Szentpétervár

Publikálás dátuma
2017.08.05. 09:10
FOTÓ: SHUTTERSTOCK

Sétálok a Néva partján és pirogot eszem. A széles sugárúton a levegő fényes és illatos. Azon kapom magam, hogy a reklámszövegek és a feliratok akaratomtól szinte függetlenül elindítják bennem a nyelvi emlékezést. Egyre gyorsabban és könnyedebben illesztgetem egymás mellé a cirill betűket, s már erőlködni sem kell, érzem a ritmust, az ütemet, összeáll a szó, a mondat. Megejtő élmény visszahozni valamit egy mélyen eltemetett tudásból ennyi év után. Az utcai árusoknál Gyed Marózra alkuszom. Családom pravoszláv karácsonyt is ünnepel, sokszor megírtam, hogy anyai ágon szerbek vagyunk, görögkeleti vallásúak. Jövőre ortodox-képű, jóságosan mosolygó Mikulás is lesz a fa alatt, s ennek már előre örülök. A Szent Izsák Székesegyházban egy CD-t veszek egyházi karácsonyi dalokkal, pont úgy szólnak, mint a Szerb utcai görögkeleti templomban az énekeink, amelyekre gyerekkoromból emlékezem. A Palota-hídról kínai csoport érkezik gyorsan és zajosan, úgy keresztülszaladnak rajtunk, mint a szél. Sebesen kattognak a fényképezőgépek és a mobiltelefonok, egyetlen valamirevaló részlet sem kerüli el a figyelmüket. A Putyin arcképével díszített bögrék és a vörös-csillagos usankák éppen úgy meg lesznek örökítve az utókor számára, mint a Vérző Megváltó templom kupolás tornyai, vagy a Téli Palota és az Ermitázs épületei. Végül is, rendben van ez így, csak legyen majd gondjuk rá, hogy szétszálazzák a cári és a szovjet múlt képeit és relikviáit egymástól.

Rég’ meghaltak a cárok, de megmaradt egy aranyfüstös, pompás város, ahol minden az egykori cári birodalomra emlékeztet. Szentpétervár egy kifinomult ízléssel, sok pénzzel és eleganciával megalkotott gránitváros, amely egyúttal figyelmeztet is: a muzsikok és a nyomorgó tömegek ebből az érzéketlen pompából soha nem részesültek, Oroszország szellemi fellegvárának életéből semmit nem is láttak. Ma ez a palotákban, műkincsekben, aranykupolás templomokban és festményekben tobzódó metropolisz egyszerre valószerűtlen és nagyon is valóságos. A paloták homlokzatai mögött egykor emberek éltek irtózatos nagy akarattal, életet, vagy pusztulást hoztak a városra, de ma már nehéz megmondani, mi volt a valódi indítékuk. Megalománia, puszta hatalomvágy hajtotta volna őket? Egy életmód vad és harsány kifejezése volt csak a céljuk? Vagy valami más, több ezeknél? Kétségkívül maradandó nyomot hagytak maguk után nem mellesleg német, olasz, holland művészek remekműveinek köszönhetően. Az ember megy az utcán és érzi, hogy az épületek, a hidak, a templomok és a gránitoszlopok nem valamiféle talmi dicsőség jelképei, nem hajbókoló építészek és művészek produktumai, hanem nagyon is pontosan fejezik ki azt a mögöttes világot, mely e helyen egykor létezett. Évszázadokra épültek ezek az alkotások, az örök orosz birodalmat jelképezve a múló időben. Lépj be a székesegyházba, egy palotába, vagy egy múzeumba, hajts fejet, ámulj el és semmisülj meg. S őrizd meg a lelked áhítatát és az alázatot úgy az égi, mint a földi hatalmak előtt. A fehér szakállas, ünnepélyes öltözetű, nyájas tekintetű pópa és a jóságos cáratyuska iránti érzéseidnek egyazon tőről kell fakadniuk.

Ljudmilla, az orosz idegenvezetőnk szűkszavúan, érzelemdúsan mesél. Az egykori Leningrádot Hitler el akarta törölni a föld színéről. 1941 nyarától 1944 januárjáig tartott a borzalmas blokád. Másfél millió ember halt éhen, vagy lett a bombázások áldozata. Napi huszonöt deka kenyéren élt a város. Legyengülve tántorogtak az emberek, de minden talpalatnyi földön káposztát termesztettek, a gyárakban nem állt le a termelés, Sosztakovics megalkotta a hetedik szimfóniát, és egy Tánya nevű kislány naplójában megírta nagy orosz családja teljes pusztulását. Ő maradt az egyetlen túlélő a háború végén a családjából. Elnémulunk a buszban. Kár, hogy nem olvassuk ezt is ugyanolyan sokan, mint Anna Frank naplóját. Oroszország története folyamatos szenvedés-történet, hatalmas bukások és felemelkedések, megrázkódtatások és elragadtatások története. Az orosz irodalom a végletekről beszél, de a legegyszerűbb mesék hangján szól, ezért is hatol a lélek mélyére. Miként az orosz népi-tánc és a balett is azért egyedülálló a világban, mert ősi örökségből táplálkozik, azt fejleszti tökélyre. Nyizsinszkij, Nurejev és Barisnyikov egy életen át abból éltek és alkottak, ami őket Oroszországhoz kötötte, orosz lényük úgy érződött minden mozdulatukon, mint valami hitvallás.

Befordulunk a Morszkaja utcába, elsétálunk a ház előtt, ahol Gogol az Egy őrült naplóját írta, pár házzal feljebb Dosztojevszkij lakott, és ebben az utcában halt meg Csajkovszkij. A sírjaikhoz nem jutunk ki a Lázár temetőbe, mert napok óta kilométer hosszú sor kanyarog a mauzóleum előtt kora reggeltől késő estig. Éppen a napokban hozták ide a Szent Miklós ereklyéket, órákat kellene várni, hogy bejuthassunk az ódon temetőbe. Sétálunk inkább egyet a Nyevszkij sugárúton pazar üzletek, vendéglők, paloták és mozik előtt Európa Balti-tengerre nyíló kulturális fővárosában.

S a pályaudvar felől Anna Karenina tart felénk, örök méltósággal.

Szerző

Kácsor Zsolt: Világbajnoki lerészegedés

Publikálás dátuma
2017.08.05. 09:05
NÉPSZAVA ILLUSZTRÁCIÓ

Múlt vasárnap akkora volt a trópusi hőség Budán, hogy legújabb törzshelyemen, a Zombi Bár nevű sörözőben kénytelen voltam meginni egy óra alatt öt korsó sört, a rákövetkező órában pedig további kettőt. Kicsit keresztbe állt a szemem, de legalább nem voltam szomjas, ráadásul Hosszú Katinka úszott a négyesen, nem lehetett nem nézni, a sörökkel igazából neki szurkoltam: a Zombi Bárban néztem végig, amint Katinka kenterbe veri a világot. A sörözőben egy lapos képernyős tévén élőben mentek a versenyek, amiket rajtam és a pultosokon kívül nem nézett senki, csak a holtak. Ők is Katinkának szurkoltak, legalábbis ezt mondták nekem, körülbelül úgy az ötödik korsó sör után.

Amúgy a törzshelyemnek a valóságban nem Zombi Bár a neve, csak én neveztem el így saját használatra, mert éppen annak a budai temetőnek a főbejáratával szemben található, amelynek a közelében lakom. Csöndes környék, hiszen a halottak ritkán hangoskodnak, ráadásul kerülik az emberek társaságát. A holtakon kívül szinte csak én járok a Zombi Bárba, meg persze a gyászolók: napközben fekete ruhás alakok szoktak odatódulni a pulthoz, szénsavas vizet rendelnek, kicsit sírdogálnak, szipognak, aztán meggondolják magukat, és a szénsavas vízzel együtt bedobnak egy vodkát is, afféle kegyeleti nyelet gyanánt, aztán sírdogálnak, szipognak, fizetnek, s mennek temetni.

Szóval vasárnap, amikor Hosszú Katinka és a trópusi hőség miatt hét korsó sört kellett meginnom, a Zombi Bár előtt a kedvenc szomszédomat, Raszputyint láttam elsétálni, amint éppen egy kövér, szürke macskát vezetett pórázon. Raszputyin nem messze lakik tőlem, de személyesen nem ismerem, csak látásból: ötven körüli, magas, szigorú és komor ember, akit azért neveztem el a szent cár bolond szélhámosáról, mert hosszú és egyenes szálú zsíros haja van, s torzonborz, ritkás szakálla. Különös ember lehet. Hazafelé menet be szoktam kukkantani az udvarára is, s olyankor szinte minden alkalommal látom őt, amint az öreg Zsiguliját szereli, és ha végez, már viszi is a kövér macskát sétálni. A Zsiguli legalább olyan idős lehet, mint a gazdája, s valami nagyon különös problémája adódhatott, mert a bajt Raszputyin azzal igyekszik orvosolni, hogy kartonpapírokat erősít az autóra gumipókkal. Először csak a jobb első kereket csomagolta be, aztán jött a motorháztető, majd a bal hátsó gumi, s végül a szélvédő, szóval most pont úgy néz ki az öreg járgány, mintha Raszputyin fel akarná adni postán.

Mondom, különös egy ember lehet. Mivel dolgoztak bennem a sörök, vasárnap este odakurjantottam neki, hogy kedves szomszéd, hát hogy hívják ezt a gyönyörű macskát? Raszputyin megállt, rám nézett, majd azt válaszolta erős orosz akcentussal: Bob herceg. Szép neve van, de én a macskáét kérdeztem, feleltem neki vicceskedve – elvégre a söröktől meglehetős vicceskedős hangulatba kerültem. De Raszputyin nem nevetett, rám villantotta a savószínű szemét, majd megvető képpel elfordult.

Nahát, micsoda világ ez, már viccelni sem lehet. Valami ilyesmit dünnyögtem aztán, s igyekeztem elfelejteni a sértett képű Raszputyint, meg a pórázon vezetett Bob herceget, inkább valami kellemesre akartam gondolni, eszembe jutott hát megint Hosszú Katinka, meg az ő fényességes hetedik aranyérme, ó, bozse moj! Micsoda egy verseny volt! Néztem aztán a napot, hogy milyen szépen megy lefelé, s ahogy enyhült a hőség szorítása, a szemközti temetőből újabb holtak jöttek elő, nők és férfiak, fiatalok és idősebbek vegyesen. Vidámak voltak, én legalábbis úgy láttam, hogy nincsenek nagyon elkeseredve. Nem is lehet olyan rossz halottnak lenni, ezt mondtam a pultos lánynak, amikor azt kérdezte, hogy iszom-e még valamit, mire azt felelte, hogy ő azért várna még egy kicsit. S hogy akkor iszom-e még egyet, kérdezte, mert lassan zárnak. Nem, hét éppen elég lesz, válaszoltam neki, hét aranyérem és hét korsó sör, ez éppen elég lesz egy vasárnapra.

De miután fizettem, s elindultam haza, egy pillanatra meg kellett állnom, mert az úttest közepén egy kartonpapírba csomagolt Zsigulit láttam lefelé araszolni. Rögtön megismertem, Raszputyin kocsija volt, de nem ő vezette, hanem Bob herceg, a macska. Amikor a kocsi elzörgött mellettem, kiszúrtam, hogy a hátsó ülésen ott kuporog Raszputyin, össze kellett húznia magát, hogy beférjen, de sikerült neki. A nyakában ott lógtak az aranyérmek is – megszámolni már nem tudtam, de hét lehetett, alighanem. Nahát, ez a Raszputyin. Ennek minden sikerül. Odakiáltottam neki, hogy zdrasztvujtye, táváris, minyazavut, mi az igazi neved, de nem is hallotta, nem vett észre, válasz helyett megkocogtatta a macska vállát, s azt mondta neki: taposson bele, kegyelmes uram, haza kell érnünk, mire feljön a nap! Bob herceg erre gázt adott, fel is gyorsult a papírba csomagolt kocsi, s éppen megindult a lejtőn, amikor a macska kiszúrta, hogy ott vagyok. Kihajolt az ablakon, majd odanyávogott nekem erős orosz akcentussal: máskor azért ne igyon ennyit, kedves uram, még akkor sem, ha az úszást megint Raszputyin nyeri.

Szerző

Hídavatás és májas hurka

Publikálás dátuma
2017.08.05. 09:00
FOTÓ: FORTEPAN/URBÁN TAMÁS

Nagyon jó voltál, sajnálom, de itt a vége, szakítsunk! – vágott gyomorszájon Sára, nagy szerelmem mondata. Először levegőt sem kaptam, olyan váratlanul ért ez a bejelentés. Semmi előjele nem volt. És éppen ott és akkor! Bizonyíthattam előtte is, hogy nem csak a kötelező tantárgyakban, de előadó-művészetben sem vagyok éppen utolsó.

Azon a ’60-as évek végi délutánon az újpesti művelődési házban a mi gimnáziumunk önképzőköre is fellépett. Először nem is akartam velük tartani, mert képtelen voltam kívülről megtanulni egyetlen verset is. De Sára! Imponálhatnék neki egy tomboló sikert arató szerepléssel. A barátom elvitte előlem a könnyebben megtanulható A walesi bárdokat. Végül öngyilkos merészséggel egy másik Arany János művet vettem célba, a Híd-avatást. Mint a ballada ifjú hősének, vérgyöngy izzadt a homlokomon, mire megtanultam, de erőfeszítésemet, a szerelem energiájának is köszönhetően, siker koronázta.

Iszonyú lámpalázzal léptem színpadra és szememmel Sárát kerestem. Meg is pillantottam és furcsa módon ettől kicsit lejjebb ment a lámpaláz. Ahogy elkezdtem mondani, valahogy eltűnt a közönség és már csak mi voltunk hárman: a fiú a balladából, Sára és én.

Engem is meglepett, de tényleg vastapsot kaptam. Álszerényen, lazaságot, természetességet mímelve ballagtam oda szívem szerelméhez, learatni jogos jutalmamat, csodálatát, elismerő rajongását. Ehelyett jött a lelki K.O. Sára még egy utolsó fullánkot is belém döfött, amikor közölte, már egy másik sráccal jár.

Köd ült a szememre, nem tudom, mit makogtam neki. Valahogy kivánszorogtam a művházból, de a bringára sem volt erőm felülni. Az előadás előtt még teljes 17 évemmel, érett férfiként tekintettem magamra, akinek egy gyönyörű lány a barátnője. Az öreg Csepelt tolva azonban lehámlott rólam a büszke férfi képe, és hiába küzdöttem ellene, megállíthatatlanul potyogni kezdtek a könnyeim: úgy éreztem, megaláztak, összetörtek, valakiből senkivé tettek.

Ahogy oldalogtam az Árpád úton a Duna felé, talán az Arany ballada hatására eszembe jutott, hogy mivel már nincs értelme az életemnek, az Északi összekötő híd megoldhatja a problémámat. Ha Sára megtudja, hogy a vízbe öltem magam, zokogva fogja vádolni magát a halálomért, és örök lelkiismeret-furdalásra ítéli önmagát.

Kissé megnyugodtam, hogy ráleltem a megoldásra. Ám ekkor teljesen váratlanul olyan éhségérzés támadott meg, hogy beleszédültem. Arra az elhatározásra jutottam, hogy végül is mindegy, hogy üres, vagy teli hassal vetem magam a habok közé. De ha már választani lehet és a tavaszi Duna is valószínűleg még nagyon hideg, hát inkább harapok egyet a nagy elhatározás előtt.

A közelben volt Béla bá' műintézménye, egy lacikonyha, ahol isteni sült kolbász, májas és véres hurka, oldalas, foszlós, lágy fehér kenyér, valamint uborka, vagy ízlés szerint csípős mustár kínálta magát. Nekem a májas hurka volt a kedvencem.

Gondoltam az öngyilok kicsit várhat. Még mindig szipogva, hüppögve odamentem Béla bá' pultjához. Az öreg rám nézett, ismert mint a rossz pénzt és megkérdezte:

- Na, miért lógatja az orrát fiatalúr?

Bevallottam neki, hogy éppen most hagyott el galádul, sikereim csúcsán a szerelmem. Béla bá’ együttérzően felnevetett, és az idősebb nemzedék bölcsességével arra intett, hogy az életben még sok ilyen pofont kapok, de ilyen finom, frissen sült májas hurkával nem biztos, hogy bárhol, bármikor összeakadok.

Ezen elgondolkodtam, s arra jutottam, hogy ebben azért lehet valami.

- Béla bá’ - szóltam -, adjon 25 deka májas hurkát, de legyen egy kicsit ropogós a bőre, és kérek két szelet kenyeret meg egy nagy adag mustárt!

Nekiláttam az utolsónak szánt vacsorámnak és jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy már a csípős mustártól nyílnak meg a könnyzacskóim. Miután jóllaktam és elköszöntem Béla bá'-tól, továbbindultam a híd felé, hogy beteljesítsem végzetem, de valahogy egyre lankadt bennem a világfájdalom és az önsajnálat. Magam elé képzeltem Sára arcát és meg kellett állapítanom, hogy bár csinoska a pofija, de azért nem egy Lollobrigida. Eszembe jutott az is, hogy a házbeli srácokkal mára egy meccset beszéltünk meg a közeli játszótéren.

Mire a hídhoz értem, már nem is igen értettem, mi a fenét keresek én ott. A Duna-parton hűvös szél fújt én meg csak öltönyben tologattam a bringát. Fázni kezdtem. A híd lábánál éles fordulattal irányt váltottam és hazaindultam.

*

Húsz évvel később, az első gyermekem születésekor valami dezsavű-érzés fogott el, és az izgalomtól nagyon éhes lettem. Mivel sok hasznomat amúgy sem vették a szülészeten, elindultam Béla bá’ lacikonyhája felé. Régen nem jártam arra, gondoltam elcsipegetek egy adag májas hurkát, hiszen ennek a hétköznapi ételnek és készítőjének köszönhetem az életem.

De már Béla bá’-nak, a lacikonyhának és az életmentő májas hurkának nem találtam még a nyomát sem.

Szerző