„Válassz: szólókarrier vagy nyomás haza.” A tizenhat esztendős, pennsylvaniai Alecia Beth Moore nem épp ilyen karácsonyi ajándékra számított, amikor elindult ünnepelni a kiadó partijára. Csakhogy a világhírű producer, L.A. Reid ezzel az ultimátummal fogadta a fa alatt. Pedig a dolgok látszólag remekül haladtak: Alecia lánybandája, a Choice nemrég kapott lemezszerződést, úgy tűnt, a rég áhított popkarrier kapujában állnak. Reid azonban ösztönösen érezte: a három lány közül egyedül Aleciával érdemes foglalkoznia. A banda 1998-ban feloszlott, Alecia felvette a Pink művésznevet – és ezzel elindult a kétezres évek egyik legnagyobb sikersztorija.
No, nem zökkenőmentesen. Pinket ugyanis kezdetben belepakolták a kicsit különc, de azért a szépségideálnak és műfaji korlátoknak megfelelni akaró sztárocska szerepébe – az ’N Sync nevű tinibanda koncertjei előtt lépett fel például. Első lemeze, a 2000-ben megjelent Can’t Take Me Home olyan nagyágyúk kezei közt született, mint Babyface vagy Tricky, és remek kritikákat kapott. Pink azonban nem érezte kényelmesnek a vadóc, de azért szemrevaló R&B-üdvöske szerepét, és szeretett volna jobban kiteljesedni dalszerzőként is. A Moulin Rogue című film betétdalához készült, ikonikussá vált Lady Marmalade klipjében még hosszú parókát irányoztak elő neki, ezután azonban egy elegáns mozdulattal fordított hátat mindennek, amivé formálni akarták.
Felkereste a 4 Non Blondes-szal világhírűvé vált Linda Perryt, aki azonnal meglátta a potenciált a fiatal énekesnőben, és dolgozni kezdett vele – egy jóval poposabb-rockosabb vonalon, mint a korábbi. A Missundaztood („Félreértett”) című második lemez egyértelmű célja volt, hogy leszámoljon a rajongók fejében élő Pink-ideállal. Ennek megfelelően nyers volt, kiteregette a családi szennyest, nyíltan beszélt lelki problémákról – nem a butuska tinisztárok klisé-eszköztárával.
Noha a kiadó gondolatban már temette Pinket, s az eladások némileg elmaradtak az első lemezétől, a Missundaztood meglepő módon minden idők egyik legjobban sikerült imázsváltása lett. Arra, persze, senki sem számított, hogy Pink onnantól élő denevérek fejét harapdálja majd le a színpadon, miközben hörgősmetált játszik, az ars poetica azonban egyértelmű volt: helló, nem érdekel a BMI-indexem, felnyíratom a hajam, csúnyán beszélek, tetovált vagyok, ha nem tetszem, húzz el. Ja, ha esetleg a teljesítményem is számít: állati jól énekelek.
Saját bevallása szerint az énekesnő sosem volt egyszerű eset: hol gördeszkázott, hol rave-partikba járt (ezek valamennyi kötelező stílusjegyével együtt a neonszínű hajtól a bő nadrágig). Elvált szülők gyerekeként kifejezetten depresszív szövegeket írt, és sohasem számított igazán menő arcnak a suliban. Művészneve jól jelzi ezt, ugyanis a Kutyaszorítóban című Tarantino-film epikus párbeszéde alapján ragasztották rá iskolatársai:
- Mr. Pink: Miért én vagyok Mr. Pink?
- Eddie: Mert én azt mondtam!
- Mr. Pink: Miért nem lehetek Mr. Bíbor? Még a szín is hasonlít!
- Mr. Fehér: Kuss legyen! Ne legyél gyerek!
- Mr. Pink: Fogd be, Fehér! Te könnyen beszélsz, neked még a neved is menő!
A se nem menő, se nem szépségkirálynő-alkat Pinkre azonban annál vevőbb volt a közönség, minél inkább magát adta. Neki köszönhetjük például minden időbb egyik legszórakoztatóbb szakítós dalát, az önironikus So What címűt, amely így kezdődik: „Asszem, elveszett a férjem, gőzöm sincs, hová ment. Így hát ahelyett, hogy kifizetném az albérletét, eliszom a pénzem.” A refrén konklúziója pedig így szól: „És akkor mi van? Még mindig rocksztár vagyok”. Az: mintegy 47 millió albumot adott el eddig, a kétezres években Nagy-Britannia második legtöbbet játszott női előadója volt Madonna után.
