Kettős játszma

Hétvégén az ENSZ Biztonsági Tanácsa az eddigi legkeményebb büntetőintézkedéseket fogadta el Észak-Korea ellen. Ha minden ország tartaná magát hozzá, akkor becslések szerint Phenjan exportból származó bevételei harmadával csökkennének. Az ENSZ tavaly novemberi határozata még csak korlátozta Kim Dzsong Un számára a szén exportját, most azonban nemcsak e nyersanyag külföldön való eladását tiltotta meg számára, hanem egy sor másét is. Élhetünk azonban a gyanúperrel, hogy a legújabb szankciók nyomán sem dobja be a törülközőt a kis vezér, s tovább folytatja nukleáris-, illetve ballisztikus rakétaprogramját. Kim Dzsong Un ugyanis úgy véli, ha interkontinentális ballisztikus rakétáival képes elérni az Egyesült Államokat, akkor ő diktálhatja majd a feltételeket.

A jelenlegi helyzet Kína számára a legkellemetlenebb. Peking nem kívánja kockára tenni kapcsolatait az Egyesült Államokkal egy őrült vezető miatt, de Észak-Korea összeomlását sem óhajtja menekültek millióitól tartva. Hivatalos közlések szerint Kína tartja magát ahhoz a februárban tett vállalásához, mely szerint nem vásárol szenet harcias szomszédjától. E dokumentumból ugyanis kiderül, hogy Észak-Korea júniusban egyetlen dollár exportbevételre sem tett szert a nyersanyagból. Sokan arra számítottak, hogy Kína az import leállításával térdre kényszeríti majd Kim Dzsong Unt, ennek azonban éppen az ellenkezője történt: minden korábbinál gyakrabban, már szinte hetente hajt végre rakétakísérleteket, s biztosak lehetünk abban, hogy még az idén sort kerít a következő kísérleti föld alatti nukleáris robbantásra is. Sőt, hírek szerint Phenjan a kínai import leállítása óta sem vásárol Pekingtől kevesebb luxuscikket.

Szakértők úgy vélik, a hivatalos közlések ellenére Kína továbbra is segítséget nyújt Phenjannak, például hitel formájában. Beszámolók szerint ráadásul Észak-Korea - a hivatalos közlések ellenére – adott el szenet Pekingnek.

A meglepetés erejével hatna, ha az újabb szankciókkal bármiféle hatást sikerülne elérni. Különösen, ha Kína nem veszi komolyan azokat.

Szerző

Lovakrul

Aki nem szereti a díszeket, az kommunista - olvastam a velős megállapítást egy internetes fórumon még a legeslegelső Orbán-kormány idején. Az utóbbi években erős gyanúmmá vált: az akkori topikoló mára kormányzati szakértővé nőtt, és ő lehet az, aki ezerrel nyomja a háttérből az ötletet, hogy helyre kell állítani a budai Vár egykori királyi palotájának "eredeti" formáját.

Hogy milyen lenne ez az "eredeti", az most már szépen látszik a nyugati vároldalon, ahol lassan szerkezetkész állapotba kerül a valaha volt királyi lovarda mása. A hauszmanni habcsók betonból: pont annyira lesz elegáns és eredeti, mint a Közlekedési Múzeum, ha egyszer valóban visszaépítik a könnyű kézzel elbontott kiállítócsarnok millenniumkori formáját.

Ráadásul a másolat építészeti minősége csak a probléma egyik oldala. A másik a kínzó kérdés, hogy tulajdonképpen mi az ördögnek kell nekünk egy 3,5 milliárd forintba kerülő lovarda a budavári kulturális negyed kellős közepén? Még akkor is, ha a lovak időleges távollétében rendezvényhelyszínként tervezik működtetni. Bálokat, fogadásokat, konferenciákat most is prímán lehet ugyanis tartani a Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum és a Széchényi Könyvtár környező, tágas tereiben.

Fölöttébb valószínű tehát, hogy a lovarda nem más, mint ajtórésbe dugott láb. Még a választás előtt átadják, felavatják valami pompás lovas eseménnyel, és széttárják a karjukat: emberek, ha azt akarjátok, hogy az egész palota ilyen "eredeti", ennyire szép legyen, akkor nem kell mást tennetek, mint ránk szavazni. Mi majd visszaépítjük az összes többi díszes micsodát is nektek, amelyekről csak a kommunisták állítják, hogy egyrészt feleslegesek és drágák, másrészt már a maguk korában is rikítóan ízléstelennek tartották őket nem kevesen.

Persze ez csak a roppant sokadik ok a sorban, hogy azért drukkoljunk, ne sikerüljön nekik.

Szerző
N. Kósa Judit

Hosszú oldal - Ten minitsz vóter

És te mit csinálsz a Szigeten?

Kosárfonást oktatok.

Az ismerőseim röhögtek: milyen szellemes. Sokáig azt hitték, viccelek, pedig nem. Tényleg kosárfonást oktattam. Csak így engedhettem meg magamnak a fesztiválozást: nap közben dolgoztam a karszalagom fejében, hogy aztán belevesszek a gírosz- és füstölőillatú, basszustól dübörgő, fülledt fesztiváléjszakába. Tizenéves vidéki lányként olyan volt a Szigeten léteznem, mint egy átfogó szociológiai tanulmány. Egy fölé, egy alá, kettő fölé, egy alá – magyaráztam a technikát magyarul, angolul, németül, kézzel-lábbal, ten minitsz vóter, hadonásztam egy hordó fölött, különben törik a vessző.

Mondogattam a lengyel hippiknek, a részeg angoloknak, akik péniszformát fontak, a kisgyerekes anyukáknak, a franciáknak, akik a tuareg zenekar miatt jöttek. Ültek egymás mellett a bőgatyások, a fültágítósok, a feketére festett szemű gothok, a föld fölött lebegő raszták és koncentráltak. Élvezet volt figyelni, ahogy a fekete belga és a hófehér bőrű svéd lány kacarászik, meg kedélyesen elcseveg a tarsolylemezes magyar az Afrika Színpad szivárványszínű hajfonatos fellépőivel.

Egy nagydarab holland metálos mindig nyitáskor érkezett, s már akkor a hordó fölött hajlongott, amikor mi még csak a sátorponyvát bontottuk: áj nó, ten minitsz vóter, vigyorgott, pedig látszott rajta, hajnalig bulizott. Fújtatva-nyögve küzdött a fűzfával. Vaskos ujjainak nemigen engedelmeskedtek a vesszők: ha kicsit erősebben megnyomta, már reccsent is. Visszabontottuk neki, ő szó nélkül újrakezdte. Mindahányszor.

A hetedik napon elkészült minden idők legrondább kosara. Szörnyen csálé volt – ám a holland büszkeségtől dagadó kebellel odacsődítette az összes haverját kosár-nézőbe. Ültek őszinte elismeréssel a kész mű körül törökülésben, sörrel a kezükben, és nézték, mint a Szent Grált. A heti vendégek közül sokan beugrottak elköszönni tőlünk – sok-sok órát töltöttünk együtt, míg megszülettek a kosaraik, összebarátkoztunk. Akadt, aki évekig visszajárt. Nemigen hitte senki, hogy a holland műből valaha kosár lesz, így sorra gratuláltak a barátunknak, ölelgették őt is, minket is. Búcsúzóul megkérdeztük tőle, mi célja a kosárral. Ajándék lesz, mondta: a magyar barátja édesanyjának viszi, aki elszállásolta, amíg itt nyaral. Ő annyira boldog itt Magyarországon, hogy szeretett volna valami különlegeset adni.

Egyre gyakrabban jutnak eszembe év közben is ezek a felhőtlen, sokszínű, sok nyelven duruzsolós napok. Hogy mindig mindenki azt kérdezte: nem féltenek-e a szüleim ott, a sok őrült közt. És hogy közben mindent, amit a békéről, egymás elfogadásáról és szeretetéről tudni érdemes, azt ott tanultam, a Szigeten. Egyszer el kéne jönnötök, hajtogattam. De sosem jöttek el. Sosem értették meg.

Pedig a temérdek kék plakát helyett ráférne erre az országra egy kosárfonó kurzus. Ott ugyanis már az első napon mindenkinek meg kell tanulnia a legfontosabbat: ten minitsz vóter. Különben nem hajlik a vessző. Áztatunk, beszélgetünk. Mert ahogy a mondás tartja: ami nem hajlik, az törik. Akkor aztán bonthatjuk vissza az egészet.

Szerző