„Aki egy kicsit is figyelemmel kíséri a híradásokat az akarva-akaratlanul hallhatja, hogy ez évben milyen sok áldozatot szednek hazai vizeink. Számtalan alkalommal foglalkoztunk és foglalkozunk a megelőzéssel, ám erőfeszítéseink ellenére újra és újra bekövetkezik egy-egy tragédia.
Vajon miért?
Önkritikát kell gyakorolnom, gyakorolnunk. Azt gondolom, nem mindent teszünk meg a tragédiák bekövetkezése ellen. Talán nem elég agresszív a kommunikációink, de néha már-már erőtlennek érzem magunkat a közönnyel szemben. Azt érzem, hogy ez így kevés, többet kell beszélnünk és cselekednünk.
Azonban van egy igen fontos kérdés: mit tehet az egyén? Hol van az egyéni felelősség határa?
Nem egy olyan vízbefulladás történt az elmúlt időszakban amikor az áldozatok (zömében felnőttek) nem tudtak úszni, ezt hozzátartozóik is egyértelműen megerősítették a helyszínen való kikérdezés során.
Teljesen érthetetlen ez a jelenség!
Amit még hozzá lehet fűzni, hogy egyik eset sem a kijelölt fürdőhelyen történt, sokkal inkább a strandbójákon kívül, közismerten a mély vízben, a parttól távolabbi helyeken.
Van még valami, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, mégpedig azt, hogy mi történik a sajnálatos esemény bekövetkezése előtt. Igen, beszélnünk kell az előzményekről is, arról, hogy egy úszni nem tudó ember hogyan jut el arra a pontra, hogy mégis vízbe ugrik.
Mit kell tennünk közösen ahhoz, hogy az ilyen jellegű tragédiák ne következzenek be?
Hazai vizeink többségében nem lehet szabad szemmel látni a víz alatt. Ezért akik elmerülnek nem láthatóak, a segítségükre érkezők nem látják hol vannak, így az esetek nagy többségében már nincs esélyük a túlélésre. Jobb esetben a holttestüket néhány óra alatt ultrahangos szonárral megtaláljuk, de van akiket csak napok után vet ki magából a víz.
Miért? Tudunk-e többet tenni egymásért? Szerintem, szerintünk igen, de egyedül nem vagyunk elegendőek. Hiszem, hogy közösen jobb eredményeket érhetünk el! Óvodás kortól felnőtt korig mindenkit be kell vonni a párbeszédbe és azonnal cselekednünk kell!”
A bejegyzéshez mellékeltek két képet is. A szonár (ultrahangos kereső) képernyőjén egy élettelen test látható. „Ezt látjuk, amikor a feltételezett eltűnés helyszínén keressük az eltűnt személyt. Itt már nincs esélyünk az újraélesztésre sem” – írja Bagyó Sándor.
A legutóbb eset kedd hajnalban történt Balatonfüreden. Egy 19 éves fiatal ittasan ugrott a mólóról a vízbe, majd barátai ellenkezését figyelmen kívül hagyva, másodjára is megtette, ekkor már nem jött fel újra a víz felszínére.
Egy 17 éves fiú pedig a hátralevő életére lebénulhat, amiért fejest ugrott az alacsony vízbe, a Balaton déli partján. Egy lengyel fiatal is életét vesztette Balatonszéplakon, miután a vízibicikliről esett a vízbe, majd elmerült. Korábban, szintén csak egy 19 éves fiatalember életén nem tudtak segíteni Balatonlellén, amikor is az elsodort labda után eredve, nem maradt elég ereje, hogy kiússzon.
Nem csak a Balaton, de a Duna is szedi áldozatait. Június végén két gyermek esett a Dunába, egyiküket elsodorta a víz, a másikat kimentették, de egyikük sem élte túl. A gyerekek Budafok-Tétény területén fürödtek, és ahogy az ATV megtudta, egy Budapesten élő egyiptomi család gyermekei voltak. Komáromnál pedig egy 13 éves fiatal nem jött fel a vízből, miután egy mélyedésbe lépett és úszni sem tudott.
„Ilyenkor mit tudsz csinálni?” – fakadt ki a VMSZ szóvivője az atv-hu-nak, és meséli is a következő tragikus történetet. A sztori helyszíne a balatonkenesei strand, ahol két részeg lány indult fürdeni, de a vízimentő kitessékelte őket. A lányok mit sem törődve a helyzettel, a strandon kívülről másztak vissza a vízbe, de csak egyikük ért ki.
„Az ember saját magára veszélyes. A balesetek majdnem 100 százaléka azért történik – és itt vegyük ki a gyerekeket belőle –, mert az, akit a baleset ér, nem viselkedett okosan abban a helyzetben, és még szépen fogalmaztam – mondta el Tar Mihály az atv.hu megkeresésére.
Sokan hülyeségeket csinálnak, elfelejtenek „normálisan” viselkedni és azt is, hogy nem a víz a mi természetes közegünk.
Tapasztalatuk szerint, mindenki tisztában van a kockázattal, egészen addig, amíg nem érnek le a vízpartra.
Tar Mihály a fél szem, fél fül elvét vallja. Ez főként a kisgyermekekkel fürdőzőkre érvényes szerinte, a nagyobbakat úgysem lehet már irányítani. „Azonban ha valakit nem nevelték meg a normális viselkedés mikéntjére, az alapvető kritériumok betartására, az bajba fog kerülni.
Azokon a szakaszokon, ahol vízimentők teljesítenek szolgálatot nem történnek halálesetek, vagy maximum évente egy. Természetesen ott is megtörténhet a baj, ahol felkészült szakemberek vigyáznak a strandolókra, de a minimálisra csökkentik az esélyét annak, hogy végül tragédia történjen.
De miért történik mégis ennyi tragédia a hazai vizekben? Tar szerint folyamatos a prevenció, bár az állam kevésbé vesz részt benne, egyelőre a vízimentő fogalmát sem határozta meg. Így tudnak olyan nagy balatoni strandról, ahol a vízibicikli kölcsönzőre bízták a feladatot.
