Éppen ideje volna, hogy az ellenzéki elemzők megköszönjék Orbánnak a Soros-kampányt, a főmumus plakátjával beborított országot. Sokan sokféleképpen próbálták már rábizonyítani Orbánra, hogy felszámolja a demokráciát és fokozatosan diktatúrára jellemző viszonyokat teremt, de ennek hazai és külvilági tudatosításában senki sem volt annyira sikeres, mint ő maga. Ezzel az ádáz kampánnyal végre elérte, hogy azok is igaznak találják a vádakat, akik ezt túlzásnak tartották. Ezekkel a plakátokkal alighanem eloszlatott minden kételyt: ilyen propaganda cunamira csakis tekintélyuralmi rezsimek képesek.
Sorra utalnak erre a nyugati publicisták, akiknek érthetően szemet szúrtak e plakátok, s korántsem csupán letagadhatatlan sandaságuk okán. Mert mindent elárul maga a tény, hogy az első számú közellenség képével riogatnak egy országot. A mai nyugati nemzedékek közszereplői kivétel nélkül ismerik Orwell regényét, s abból Goldsteint, a közgyűlölet célszemélyét. Ha tehát látnak egy felettébb erre emlékeztető kampányt, mi más is jutna eszükbe?! Amikor a minap nálunk járt egy német miniszter, meghökkenve beszélt a látványról, amely a repülőtérről a városba vezető úton fogadta, az egymásba érő Soros-plakátokkal. Ennél hatásosabb rendszerellenes reklámot nehéz lett volna kitalálni. Bennem fel is ötlött, hogy az Orbánnak e tanácsot adó ötletgazda netán tényleg a legendás film Marlene Dietrichjének módjára az ellenkezőjét akarja elérni, mint amit a vezérnek eladott: a rezsimje leleplezését. Persze elhessegettem magamtól ezt az összeesküvési teóriát, sohasem szabad lebecsülni a butaságot.
Egy biztos: ennyire még senkinek sem sikerült megcsinálnia a tökéletesen negatív országimázst. E plakátokat jószerivel az egész világsajtó bemutatta, s már felesleges is volt a hozzájuk fűzött magyarázat. Hiszen önmagukért beszéltek. Nem lehet demokrácia az, ahol egy kormányzat ilyen kampányt folytat. Ahol a csapból is a megszemélyesített főellenség, Soros (Trockij, Rajk, négyek bandája) gyalázása folyik. Ahol – hajdani náci és bolsevik karikatúrák mintájára – a gonosz tőkés rángatja bábként az ellenzéket, a civil szervezeteket. Nincs demokratikus párt és politikus, aki Kukrinyikszi Pravda-karikaturistával, vagy a Stürmer rajzolóival óhajtana vetélkedni. A jobboldalon negyedszázada hajtogatják, hogy a külvilágban az itthoni liberális és baloldali „súgók” rágalmazzák a magyar népet, amelynek képviseletét kormányon és ellenzékben csakis (magukat nemzetiként emlegetve) a nacionalisták láthatják el. Holott persze a nyugati világban már ez az igény is felér egy önbélyegzéssel. A kilencvenes évek elején egy amerikai kollégám mesélte, hogy interjút csinált Csurkával (a Soros-gyalázás ihletőjével), s tíz perc múltán már a szóhasználatából tudta, hová sorolja.
Nyugaton egész könyvtára van a rossz rezsimek módszereinek, propagandájának, korántsem csupán Orwelltől tájékozódtak. Önmagukat csapják be a jobboldalon, ha elhiszik, hogy „súgók” nélkül a nyugati demokráciák politikusai és médiája nem képes róluk képet alkotni. S nincs az a furmányos ellenzéki, aki lejáratásban képes volna akárcsak megközelíteni az Orbán-kormány Soros-plakátokkal kialakított országképét.
