A szakemberek a dél-karolinai Charleston közelében, egy folyóban bukkantak rá az állat megkövesedett koponyájára, amely alapján rekonstruálni tudták a "pisze orrú" emlős evolúcióját, pofájának jellegzetességeit, és megállapították, hogy mivel táplálkozhatott. Az Inermorostrum xenops a cetek rendjébe tartozó tengeri emlősállatok egyik alrendje, a fogascetek (Odontoceti) egyik korai sarja volt. A fogascetek különleges képessége, hogy a visszhang alapján tájékozódnak. A másik alrend, a sziláscetek képviselőinek nincsenek fogaik. Apró állatokkal táplálkoznak, amelyeket a szájpadlásukról lógó szarulemezek, a szilák segítségével szűrnek ki a vízből.
A brit természettudományi akadémia, a Royal Society folyóiratában (Proceedings B) megjelent tanulmány szerint mindössze négymillió évre volt szükség ahhoz, hogy a pontosan egymásra fekvő fogakkal rendelkező ősi bálnákból kialakuljon a fogatlan, a táplálkozáshoz szívótechnikát alkalmazó Inermorostrum. Az evolúciós mértékkel nézve röpke négymillió év alatt az Inermorostrum xenops elvesztette gyöngyházfényű fogait, az orra és a szája összezsugorodott, és szuperizmos ajkakat növesztett.
Valószínűleg ez az utóbbi sajátosság a legkülönlegesebb - emelte ki a tanulmányt vezető Robert Boessenecker, a Charlestoni Egyetem professzora, aki a kiterjedt lágyszövetek fenntartásához szükséges vérerek jelenléte alapján következtetett az erőteljes "szívószájra".
A rövid orr azokra a fogascetekre jellemző, amelyek alkalmazkodtak ahhoz, hogy fel kell szívniuk a táplálékot - és minél kisebb a szájnyílás, annál nagyobb a szívóerő" - fejtette ki közleményében a szakember. Fogazat hiányában az Inermorostrum xenops étrendjét szinte kizárólag apró halak, tintahalak és puhatestű élőlények alkothatták. Mivel az orra kissé lefelé hajlott, a kutatók úgy sejtik, hogy az óceán fenekén kutathatott zsákmány után.