Szentpétervár

Sétálok a Néva partján és pirogot eszem. A széles sugárúton a levegő fényes és illatos. Azon kapom magam, hogy a reklámszövegek és a feliratok akaratomtól szinte függetlenül elindítják bennem a nyelvi emlékezést. Egyre gyorsabban és könnyedebben illesztgetem egymás mellé a cirill betűket, s már erőlködni sem kell, érzem a ritmust, az ütemet, összeáll a szó, a mondat. Megejtő élmény visszahozni valamit egy mélyen eltemetett tudásból ennyi év után. Az utcai árusoknál Gyed Marózra alkuszom. Családom pravoszláv karácsonyt is ünnepel, sokszor megírtam, hogy anyai ágon szerbek vagyunk, görögkeleti vallásúak. Jövőre ortodox-képű, jóságosan mosolygó Mikulás is lesz a fa alatt, s ennek már előre örülök. A Szent Izsák Székesegyházban egy CD-t veszek egyházi karácsonyi dalokkal, pont úgy szólnak, mint a Szerb utcai görögkeleti templomban az énekeink, amelyekre gyerekkoromból emlékezem. A Palota-hídról kínai csoport érkezik gyorsan és zajosan, úgy keresztülszaladnak rajtunk, mint a szél. Sebesen kattognak a fényképezőgépek és a mobiltelefonok, egyetlen valamirevaló részlet sem kerüli el a figyelmüket. A Putyin arcképével díszített bögrék és a vörös-csillagos usankák éppen úgy meg lesznek örökítve az utókor számára, mint a Vérző Megváltó templom kupolás tornyai, vagy a Téli Palota és az Ermitázs épületei. Végül is, rendben van ez így, csak legyen majd gondjuk rá, hogy szétszálazzák a cári és a szovjet múlt képeit és relikviáit egymástól.

Rég’ meghaltak a cárok, de megmaradt egy aranyfüstös, pompás város, ahol minden az egykori cári birodalomra emlékeztet. Szentpétervár egy kifinomult ízléssel, sok pénzzel és eleganciával megalkotott gránitváros, amely egyúttal figyelmeztet is: a muzsikok és a nyomorgó tömegek ebből az érzéketlen pompából soha nem részesültek, Oroszország szellemi fellegvárának életéből semmit nem is láttak. Ma ez a palotákban, műkincsekben, aranykupolás templomokban és festményekben tobzódó metropolisz egyszerre valószerűtlen és nagyon is valóságos. A paloták homlokzatai mögött egykor emberek éltek irtózatos nagy akarattal, életet, vagy pusztulást hoztak a városra, de ma már nehéz megmondani, mi volt a valódi indítékuk. Megalománia, puszta hatalomvágy hajtotta volna őket? Egy életmód vad és harsány kifejezése volt csak a céljuk? Vagy valami más, több ezeknél? Kétségkívül maradandó nyomot hagytak maguk után nem mellesleg német, olasz, holland művészek remekműveinek köszönhetően. Az ember megy az utcán és érzi, hogy az épületek, a hidak, a templomok és a gránitoszlopok nem valamiféle talmi dicsőség jelképei, nem hajbókoló építészek és művészek produktumai, hanem nagyon is pontosan fejezik ki azt a mögöttes világot, mely e helyen egykor létezett. Évszázadokra épültek ezek az alkotások, az örök orosz birodalmat jelképezve a múló időben. Lépj be a székesegyházba, egy palotába, vagy egy múzeumba, hajts fejet, ámulj el és semmisülj meg. S őrizd meg a lelked áhítatát és az alázatot úgy az égi, mint a földi hatalmak előtt. A fehér szakállas, ünnepélyes öltözetű, nyájas tekintetű pópa és a jóságos cáratyuska iránti érzéseidnek egyazon tőről kell fakadniuk.

Ljudmilla, az orosz idegenvezetőnk szűkszavúan, érzelemdúsan mesél. Az egykori Leningrádot Hitler el akarta törölni a föld színéről. 1941 nyarától 1944 januárjáig tartott a borzalmas blokád. Másfél millió ember halt éhen, vagy lett a bombázások áldozata. Napi huszonöt deka kenyéren élt a város. Legyengülve tántorogtak az emberek, de minden talpalatnyi földön káposztát termesztettek, a gyárakban nem állt le a termelés, Sosztakovics megalkotta a hetedik szimfóniát, és egy Tánya nevű kislány naplójában megírta nagy orosz családja teljes pusztulását. Ő maradt az egyetlen túlélő a háború végén a családjából. Elnémulunk a buszban. Kár, hogy nem olvassuk ezt is ugyanolyan sokan, mint Anna Frank naplóját. Oroszország története folyamatos szenvedés-történet, hatalmas bukások és felemelkedések, megrázkódtatások és elragadtatások története. Az orosz irodalom a végletekről beszél, de a legegyszerűbb mesék hangján szól, ezért is hatol a lélek mélyére. Miként az orosz népi-tánc és a balett is azért egyedülálló a világban, mert ősi örökségből táplálkozik, azt fejleszti tökélyre. Nyizsinszkij, Nurejev és Barisnyikov egy életen át abból éltek és alkottak, ami őket Oroszországhoz kötötte, orosz lényük úgy érződött minden mozdulatukon, mint valami hitvallás.

Befordulunk a Morszkaja utcába, elsétálunk a ház előtt, ahol Gogol az Egy őrült naplóját írta, pár házzal feljebb Dosztojevszkij lakott, és ebben az utcában halt meg Csajkovszkij. A sírjaikhoz nem jutunk ki a Lázár temetőbe, mert napok óta kilométer hosszú sor kanyarog a mauzóleum előtt kora reggeltől késő estig. Éppen a napokban hozták ide a Szent Miklós ereklyéket, órákat kellene várni, hogy bejuthassunk az ódon temetőbe. Sétálunk inkább egyet a Nyevszkij sugárúton pazar üzletek, vendéglők, paloták és mozik előtt Európa Balti-tengerre nyíló kulturális fővárosában.

S a pályaudvar felől Anna Karenina tart felénk, örök méltósággal.