„Az embernek először meg kell ülnie egy lovat ahhoz, hogy tudja: az a megfelelő paripa számára” – ezzel a közmondással szemléltette az észak-koreai menekült, Kvon Csol Nam, hogy közel három év távollét ellenére visszavágyik a kommunista diktatúrába. „Kipróbáltam, és azt kell mondanom, hogy Dél-Korea nem nekem való. Haza akarok menni északra, hogy a volt feleségemmel és a 16 éves fiammal legyek” – nyilatkozta a The New York Timesnak a 44 éves férfi, aki az elmúlt időszakban hangos kampányt folytatott Szöulban azért, hogy hazaengedjék. A visszatérés azonban szinte lehetetlen.
Kvon aligha sejtette, hogy ebben a helyzetben találja magát, amikor 2014-ben, az éjszaka közepén átszökött Kínába. Akkoriban gyógynövényekkel kereskedett a határ közelében, s az anyagi gondokkal küzdő, elvált férfi úgy vélte, délen új életet kezdhet. Laosz és Thaiföld érintésével végül egy hónap után – és 2500 dollár árán, amelyet egy embercsempésznek fizetett – eljutott Dél-Koreába.
Ulszanban, egy ipari városban telepedett le. Új világ tárult fel számára, ahova igen nehéz volt beilleszkednie. A helyzetet súlyosbította, hogy állítása szerint az észak-koreaiakat másodrendű állampolgárokként kezelik délen. Gyakran kinevették, mert nem értette a koreai nyelvben megragadt angol jövevényszavakat. „Gúnynevekkel illettek, s úgy bántak velem, mint egy hülyével. Ugyanazért a munkáért kevesebbet fizettek, mint másoknak, csak azért, mert északi vagyok” – sorolta sérelmeit Kvon az amerikai napilapnak.
Csoma Mózes, az ELTE Koreai Tanszékének vezetője a Népszavának elmondta, hogy a dél-koreai közvélemény a kétezres években kezdett el részletesen foglalkozni az északi menekültek integrálásának kérdésével. Ekkor létrehoztak egy speciális intézményt is, ahol az érkezők egy három hónapos képzésen esnek át. Ennek egyrészt az a célja, hogy kiszűrjék a menekültek között elvegyülő észak-koreai hírszerzőket, másrészt pedig megpróbálják felkészíteni a zárt rezsimből szökött embereket a kapitalista viszonyokra. Csoma szerint az általános- és középiskolás korú fiataloknak könnyebben megy a beilleszkedés, noha az oktatásban ők is szembesülnek a különbségekkel, hiszen az olyan korábban tanult tantárgyakat, mint Kim Dzsong Il partizánharcos édesanyjának az életútja, nem tudják hasznosítani az új rendszerben. A felnőtteknek ennél is nehezebb dolguk van.
„A dél-koreai állam a kétezres években meglehetősen nagy, egyszeri összegű letelepedési segélyt nyújtott minden észak-koreai menekültnek, aki túlesett ezen a három hónapos képzésen. A pénz beosztásának, helyes felhasználásának módjáról azonban fogalmuk sincs. Volt olyan, hogy a fiatal észak-koreai megkapta a segélyt, és egy napon belül megvásárolta belőle a legújabb típusú nagyképernyős televíziót. Nem tudta, hogy ezt miképp kellene inkább lakhatásra fordítani. Az is gyakran előfordult, hogy bűncselekmény áldozatai lettek… szélhámosok becsapták őket és elvették a pénzüket” – magyarázta Csoma, majd hozzátette: az észak-koreai menekültek tudása, képzettsége a kisegítő munkák elvégzésére teszi őket alkalmassá.
Ez történt Kvonnal is, aki egy építkezésen dolgozott, miután megérkezett Dél-Koreába. Fizikailag és lelkileg is nehezen viselte a kemény munkát. Idővel ráadásul híreket kapott a családjáról: míg távol volt, az édesapja elhunyt. Nagyon hiányzott neki a fia is, akit hátrahagyott, a volt felesége pedig békülni akart, ezért úgy döntött, visszatér. Ám próbálkozásai miatt hónapokig börtönben ült: mint minden északi menekült, ő is megkapta új hazájától az állampolgárságot, ám speciális állami engedély nélkül a dél-koreaiak számára tilos északra utazni. Ő pedig nem rendelkezett ilyennel. Azóta látványos tiltakozási kampányba kezdett – sajtótájékoztatókat hív össze, tüntetéseket szervez, sőt, az ENSZ-hez is petíciót nyújtott be –, s kérte a dél-koreai kormányt, hogy engedje haza. Csoma szerint ez a tendencia az elmúlt 5-6 évben jelent meg, s a szakértő szerint a háttérben egyértelműen a phenjani rezsim áll, amely nyomást gyakorol a menekültekre.
„A Youtube-on is vannak észak-koreai propagandacsatornák, amelyek rendszeresen sugároznak a Szöulban élő menekültek számára névre szóló üzeneteket. Ezekben megszólaltatják a – kamera elé citált – családtagokat, s a szülők név szerint kérik a gyerekeiket, hogy térjenek haza” – magyarázza Csoma. A szakértő szerint Phenjan azt is kihasználja, hogy Dél-Korea nem engedi vissza a menekülteket. A propagandisták külföldieket bíznak meg azzal, hogy Szöulban készítsenek interjút az ott rekedt észak-koreaiakkal. „Ezekben a videókban könyörögnek, sírnak, és mutatják a csuklójukat, hogy megpróbáltak öngyilkosságot elkövetni. Ezzel párhuzamosan olyan felvételeket mutatnak, amelyeken az illető családja zokog Phenjanban, mert a dél-koreai állam nem engedi hazatérni őt” – idézi fel Csoma a videókat, amelyeket maga is látott.
A menekültek között vannak, akiknek végül sikerül illegális módon visszatérni. Csak sejteni lehet, hogy az észak-koreai ügynökök „segítségével”, akik halászhajókon csempészik ki a hazavágyó menekülteket. Az utóbbi időben több olyan rejtélyes esetről számolt be a nemzetközi sajtó, amikor egyik napról a másikra Észak-Koreában bukkant fel egy korábbi menekült, s egy sajtóértekezleten sírva kért bocsánatot tettéért. Óriási propagandaértékkel bír egy-egy ilyen hazatérés, ám aligha jutalmazzák meg érte a szökevény menekülteket. „Ezek az emberek pillanatokon belül eltűnnek a nyilvánosság elől, a későbbi sorsukról csak információtöredékek jutnak ki. Többnyire pár hónapon belül munkatárborban kötnek ki, s szigorú megfigyelés alatt tartják őket” – mondja Csoma Mózes.