Amikor a mai Momentum Mozgalom vezetői megszülettek, az egyetemi oktatásban már nem volt kötelező tantárgy a tudományos szocializmus. Addigra a szocializmus, a szocialista rendszer sem létezett, így okafogyottá vált annak a tanítása, hogy milyen is lesz, amikor kifejlődik. A tudományos szocializmus oktatása az 1960/61-es tanévben történt bevezetésétől 1990-es beszüntetéséig alig harminc évet élt meg. Ennek mintájára jó esély van arra, ha a nyertes választás után a győzők, akarom mondani a Viktorok a 2018/19-es tanévben bevezetik az etnikailag homogén magyar illiberális állam, leánykori nevén a maffiaállam hivatalos ideológiájaként a tudományos illiberalizmust, az se fog többet megélni. A Momentum Mozgalom vezetői gyerekeinek már más bornírtságot kell majd tanulniuk, esetleg azt, amit győztes, a nemzetállamba szorult szüleik kitalálnak majd nekik.
Nem látom sok értelmét annak, hogy kimerítően ismertessem a tudományos szocializmus mibenlétét. Csak arra szorítkozom, hogy azoknak a viszonyoknak, törvényszerűségeknek a tárházaként szolgált, amelyek a jelenben még nincsenek, de majd a jövőben – ha felépül a szocializmus - mennyivel magasabb rendű, gazdagabb életet, nagyobb jólétet eredményeznek, mint a már most is gyorsabb termelékenységet, magasabb egy főre jutó fogyasztást, nagyobb egy főre jutó kibocsátást elérő kapitalizmus. Mondhatnánk egyszerűbben: ez volt a kábítás trükkje.
A lassan formálódó tudományos illiberalizmus ennél lényegesen földhözragadtabb lehet, mert azokat a tételeket tartalmazza majd, amitől várható az etnikailag homogén nemzetállamban a választók közötti közösségi összetartás: az illiberális hatalom megmaradása. A hatalom-megmaradás törvényének tárházába kukkanthatunk be Bonaparte Napóleon mondásából indulva ki: „Semmi sem tudja jobban szolgálni férfiak összefogását, egységét, mint a félelem és az érdek.” Ennek jegyében oktatni fogják, hogy akkor lehet megdönthetetlen az illiberális állam urainak hatalma, ha az állam tenyeréből táplálkozó és ezért arra szavazni akaró kevesek mellett a többi választó választásokon való részvételi szándéka elenyészik. A tudományos illiberalizmusnak ez a tétele a „public choice” iskola felfedezésén alapul, amely szerint az egyetlen választó erőfeszítésétől várható előny/hozam elenyészően kicsi, ezért a választók alapvetően racionális megfontolások alapján vesznek részt a választásokon. Akkor mennek el, ha az uralkodó csoport hatalomban tartása az érdekük, vagy, ha a hatalmon lévők ereje hanyatlik, és megnyílik a lehetőség a szavazatok egyesítésével az elküldésükre. Ebből következően a tudományos illiberalizmus első tétele szerint mindig erőt kell sugallni. Az erő (látszata) pedig még az előtt elrettenti a hatalmon lévők megdöntésétől az ellenük szövetkezőket, mielőtt az elenyésző szavazatok összegyűjtése elkezdődött volna.
Ehhez nem kell más, mint annak a képzetnek a kialakítása, hogy a hatalom elől a választópolgár nem bújhat a magánéletébe. Ha vállalkozó, akkor kaphat piacot és megrendelést, ha jövedelmének egy részét a hatalom rendelkezésére bocsátja; ha munkavállaló, akkor tarthatja meg a munkáját, ha nem vesz részt a hatalom elleni szervezkedésben. A tudományos illiberalizmus második legfontosabb tétele ráébreszteni a választót, hogy ha ellenáll – ami eleve reménytelen - mindent elveszíthet. Ahogy Hannah Arendt fogalmazott: ”Bármely alkalommal, amikor a társadalom a munkanélküliségen keresztül frusztrálja a kisembert megszokott ténykedésében és normális önbecsülésében, voltaképpen betanítja arra az utolsó stádiumra, amelyben az illető készségesen teljesít majd bármilyen feladatot, akár még a hóhérét is.”
Az illiberális állam kiépítésében élenjáró országokban mindenütt (Oroszországban, Törökországban, Azerbajdzsánban, Kazahsztánban, Magyarországon) a hatalom birtokosai nemcsak saját hatalmuk örökössé tételére használják az állam törvényesített kényszerét, hanem arra is, hogy közvetlen és politikai családjuk gazdagodását elősegítsék. Van, ahol ehhez kiváló ideológiát is találnak: „Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” – állítja Lánczi András („Ezen azt értem, hogy olyan célokat tűzött ki a kormány, mint a hazai vállalkozói réteg kialakítása, az erős Magyarország pilléreinek a kiépítése vidéken vagy az iparban. Például minden külföldit, aki termelő beruházást valósít meg, tárt karokkal várunk. Erre mondják azt, hogy „de hát ez maga a korrupció!”. Ez politikai nézőpont, itt valójában a korrupció szó mitikussá tételéről van szó.”) Van olyan ország, ahol nem magyarázzák a bizonyítványt, egyszerűen nem beszélnek róla, vagy egyenesen letagadják (ld. Oroszország, ahol Medvegyev miniszterelnök ellen a korrupcióval szerzett vagyonosodása miatt tüntetnek). Ha azonban meg kellene fogalmazni a tudományos illiberalizmus harmadik tételét, így hangzana: „Érted lopunk, nem ellened!”
Az illiberális államok mindegyike hatalmasainak örökös uralkodását valamilyen vízió, küldetés megvalósításával magyarázza. Vezetőik vagy a régi dicsőség és a valahai katonai erő visszaszerzését (ld. Oroszország), az erkölcsi romlás megállítását (ld. Törökország), vagy a nemzeti mítosz más elemeit („megőrizni az élet magyar minőségét” - Orbán) hirdetik. Ahogy Hannah Arendt az illiberális államokhoz hasonló zsarnoki totális rendszerektől írta: „távlati történeti célok jegyében működik, egy olyan bizonyításra nem szoruló fikció jegyében, amely a hívek számára lehetővé teszi a világ tényeinek negligálását. (...) Ezzel magyarázható a gátlástalan és meghökkentő képmutatás diadala; a hazugság az alávetettek és a kívülállók számára olcsó propaganda, a beavatottak számára, akik a hazugságról tudják, hogy hazugság, a Vezér zseniális taktikai fogása, a hóhérok számára pedig éppolyan parancs, mint az előző: végrehajtandó. A történelmi szükségszerűség a tévedhetetlenség dogmájával párosulva az önmagukat megvalósító jóslatok hátborzongató sorához vezet.” A tudományos illiberalizmus negyedik tétele, ezért: „A valóság nem diadalmaskodhat a vízió felett!”
A tudományos illiberalizmus ötödik tételeként a „nemzetbe zárva” tételt nevezném meg, ami a világ egyetemességével, az individuális teljesítménnyel és a felvilágosodás kora utáni civilizációval szemben a nemzeti hagyomány megőrzését, a hagyományőrzéssel megbízott hatalmat gyakorlók megkérdőjelezhetetlenségét vallja. Nyilvánvaló, hogy ebben a felfogásban nincsenek és nem lehetnek – az akár mesterségesen kialakított – nemzethatárokon belül kisebbségek, csak az uralkodó nemzet kultúrája, nyelve, ideológiája érvényesülhet, ezért a szomszédos országokba szakadt kisebbségi nemzetiségek elsorvadása nem veszteség az etnikailag homogén illiberális nemzeti állam számára.
Végül a hatodik tétel: az örökmozgó, kiismerhetetlen hatalom. Amíg a liberális demokráciák talpkövét a kiszámítható és az egyének szabadságának megbízható védelmét ellátó intézmények jelentik, addig a tudományos illiberalizmus az állandó kiszámíthatatlanságot vallja. Ahogy Hannah Arendt leírta a totális rendszereket: „Az uralom lényegéhez tartozik a mozgalmi jelleg, az állandó mozgás és az ezzel járó állandó bizonytalanság. A totalitárius rendszer, ha egyszerű zsarnoksággá csontosodik, elveszíti leglényegét, azt, ami fönntartja, vagyis az egyén teljes atomizáltságának állapotát. Ezért a bizonytalanság és kiismerhetetlenség érdekében a beavatottság és a hatalom újabb és újabb köreit hozza létre a rendszer.”
Joggal kérdezheti a német Ernst Nolte vagy a magyar Ungváry Rudolf műveit ismerő olvasó, mi a különbség a tudományos illiberalizmus és a fasizmus között? A válasz mindössze annyi, hogy az eltelt ötven vagy száz év alatt megkopott a közösség emlékezete, és a globális világhoz kellett alkalmazkodniuk a valaha fasizmusnak nevezett rendszereknek is. A szelíd fasiszta rendszerek - Salazar portugál, Franco spanyol, Perón argentin diktatúrájának - bukása óta eltelt már több mint két emberöltő, a német nácizmus bukása óta pedig akár már három is. Ennyi idő pedig éppen elegendő, hogy a ma született gyermek minden régi viccet – alakváltozásai okán még inkább – újnak higgyen, és bevegye, hogy létezik tudományos illiberalizmus is.
