A milliomosokat, milliárdosokat nem illik az első millióról kérdezni - tartja egy amerikai mondás. És ennek meg van az oka. Az új magyar nábobokat a sokadik millióról sem illik kérdezni. És ennek is meg van az oka. De nagyjából ez az egyetlen hasonlóság a két ország krőzusai között.
Kétségtelen, hogy a nagy amerikai bölények, Rockefeller, Ford, Vanderbild, Guggenheim, Morgan, és a többiek nem voltak éppen első áldozó kiscserkészek az üzleti világban, de az is igaz, hogy hozzájuk mérhető kemény cowboyokkal, vasútépítőkkel, szerencselovagokkal és pénzbárókkal kellett megküzdeniük. De ezek a könyörtelen kapitalista gigászok már az első, - de legkésőbb a második generációtól - magyar ésszel nehezen felfogható összegre kiállított csekkeket adtak különböző jótékonysági alapítványoknak, maguk is támogattak múzeumokat, ösztöndíjakat. Amerikában ma is elvárás, hogy akinek tehetsége vagy szerencséje révén nagyon sok pénze van, az adjon vissza abból a társadalomnak. Aki erre nem hajlandó - és nyilván akad ilyen is -, azt kinézik az úri társaságból. Bőkezűen adakozni nem kötelező, csak erősen ajánlott.
Egyszer alkalmam volt beszélgetni Peter Munkkal, vagyis Munk Péterrel, Kanada egyik leggazdagabb emberével, akinek egyik hobbija a felhőkarcolók építése. Ő mondta nekem, hogy négy gyermekét a legjobb iskolákba, főiskolára, egyetemre járatta, mindent megadott nekik amire később szükségük lehetett a sikeres élethez. Sikeresek is lettek a maguk területén, de már a maguk erejéből. Atyai örökségre pedig nem számíthatnak, mert a vagyon a kanadaiaké, a társadalomé lesz, amely lehetővé tette Munknak, hogy vállalkozhasson és meggazdagodhasson. Ezért ő úgy gondolta, hogy tartozik ennyivel ennek az országnak. Gyakran mondogatjuk, itt, Magyarországon van Amerika. Ha a gyors meggazdagodás lehetőségét vesszük figyelembe, talán még lehetne némi hasonlóságot felfedezni, hogy azután már csak az ordító különbségek maradjanak.
A rendszerváltás után kapcsolataik, ügyeskedés révén sokan jutottak vagyonhoz, de csak kevesen tudták azt megőrizni, gyarapítani, mert ahhoz már tehetség, kreativitás is kellett volna. Ez figyelmeztető jel lehetne az elmúlt hét év újgazdagjai számára is: gondolkozzanak el, mi vár azokra, akik a hatalom jóvoltából, elsősorban a közpénzekből tollasodtak! Nem a saját erejükből, hanem a rezsim valamelyik erős emberének kegyéből, vagy a hozzájuk fűződő "kötélbarátság", szomszédság nyomán lettek gazdagok, érthető, ha ezért - ellentétben a tehetős amerikaiakkal -, nem a hazájuk, kizárólag a mentoruk iránt éreznek hálát. Tisztelet a ritka kivételnek, akiket a tehetségük vitt sikerre, akik nálunk is támogatják a tehetséges, szegény sorsú gyermekeket, a művészetet, a tudományt.
A mesterségesen felhizlalt magyar oligarchák többsége alighanem "elvérzik" majd, ha egyszer ismét a piacgazdaság csataterén kell helytállniuk. Akkor a különféle titkos számlákra kimentett vagyonok gyorsan el fognak apadni, és jutalmul nekik nem marad más, csak a feledés.
