Karizmája azonban így is átjött az első nótánál, egyértelművé téve: ő nem az a típusú pop-rock szupersztár, aki egy helyben állva, önmagába fordulva adja elő a dalokat (mint mondjuk a Radiohead). Fontos számára az interakció közönséggel. Ha épp egy kis pihenőt tart (lassú, lírai nóta), nem rest lepattanni a közönséghez és néhány aláírást kiosztani. Ha pedig a show a lényeg, akkor nem rest fölénk repülni. De erre még visszatérünk.
Pink számomra inkább pop díva, mintsem rocksztár, egy-egy fellépés gondosan felépített show-t jelent nála és imádja, ha táncosok bonyolódnak bele a dalokba. Fontos, hogy ennek a műsornak szerves része az élő zene, teljes zenekarral érkezett, sokat támaszkodott a elképesztően pontosan éneklő vokalistáira. Ez megteremtette a lehetőséget arra is, hogy olykor kiengedje a hangját és bizonyítsa, hogy azon kevés énekesnők egyike, aki emberfeletti orgánummal áldott meg a sors: nem kell ordítania az átütő erejű színpadi szerepléshez, mind hangban, mind személyiségben nagyon is jelen van.
A setlist egyébként számos pontján kommersz volt, a rajongóknak kedveskedett, Pink számos nagy slágert adott elő (ha már vannak neki, miért ne), de ami igazán szimpatikus volt a szigetes produkcióban, hogy a kötelező show-n és dalokon túl volt egy része a műsornak, amikor azt mondta: a zene fontosabb, mint a show. Egy már-már unplugged formában – egy szál gitárkísérettel – előadta Babe, I'm Gonna Leave You-t és a Me & Bobby McGee-t. Utóbbit én Janis Joplin előadásában kedvelem igazán, de Pink is abszolút magáévá tette a Kristofferson-nótát. Ugyanakkor nehéz volt koncentrálni az előadásra, mivel a Pinket elsősorban csak a populáris slágerei alapján kultiváló sziget-közönség zöme nem osztozott a szemmel láthatóan kisebbségi lelkesedésemmel és végig kiabálták a számukra érthetetlen üresjáratot.
A tudatosan, komoly forgatókönyv alapján felépített show ezután fokozta a tétet, és amikor épp azon csodálkoztam, hogy a So What végül nem lesz az eljátszott dalok között, a ráadásként is értelmezhető fináléban felcsendült a megunhatatlan nóta. Pink pedig fogta magát és egy különleges szerkezet segítségével elszállt a színpadról, és a fejünk fölött kürtölte a világgá, hogy ő még mindig rocksztár. Ezt mindenki elhitte neki. Ugyanakkor üzenetnek sem utolsó egy olyan fesztiválon, ahol egyre több a magát zenésznek aposztrofáló „lemezlovas”.
