig, vagy a Chto Delat (Mi a teendő?) művészcsoport politikai aktivizmust és művészetet összefogó projektjeitől az olyan hazai kezdeményezésekig, mint a Műtő vagy a Bartók-negyed. A provokáció, a társadalmi feszültségek és problémák megjelenítése, az állandó megkérdőjelezés, a dolgok sarkaiból való kifordítása szinte minden alkotásban jelen van, helyenként válaszlehetőségekkel, máskor a nézőnek szegezett kérdésekkel dolgozva. Egy-egy kép erejéig olyan egyéni és kollektív helyzetek villannak fel, amelyek nem ritkán a mindennapossá vált erőszakot, ambivalenciát és ellentmondásokat domborítják ki, elmosva valóság és művészet közti határokat. Egyes művek előtt állva könnyedén jöhetünk zavarba, esetleg érezhetjük magunkat egyre feszültebb, kényelmetlen helyzetben – ezek az érzetek azonban kivétel nélkül szükséges folyamatokat indíthatnak el bennünk. Olyan művészetkoncepció valósul meg a Mikve Galéria kiállításán, amely a kortárs alkotók munkái mentén nagyon aktuális létszemléletet tükröz. Nevezetesen azt, hogy valami nincs így rendben. Kérdés, hogy mit kezdünk ezzel.

Infó

Nyomotokban. Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben, látogatható április 23-ig a Mikve Galériában. A kiállítás a Budapest Art Week és a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseménysorozatának része. Kurátor: Vékony Délia 

Frissítve: 2019.04.20 12:30