A „megfőtt béka” szindrómáról negyedszázada, a mindenki által csodált IBM váratlan válságának kapcsán olvastam először. Az évtizedeken keresztül sikert sikerre halmozó céget a 80-es évek végére a győzelmek elandalították, elfedve előle, hogy a versenytársak fokozatosan felnőttek mellé. Így eshetett a "boiled frog syndrome" áldozatául. A megfőtt béka szindróma, azt a különös helyzetet írja le, amikor valamely élőlény fokozatosan hozzászokik a kezdetben csupán kényelmetlen, majd egyre inkább zavaró, de azonnali „ugrásra” még nem késztető állapothoz. A „névadó” béka megszokja a fokozatosan melegedő vizet, és mivel nem érzékeli a lassan forróvá váló környezetét, szinte „megfőzhető”. A különös kór voltaképpen afféle tudományos „városi legenda”: nincs erre utaló tudományos kísérlet, de ettől még a modell képes egy sor valóságos problémát szemléletesen megvilágítani.
A „megfőtt békaságnak” lehetnek pozitív hatásai is: súlyos balesetet vagy betegséget követően - amikor valaki elveszíti a lábát, vagy megbénul - a betegek közérzete, szembesülve a korábban elképzelhetetlen állapottal zuhanásszerűen megromlik, ám egy év múlva, hozzászokva a korábban elképzelhetetlennek gondolt helyzethez, a többség hangulata csaknem a baleset előtti szinthez tér vissza. Így szokjuk meg az öregség jelentette fájdalmakat, a munkanélküliség mellőzöttségét, szeretteink elveszítését.
Ám a „megfőtt béka” állapot a szervezetek világában többnyire válsághoz vezet. A menedzsment hozzászokva és elfogadva a fokozatosan gyengülő teljesítményt, végül összeomlásba kormányozza a céget. De ugyanez a helyzet bukkan elő a politikában is: ha a pártok, nem figyelnek a lassú, kedvezőtlen változásokra, vagy ha a mozgalmak nem ébrednek tudatára az egykori előnyük elolvadására, megállíthatatlanul hanyatlani kezdenek.
Jellegzetes példája e szindrómának a II. világháborút megelőző - alapvetően eltérő megítélést felkínáló - helyzet. Chamberlain fokozatos kompromisszumokkal és a Hitlernek tett engedményekkel gondolta elejét venni a háborúnak, miközben sodródott afelé. Churchill viszont világosan felismerte a szükségszerű végkimenetet és ezért választotta - a történelem által később igazolt – tántoríthatatlan ellenállás stratégiáját. Ezzel a példával pusztán arra kívántam utalni, hogy a politika – de a házasság és az üzleti élet – talán legfontosabb, soha nem szem elől tévesztendő tanulsága: gondold át, hogy a kis lépésekből fokozatosan összeálló út hova vezet. Emiatt állítható, hogy a demokratikus ellenzék számára is ma az a legfontosabb: túltekinteni az egyes lépéseken és a maga valóságában elképzelni, milyen végkifejlethez vezet a mások megmozdulására adott válaszlépések sora.
Nem elég arra összpontosítani, miként reagáljunk az ellenfél vagy a potenciális partnerek lépésére. Az már lényegesebb, hogy kitaláljuk, reakcióinkra partnereink milyen válaszlépéseket tesznek, hová vezet az, ha majd a kölcsönös adok-kapok vonzásában megragadunk. Úgy tűnik ugyanis, hogy a választásokra készülő pártok viselkedését éppen az efféle „pávatánc” vezérli. Az egykor nagy pártok és a most előbukkanó új mozgalmak vezetői, hol az összefogást, hol az egyedüli harcot hirdetik. Az éles verseny miatt erős a késztetés, hogy mindenki azonnal elhatárolódva „lereagálja” a partnerek lépéseit. A média azután fel is erősíti ezt a képet, és politika egymással feleselő, egymásnak „beszóló”, egymás lépéseire ellenlépésekkel válaszoló pártok dzsungel-harcának tűnik.
Ám pontosan ez a stratégia vezet a „megfőtt béka” szindrómához. Mindenki azzal hitegeti magát és támogatóit: ő a jövővel foglalkozik. Ám ezen azt érti, hogy az előtte előbukkanó helyzetben ésszerűnek tűnő lépésre összpontosít, arra milyen jelzéseket ad környezetének. Mindenki úgy véli, mást se tesz, mint gyorsan és keményen, sőt – hiszen a választók ezt látszanak díjazni - akár agresszíven reagál arra, amit mások tettek. Vannak ugyan, akik arra figyelmeztetnek, hogy el kellene gondolkodni azon, miként kelünk át a folyón, de azt a választ kapják: ezzel majd akkor foglalkozunk, ha odaérünk. Azokra a károgókra pedig, akik azt állítják, amerre megyünk, arra nincs is híd, senki nem figyel.
A 2018-as választásokra készülő demokratikus ellenzék ténykedéséről (elnézést, akit ez sérthet) nekem az a mondás jut eszembe: „a vég elkerülhetetlen és borzalmas, de következő hetek reménnyel kecsegtető helyzeteket rejtenek”. Ennek a szemléletnek alapján a kormányváltásra készülő pártok és mozgalmak tekintetüket nem a ma még talán elkerülhető szomorú végre függesztik, hanem valakinek elejtett megjegyzésére és a többiek reagálására összpontosítanak. Miközben a többiekre reagálnak, senki nem gondol bele, vajon hova is vezet mindez. Mindenki reménykedik, hogy "a társadalom egyszer csak belátja", hogy "a polgárok végre megértik", hogy "a választók végre ráébrednek"…. Mintha nem látnák, immár nyolc éve követett stratégiájuk nem vezet ki ebből a csapda-helyzetből.
Pontosan ez a politika vezet „megfőtt béka” helyzetébe: a demokratikus ellenzék maga hozza létre, persze Orbán Viktor és tettestársainak tevőleges együttműködésével azt a környezetet, amely egyre elviselhetetlenebb. Az ilyen rövidlátó politika viszont – éppen miként Chamberlain esetén – csak a végső vereséghez vezethet.
