Kácsor Zsolt: Világbajnoki lerészegedés

Múlt vasárnap akkora volt a trópusi hőség Budán, hogy legújabb törzshelyemen, a Zombi Bár nevű sörözőben kénytelen voltam meginni egy óra alatt öt korsó sört, a rákövetkező órában pedig további kettőt. Kicsit keresztbe állt a szemem, de legalább nem voltam szomjas, ráadásul Hosszú Katinka úszott a négyesen, nem lehetett nem nézni, a sörökkel igazából neki szurkoltam: a Zombi Bárban néztem végig, amint Katinka kenterbe veri a világot. A sörözőben egy lapos képernyős tévén élőben mentek a versenyek, amiket rajtam és a pultosokon kívül nem nézett senki, csak a holtak. Ők is Katinkának szurkoltak, legalábbis ezt mondták nekem, körülbelül úgy az ötödik korsó sör után.

Amúgy a törzshelyemnek a valóságban nem Zombi Bár a neve, csak én neveztem el így saját használatra, mert éppen annak a budai temetőnek a főbejáratával szemben található, amelynek a közelében lakom. Csöndes környék, hiszen a halottak ritkán hangoskodnak, ráadásul kerülik az emberek társaságát. A holtakon kívül szinte csak én járok a Zombi Bárba, meg persze a gyászolók: napközben fekete ruhás alakok szoktak odatódulni a pulthoz, szénsavas vizet rendelnek, kicsit sírdogálnak, szipognak, aztán meggondolják magukat, és a szénsavas vízzel együtt bedobnak egy vodkát is, afféle kegyeleti nyelet gyanánt, aztán sírdogálnak, szipognak, fizetnek, s mennek temetni.

Szóval vasárnap, amikor Hosszú Katinka és a trópusi hőség miatt hét korsó sört kellett meginnom, a Zombi Bár előtt a kedvenc szomszédomat, Raszputyint láttam elsétálni, amint éppen egy kövér, szürke macskát vezetett pórázon. Raszputyin nem messze lakik tőlem, de személyesen nem ismerem, csak látásból: ötven körüli, magas, szigorú és komor ember, akit azért neveztem el a szent cár bolond szélhámosáról, mert hosszú és egyenes szálú zsíros haja van, s torzonborz, ritkás szakálla. Különös ember lehet. Hazafelé menet be szoktam kukkantani az udvarára is, s olyankor szinte minden alkalommal látom őt, amint az öreg Zsiguliját szereli, és ha végez, már viszi is a kövér macskát sétálni. A Zsiguli legalább olyan idős lehet, mint a gazdája, s valami nagyon különös problémája adódhatott, mert a bajt Raszputyin azzal igyekszik orvosolni, hogy kartonpapírokat erősít az autóra gumipókkal. Először csak a jobb első kereket csomagolta be, aztán jött a motorháztető, majd a bal hátsó gumi, s végül a szélvédő, szóval most pont úgy néz ki az öreg járgány, mintha Raszputyin fel akarná adni postán.

Mondom, különös egy ember lehet. Mivel dolgoztak bennem a sörök, vasárnap este odakurjantottam neki, hogy kedves szomszéd, hát hogy hívják ezt a gyönyörű macskát? Raszputyin megállt, rám nézett, majd azt válaszolta erős orosz akcentussal: Bob herceg. Szép neve van, de én a macskáét kérdeztem, feleltem neki vicceskedve – elvégre a söröktől meglehetős vicceskedős hangulatba kerültem. De Raszputyin nem nevetett, rám villantotta a savószínű szemét, majd megvető képpel elfordult.

Nahát, micsoda világ ez, már viccelni sem lehet. Valami ilyesmit dünnyögtem aztán, s igyekeztem elfelejteni a sértett képű Raszputyint, meg a pórázon vezetett Bob herceget, inkább valami kellemesre akartam gondolni, eszembe jutott hát megint Hosszú Katinka, meg az ő fényességes hetedik aranyérme, ó, bozse moj! Micsoda egy verseny volt! Néztem aztán a napot, hogy milyen szépen megy lefelé, s ahogy enyhült a hőség szorítása, a szemközti temetőből újabb holtak jöttek elő, nők és férfiak, fiatalok és idősebbek vegyesen. Vidámak voltak, én legalábbis úgy láttam, hogy nincsenek nagyon elkeseredve. Nem is lehet olyan rossz halottnak lenni, ezt mondtam a pultos lánynak, amikor azt kérdezte, hogy iszom-e még valamit, mire azt felelte, hogy ő azért várna még egy kicsit. S hogy akkor iszom-e még egyet, kérdezte, mert lassan zárnak. Nem, hét éppen elég lesz, válaszoltam neki, hét aranyérem és hét korsó sör, ez éppen elég lesz egy vasárnapra.

De miután fizettem, s elindultam haza, egy pillanatra meg kellett állnom, mert az úttest közepén egy kartonpapírba csomagolt Zsigulit láttam lefelé araszolni. Rögtön megismertem, Raszputyin kocsija volt, de nem ő vezette, hanem Bob herceg, a macska. Amikor a kocsi elzörgött mellettem, kiszúrtam, hogy a hátsó ülésen ott kuporog Raszputyin, össze kellett húznia magát, hogy beférjen, de sikerült neki. A nyakában ott lógtak az aranyérmek is – megszámolni már nem tudtam, de hét lehetett, alighanem. Nahát, ez a Raszputyin. Ennek minden sikerül. Odakiáltottam neki, hogy zdrasztvujtye, táváris, minyazavut, mi az igazi neved, de nem is hallotta, nem vett észre, válasz helyett megkocogtatta a macska vállát, s azt mondta neki: taposson bele, kegyelmes uram, haza kell érnünk, mire feljön a nap! Bob herceg erre gázt adott, fel is gyorsult a papírba csomagolt kocsi, s éppen megindult a lejtőn, amikor a macska kiszúrta, hogy ott vagyok. Kihajolt az ablakon, majd odanyávogott nekem erős orosz akcentussal: máskor azért ne igyon ennyit, kedves uram, még akkor sem, ha az úszást megint Raszputyin nyeri.