Tudományos illiberalizmus

Amikor a mai Momentum Mozgalom vezetői megszülettek, az egyetemi oktatásban már nem volt kötelező tantárgy a tudományos szocializmus. Addigra a szocializmus, a szocialista rendszer sem létezett, így okafogyottá vált annak a tanítása, hogy milyen is lesz, amikor kifejlődik. A tudományos szocializmus oktatása az 1960/61-es tanévben történt bevezetésétől 1990-es beszüntetéséig alig harminc évet élt meg. Ennek mintájára jó esély van arra, ha a nyertes választás után a győzők, akarom mondani a Viktorok a 2018/19-es tanévben bevezetik az etnikailag homogén magyar illiberális állam, leánykori nevén a maffiaállam hivatalos ideológiájaként a tudományos illiberalizmust, az se fog többet megélni. A Momentum Mozgalom vezetői gyerekeinek már más bornírtságot kell majd tanulniuk, esetleg azt, amit győztes, a nemzetállamba szorult szüleik kitalálnak majd nekik.

Nem látom sok értelmét annak, hogy kimerítően ismertessem a tudományos szocializmus mibenlétét. Csak arra szorítkozom, hogy azoknak a viszonyoknak, törvényszerűségeknek a tárházaként szolgált, amelyek a jelenben még nincsenek, de majd a jövőben – ha felépül a szocializmus - mennyivel magasabb rendű, gazdagabb életet, nagyobb jólétet eredményeznek, mint a már most is gyorsabb termelékenységet, magasabb egy főre jutó fogyasztást, nagyobb egy főre jutó kibocsátást elérő kapitalizmus. Mondhatnánk egyszerűbben: ez volt a kábítás trükkje.

A lassan formálódó tudományos illiberalizmus ennél lényegesen földhözragadtabb lehet, mert azokat a tételeket tartalmazza majd, amitől várható az etnikailag homogén nemzetállamban a választók közötti közösségi összetartás: az illiberális hatalom megmaradása. A hatalom-megmaradás törvényének tárházába kukkanthatunk be Bonaparte Napóleon mondásából indulva ki: „Semmi sem tudja jobban szolgálni férfiak összefogását, egységét, mint a félelem és az érdek.” Ennek jegyében oktatni fogják, hogy akkor lehet megdönthetetlen az illiberális állam urainak hatalma, ha az állam tenyeréből táplálkozó és ezért arra szavazni akaró kevesek mellett a többi választó választásokon való részvételi szándéka elenyészik. A tudományos illiberalizmusnak ez a tétele a „public choice” iskola felfedezésén alapul, amely szerint az egyetlen választó erőfeszítésétől várható előny/hozam elenyészően kicsi, ezért a választók alapvetően racionális megfontolások alapján vesznek részt a választásokon. Akkor mennek el, ha az uralkodó csoport hatalomban tartása az érdekük, vagy, ha a hatalmon lévők ereje hanyatlik, és megnyílik a lehetőség a szavazatok egyesítésével az elküldésükre. Ebből következően a tudományos illiberalizmus első tétele szerint mindig erőt kell sugallni. Az erő (látszata) pedig még az előtt elrettenti a hatalmon lévők megdöntésétől az ellenük szövetkezőket, mielőtt az elenyésző szavazatok összegyűjtése elkezdődött volna.

Ehhez nem kell más, mint annak a képzetnek a kialakítása, hogy a hatalom elől a választópolgár nem bújhat a magánéletébe. Ha vállalkozó, akkor kaphat piacot és megrendelést, ha jövedelmének egy részét a hatalom rendelkezésére bocsátja; ha munkavállaló, akkor tarthatja meg a munkáját, ha nem vesz részt a hatalom elleni szervezkedésben. A tudományos illiberalizmus második legfontosabb tétele ráébreszteni a választót, hogy ha ellenáll – ami eleve reménytelen - mindent elveszíthet. Ahogy Hannah Arendt fogalmazott: ”Bármely alkalommal, amikor a társadalom a munkanélküliségen keresztül frusztrálja a kisembert megszokott ténykedésében és normális önbecsülésében, voltaképpen betanítja arra az utolsó stádiumra, amelyben az illető készségesen teljesít majd bármilyen feladatot, akár még a hóhérét is.”

Az illiberális állam kiépítésében élenjáró országokban mindenütt (Oroszországban, Törökországban, Azerbajdzsánban, Kazahsztánban, Magyarországon) a hatalom birtokosai nemcsak saját hatalmuk örökössé tételére használják az állam törvényesített kényszerét, hanem arra is, hogy közvetlen és politikai családjuk gazdagodását elősegítsék. Van, ahol ehhez kiváló ideológiát is találnak: „Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” – állítja Lánczi András („Ezen azt értem, hogy olyan célokat tűzött ki a kormány, mint a hazai vállalkozói réteg kialakítása, az erős Magyarország pilléreinek a kiépítése vidéken vagy az iparban. Például minden külföldit, aki termelő beruházást valósít meg, tárt karokkal várunk. Erre mondják azt, hogy „de hát ez maga a korrupció!”. Ez politikai nézőpont, itt valójában a korrupció szó mitikussá tételéről van szó.”) Van olyan ország, ahol nem magyarázzák a bizonyítványt, egyszerűen nem beszélnek róla, vagy egyenesen letagadják (ld. Oroszország, ahol Medvegyev miniszterelnök ellen a korrupcióval szerzett vagyonosodása miatt tüntetnek). Ha azonban meg kellene fogalmazni a tudományos illiberalizmus harmadik tételét, így hangzana: „Érted lopunk, nem ellened!”

Az illiberális államok mindegyike hatalmasainak örökös uralkodását valamilyen vízió, küldetés megvalósításával magyarázza. Vezetőik vagy a régi dicsőség és a valahai katonai erő visszaszerzését (ld. Oroszország), az erkölcsi romlás megállítását (ld. Törökország), vagy a nemzeti mítosz más elemeit („megőrizni az élet magyar minőségét” - Orbán) hirdetik. Ahogy Hannah Arendt az illiberális államokhoz hasonló zsarnoki totális rendszerektől írta: „távlati történeti célok jegyében működik, egy olyan bizonyításra nem szoruló fikció jegyében, amely a hívek számára lehetővé teszi a világ tényeinek negligálását. (...) Ezzel magyarázható a gátlástalan és meghökkentő képmutatás diadala; a hazugság az alávetettek és a kívülállók számára olcsó propaganda, a beavatottak számára, akik a hazugságról tudják, hogy hazugság, a Vezér zseniális taktikai fogása, a hóhérok számára pedig éppolyan parancs, mint az előző: végrehajtandó. A történelmi szükségszerűség a tévedhetetlenség dogmájával párosulva az önmagukat megvalósító jóslatok hátborzongató sorához vezet.” A tudományos illiberalizmus negyedik tétele, ezért: „A valóság nem diadalmaskodhat a vízió felett!”

A tudományos illiberalizmus ötödik tételeként a „nemzetbe zárva” tételt nevezném meg, ami a világ egyetemességével, az individuális teljesítménnyel és a felvilágosodás kora utáni civilizációval szemben a nemzeti hagyomány megőrzését, a hagyományőrzéssel megbízott hatalmat gyakorlók megkérdőjelezhetetlenségét vallja. Nyilvánvaló, hogy ebben a felfogásban nincsenek és nem lehetnek – az akár mesterségesen kialakított – nemzethatárokon belül kisebbségek, csak az uralkodó nemzet kultúrája, nyelve, ideológiája érvényesülhet, ezért a szomszédos országokba szakadt kisebbségi nemzetiségek elsorvadása nem veszteség az etnikailag homogén illiberális nemzeti állam számára.

Végül a hatodik tétel: az örökmozgó, kiismerhetetlen hatalom. Amíg a liberális demokráciák talpkövét a kiszámítható és az egyének szabadságának megbízható védelmét ellátó intézmények jelentik, addig a tudományos illiberalizmus az állandó kiszámíthatatlanságot vallja. Ahogy Hannah Arendt leírta a totális rendszereket: „Az uralom lényegéhez tartozik a mozgalmi jelleg, az állandó mozgás és az ezzel járó állandó bizonytalanság. A totalitárius rendszer, ha egyszerű zsarnoksággá csontosodik, elveszíti leglényegét, azt, ami fönntartja, vagyis az egyén teljes atomizáltságának állapotát. Ezért a bizonytalanság és kiismerhetetlenség érdekében a beavatottság és a hatalom újabb és újabb köreit hozza létre a rendszer.”

Joggal kérdezheti a német Ernst Nolte vagy a magyar Ungváry Rudolf műveit ismerő olvasó, mi a különbség a tudományos illiberalizmus és a fasizmus között? A válasz mindössze annyi, hogy az eltelt ötven vagy száz év alatt megkopott a közösség emlékezete, és a globális világhoz kellett alkalmazkodniuk a valaha fasizmusnak nevezett rendszereknek is. A szelíd fasiszta rendszerek - Salazar portugál, Franco spanyol, Perón argentin diktatúrájának - bukása óta eltelt már több mint két emberöltő, a német nácizmus bukása óta pedig akár már három is. Ennyi idő pedig éppen elegendő, hogy a ma született gyermek minden régi viccet – alakváltozásai okán még inkább – újnak higgyen, és bevegye, hogy létezik tudományos illiberalizmus is.

Szerző
Csillag István közgazdász

Innen nézve... - A kólásdoboz

A doboz ott hevert az üdülőtelep központi sétányának közepén. A nyár esti kellemes melegben mintha az egész település apraja-nagyja ott lődörgött volna fel-alá a sétányon. Voltak, akik siettek valahová (nem tudni hová), mert néhány perc múlva ugyanazzal a lendülettel nyargaltak tovább a másik irányba; a párocskák kéz a kézben andalogtak; az ifjú családosok büszkén tologatták flancosabbnál flancosabb babakocsikban a kicsinyeiket. Szóval szokványos nyári este volt.

És akkor jött a srác. Amolyan tizenéves kiskamasz. Egyedül csatangolt a tömegben, láthatóan unatkozott. Azonnal egymásra találtak a kidobott kólás dobozzal. Előbb csak gurigázta, aztán elkezdte rugdalni, játszott vele, mint cica az egérrel. Mintha a doboz is élvezte volna a játékot, elgurult, aztán kicsit vissza, majd csalinkázva, cselezve kerülgette a járókelők lábait. A fiúcska időnként odamosolygott a doboznak, de aztán hirtelen megunta a játékot, és egy gyors mozdulattal a doboz gyomrába taposott. Az nagyot nyögött, és két oldalról valósággal beleharapott a fiú cipőjének talpába. Próbálta lerázni, de nem sikerült, végül lehajolt, lerántotta a lábáról és tanácstalanul körülnézett. Egy szemétkosarat keresett. Ami tőle balra volt, ahhoz vagy 20 métert, a jobbra lévőhöz talán tízet kellett volna gyalogolnia, de ehhez sehogyan nem fűlött a foga. Inkább eldobta a dobozt.

A kitaposott belű kólás doboz megint ott hevert magányosan az utca közepén. Az emberek jöttek-mentek fölötte, a többség átlépte vagy kikerülte, jobb esetben valaki odább pöckölte a cipője orrával. Senki nem hajolt le érte, egyetlen gyerek sem akart már cicázni vele, az arra vonszolt kisebb-nagyobb ebek megszagolták ugyan, de nekik sem volt kedvük játszani a formátlan fémdarabbal.

Arra jött a vállalkozó. Fülén a telefonnal elmélyülten tárgyalt valakivel. Időnként átlépte a dobozt, figyeltem a lábát, valósággal szlalomozott körülötte, míg egyszer csak belelépett. A doboz megint harapott. Ráragadt emberünk drága mokaszinjára, és nem engedte el, hiába is lóbálta, rázta a fél lábát. A doboz csimpaszkodott. Aztán végre megszabadultak egymástól, a telefonos ember sietve indult tovább, a doboz maradt az aszfalton.

Egy csapat fiatal ült le a közeli padra, szemben a széttaposott dobozzal. Nevetgéltek, kacérkodtak, iszogattak. A lányok lassú kortyokkal szürcsölték a dobozos kólájukat, a fiúk a sört. Élvezték a víz felől érkező langyos szellőt, a szabadságot, a fiatalságot.

Engem azonban már csak a dobozok sorsa érdekelt. Találgattam, mit tesznek a srácok, akik már biztosan hallottak a bolygónkat elöntő szeméthegyekről, a jövőjüket fenyegető környezetszennyezésről. Talán lehajol valamelyikük a szegény nyomorékért is, és a többivel együtt odasétál valamelyik közeli szemétkosárhoz...

De nem. A kitaposott belű kólás doboznak még három társa akadt. Az utca közepén gurigáztak, az emberek kerülgették, pöckölgették, átlépték őket. Senki nem hajolt le értük.

Rajtam kívül.

Szerző
Somfai Péter

Időzavarban

Kétségkívül hasznos lehet egy olyan találkozó, amelyen az ország jobbításáért tenni kész gondolkodók megvitatják, miképpen lehet visszaállítani a demokráciát és az igazságosságot. Ezt tervezi a hónap végére a szocialista párt miniszterelnök-jelöltje. Van min gondolkodni, van miről beszélgetni.

Legalábbis elgondolkodtató, hogy még mindig a viták, a feszültségek és az ellentétek miatt kell figyelni rájuk. Ez akkor is tény, ha a hatalom egyre kiterjedtebb sajtója és médiája - sikerrel - igyekszik felnagyítani a problémákat. Ám azt a pártelnök is elismerte legutóbbi interjújában, hogy "az eredmények még nem jönnek". Majd hozzátette: "majd fognak". Molnár Gyula tehát optimista, s úgy látja, "Botka László jól dolgozik". Jelenleg azonban az látszik, még távol vannak attól, hogy akár saját soraikban, akár a demokratikus ellenzék többi pártjával egységet teremtsenek. Ami elengedhetetlen feltétele lenne kitűzött céljuknak, az Orbán-rendszer leváltásának.

Mintegy nyolc hónappal a választás előtt még csak meg akarják keresni a leendő partnereket. Meglehet, időben vannak, de az is, hogy már késésben. Elgondolkodtató az is, hogy a szocialisták jónéhány szavazója már oda jutott: jövőre inkább a Kétfarkú Kutya Pártra voksolna. Eközben a miniszterelnök-jelölt újabb országjáráson próbálja maga és pártja mellé állítani a reménybeli szavazókat. Sokan hiányoznak még közülük, s bár tény, hogy nem közvélemény-kutatást kell nyerni, de a számok és adatok egyelőre korántsem biztatóak.

Még nem látszik, hogy azok az emberek, akik nem tartoznak a rendszer feltétlen hívei közé, már elhitték, a Fidesz legyőzhető, Orbán megverhető. Ezek azok az érvek, amelyekkel Botka igyekszik meggyőzni a bizonytalanokat. Miközben neki is, a szocialisták többi vezetőjének is folyamatosan védekeznie kell, mert a hatalmon lévők nem adják olcsón, amit több mint hét éve megszereztek. Eszközökben és módszerekben sem válogatnak.

A gondolatok cseréje biztos előre visz. Ám most már többre lehet szükség. Az idő szorít és nem nekik dolgozik.

Szerző