Az öregedés kínjai

Érdemes még élni ebben a megromlott és megrontott világban? – tette fel a kérdést újra meg újra az író. Nemcsak az öregedés erőtlenedése, az álmatlanul töltött éjszakák és Lola betegsége nyomasztotta, sokkal inkább a civilizáció elporladása. Ami gondolkodása és írósága vezérmotívuma és védfala volt, szeme láttára alakult át, s a polgári rendet felváltotta a rendetlenség és az eszmék zűrzavara. Akárhová utazott is – mintha valami szenvedély hajtotta volna – mindenütt a romlás jeleit tapasztalta. Szeme láttára fejlődött rohamosan a technikai civilizáció, amely maga alá temette a számára fontos személyes értékeket, s a tömegek elvárásához és ízléséhez igazodott. Botjára támaszkodva, egyre nehezebb léptekkel kereste a még érintetlen szigeteket, amelyeken még igazi írók rejtőztek, s érzékeny, beavatott olvasók figyelik őket. De már kedves könyvtárai sem voltak a régiek, a polcokat elárasztották a ponyvák, a híg, sikert hajhászó alkotások. Mind erősebb nosztalgiával vette kézbe régi kedves könyveit, menedékül az ízlésrombolás ellen. Nem egyszer felsorolja ezeket, melyek eligazítói és élményt adó gyönyörűségei voltak: Platón, Szophoklész, Vergilius Aeneise, Proust, Krúdy, Az öreg halász és a tenger és még néhány remekmű, leginkább Arany János, a magyar nyelv legnagyobb művésze, bár azt is megjegyezte: fordításainak egy része alighanem lassacskán elavul.

Hetvenedik évtizede végén számot vetett azzal is: érdemes-e még írnia, vagy a Harminc ezüstpénz befejezett kézirata lesz-e végszava. Ebben a kétségektől átszőtt kérdésben ott rejlett a felismerés: a Biblia a világirodalom felülmúlhatatlan alkotása (amikor ezt a regényét tervezte, az egészet végigolvasta), az Újszövetség Jézusa pedig a legcsodálatosabb ember. (Álláspontja szerint az isteneket, Istent is az ember alkotja magának, nélkülük és nélküle üresebb volna a világ.) Ez a felismerése eltávolította sok olyan írótól, akiket korábban fontosnak, olykor útmutatójának mondott. Európai útja során nagyon jellemző szavakkal jelezte Thomas Manntól történő eltávolodását: „tocsogok benne”. „Tocsogott” másban is, s az olvasó nem tudja teljes biztonsággal eldönteni: valóban igaza van-e, amikor az értékteremtő irodalom végéről ír, vagy az irodalom futott-e túl ízlésén. Bár el kell ismerni: ízlése a legtöbbször hibátlanul működött a próza és a versek terén is. Még élt, amikor heves vita tört ki a kanadai nyomorúságban tengődő költő, Fáy Ferenc értékelése ügyében. Márai Fáy mellett tette le a garast, és igaza volt, még abban is, hogy Keresztútja a század magyar költészetének kiemelkedő remekei közé tartozik.

Egyik méltatója szerint az öregedő Máraira érvényes a mondás: a lélek erős, de a test gyenge. Kicsit módosítva: a test gyengül, a lélek illúziói is elhamvadtak. Jól látott visszafelé, előre már nem nagyon tekintett. Sok megszívlelendő megfigyelése elgondolkodtat, mások ellentmondásra késztetnek. Kár volna – írja –, ha naplói nem élnék túl. Szerencsére túlélik, s újra meg újra egy nagyon jelentős író meglátásaival szembesítenek, s arra serkentenek, hogy jobbik énünket próbáljuk felépíteni a romboló korban. (A teljes Napló 1978–1981, Helikon Kiadó, 2017.)