Rendben, higgyük el, hogy Magyarországon nincs - újra - médiaháború. Hiszen ezt az a kiadvány (ne nevezzük újságnak) közli, amely mindig hűen képviseli a jelenlegi hatalom mindenkori álláspontját. Ott pedig az olvasható, hogy aki mostanában ilyet vélne felfedezni, az csak csatlakozik "a balliberális médiahisztériához" és beképzeli a háborút. A szerző ezzel igyekszik cáfolni egy másik sajtótermék - a Magyar Nemzet - értesülését, miszerint a kormányzat ősztől újságíróknak üzen hadat és egyenként akarja levadászni őket.
Hogy mi lesz ősszel, azt persze most még nem sejthetjük. Ami tény, Orbán Viktor tusványosi beszédében valóban megemlítette a médiát, amikor a következő hónapok harcait vizionálta. Úgy vélte, a külső erőkkel - Soros maffiahálózatával és a brüsszeli bürokratákkal - szemben kell helyt állniuk, s oda sorolta még "az általuk működtetett médiát" is. Mindezt - természetesen - sokféleképpen lehet értelmezni. Az is lehet, hogy csak a hívek éberségének és harckészültségének megőrzését célozta, hiszen a miniszterelnök régóta és egyre inkább az ellenség-gyártásban találja meg politikai elképzeléseinek fő hívószavát. A médiamunkások még büszkék is lehetnek, hogy immár a magyar milliárdoshoz és az uniós vezetőkhöz hasonlóan veszélyesnek tartják őket.
Azért ne intézzük el egy kézlegyintéssel ezt a történetet. Már átéltünk egy médiaháborút, nem is olyan régen. Meglehet, az sem volt az. Ha megfelelően csoportosítjuk az érveket és a nyilatkozatokat, kiderülhet, hogy már akkor is a balliberális "médiahisztériukusok" kreálták az egészet. Mivel a rendszerváltás után féltették megszerzett pozícióikat, s ezért akciókba kezdtek. Talán igaz sem volt, hogy az MDF-kormány megpróbálta magának megszerezni a sajtó és a média fontos hadállásait, mint utóbb kiderült, sikertelenül. Talán meg sem történt, hogy végül félreállították az akkor még egyeduralkodó Magyar Rádió és Magyar Televízió túlságosan középen állónak minősített elnökeit, hogy teret nyissanak a két "tejfa" - teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnök - dúlásának. Csúcs László és Nahlik Gábor (emlékszik még valaki e nevekre?) meg is tette, amit elvártak tőlük. Utóbbi az Egyenleg című hírműsor megszűntetésével, kollégája pedig nem sokkal később 129 valódi rádiós kirúgásával írta be nevét a médiaháború dicstelen történelemkönyvébe.
Annak idején ezt az egész folyamatot végig kísérte és kommentálta is az a párt, amely a közvélmény-kutatások szerint az 1994-es választás egyik esélyesének látszott, majd a voksoláson elég csúfosan leszerepelt. Persze nem azért, mert a megtámadott és kirúgott médiamunkások mellé álltak, hanem talán azért, mert a szavazók úgy ítélték meg, még nem készültek fel a kormányzásra. Csak négy év kellett nekik, hogy ezen a véleményen változtassanak, s aztán - 2002-től - újabb nyolc, hogy ellenzékben kidolgozzák uralkodásuk biztos módszerét. S ahogy az első médiaháború idején, végig figyeltek és nem voltak restek tanulni. Mások hibáiból és a sajátjaikból is.
Így aztán az utóbbi években nem volt újabb médiaháború és elképzelhető, ezután sem lesz. A Fidesz sokkal kifinomultabb és hatásosabb módszerekkel dolgozik, mint a rendszerváltás utáni első jobboldali kormány. Még akkor is, ha a Népszabadság bedöntése nem ezt tükrözte. Ám nyilván a hatalom álláspontját tükrözi, amit egyik kedvenc szerzőjük nemrég leírt: "örvendetes fejlemény, megkésett történelmi igazságszolgáltatás". Ennek nyilván része, hogy még inkább kezükben a sajtó és a média meghatározó része. Még a G-nap - és a két régi barát összeveszése - sem okozott számukra túl érzékeny veszteséget. Ha akkor kiesett a portfolióból néhány jelentős rész, viszonylag gyorsan pótolták. Az egykor közszolgálati média teljes mértékben őket szolgálja, van hozzá sok újságjuk, hű embereik továbbterjeszkednek mindenfelé. Igaz, a valódi hírek és információk már nem számítanak, viszont helyükbe lépett a mindent elborító propaganda. Ha az olvasót, hallgatót, nézőt az utcákon nem győzi meg a plakátkampány, akkor ugyanazt megkapja az M1, vagy a TV2 híradóiból, az országos és a megyei sajtókiadványokból (melyeket továbbra se nevezzünk újságoknak). De ha a sportcsatornára kapcsol az ember, akinek már elege van a Szabad Nép-félórákra hajazó híradásokból, ott is utolérik, egy percben, de annál töményebben zúdítják rá az adagját.
Már nincsenek szabályok (a la BBC), újságírói alapkövetelmények, csak egy a fontos: hogy az üzenet - a hatalom üzenete - eljusson mindenkihez. Egyetlen példa. A Kossuth Rádió reggeli műsorában szinte negyedóránként elismétlik, hogy a szocialisták már megint összevesztek. Megkérdezik az egyik érintettet is, ám előtte háromnegyed órával szót kap egy politológus, aki már akkor kommentája azt, amit később, a leginkább illetékestől lehet majd hallani. Vagyis nem az a lényeges, hogy teret kapjon minden álláspont, hanem az, hogy a hallgatót "megdolgozzák". Nehogy már véletlenül azt gondolhassa, hogy ezek a komenisták egy picit is megváltoztak (amit a műsorvezető kérdéseivel - állításaival - segít egyértelművé tenni).
Valóban nincs szükség újabb médiaháborúra, még talán arra sem, hogy egyenként vadásszák le - ősszel, vagy bármikor - az újságírókat. A sajtó és a média jelentős része az övék. Talán még Kósa Lajos is igazat mondott, amikor azt állította, „egyetlen magyar sajtóterméket sem szerkesztenek pártirodából”. A hatalmat kiszolgáló tévék, rádiók, újságok munkatársai tisztában vannak vele, mit várnak el tőlük, s ennek megfelelően működnek. Volt már ilyen (is), a pártállam idején. Aztán remélni lehetett, azok az idők elmúltak. Ám szép lassan visszatértek.
Ahogy Bródy megénekelte: ezek ugyanazok.