A verset érteni vagy érezni

A közelmúltban arról beszélgettem valakivel, hogy ma már alig írnak a fiatalok, régen kamaszként mindenki verseket írt. Persze, ez nem feltétlenül baj, ha olvasnak, már az is félsiker. Bizonyára ezt ismerte fel a Tilos az Á Könyvek kiadó is, amikor Szívlapát címmel kamaszoknak szóló versantológiát jelentetett meg. A kötet rendhagyó bemutatóján tizenegy költő és a kötet illusztrátora beszélgetett az Elefánt zenekar frontemberével, Szendrői Csabával, aki Tóth András gitárossal karöltve egy-egy megzenésített verssel színesítette a bemutatót. A résztvevők többek között megtudhatták, hogy Pion István számára az újságírás inkább munka, és a költészetet tekinti hivatásnak.

Turi Tímea elmondta, azért is jó, hogy ez az antológia megszületett, mert ettől úgy érzi, most egy „picikét kevésbé ciki dolog költőnek lenni, egy picit menőbb”. Annak kapcsán, hogy fontos-e, hogy egy költő értse a saját versét, megoszlottak a vélemények. Krusovszky Dénes szerint az „értés túlértékelt dolog, ez egy játék az olvasó a szöveg és a szerző között”. Felidézte, hogy amikor gimnáziumi vagy általános iskolai felolvasásokon vett részt, gyakran előfordult hogy a gyerekek nem tudtak mit kezdeni a hivatalos tananyaggal – amely szerinte a költészet legnagyobb ellensége –, és mintha szégyellték volna magukat, amikor azt mondták, hogy nem értik, vagy nem tetszik nekik. „Nyugodtan lehet lapozni, ha nem érint meg, baromi sok vers van a világon, és majd lesz egy olyan, ami elkap. Szerintem a költők sem veszik zokon, én biztosan nem, ha valaki lapoz egyet, mert azt gondolja, hogy ez nem neki szól” – tette hozzá.

Bajtai András is úgy látja, hogy nem feltétlenül érteni, inkább érezni kell a verset, és azt szeretné, ha az olvasó vele utazna olvasás közben. Míg a jelenlévő költők közül volt, aki azt mondta, ő érti a saját verseit, Závada Péterhez hasonlóan más is gondolta úgy, hogy jobban szereti azt, amit nem ért. Turi Tímea úgy látja, a vers azért van kitüntetett szerepben más műfajokhoz képest, mert több értelme van, többféleképpen lehet érteni egyszerre. A költők a különleges est során váratlan kérdésekkel is szembesültek, például ajánlaniuk kellett egy művet, amelyről azt gondolják, hogy mindenkinek ismernie kellene. A merítés nagyon vegyes volt: filmek közül a 2001: Űrodüsszeia (Sirokai Mátyás), a Párizs, Texas – ami Bajtai András szerint a világ egyik legszebb szerelmes filmje –, Enyedi Ildikótól, Az én XX. századom (Szabó T. Anna), és a japán Szonatina merült fel, ez utóbbiról Simon Márton is bevallotta, hogy nem szokása filmeken sírni, de ezen mégis sikerült.

Zenékből is vegyes volt az ajánlások sora: David Bowie: Space oddity (Dániel András, a kötet illusztrátora), a Doors Strange days című lemeze (Fehér Renátó), a Queen The Works című albuma is említésre került (Bajtai András), a legfiatalabb költő, Purosz Leonidasz pedig egy ausztrál együttest, a Princess Chelsea-t említette. A költők sokszínűségéről árulkodott az ajánlott irodalom is: Elhangzott az O. Márkiné Heinrich von Kleisttől (Harcos Bálint, aki Berzsenyivel egy napon született, kétszáz év különbséggel), Kassák Lajostól A ló meghal, a madarak kirepülnek (Pion István), Takács Zsuzsától a Rejtjeles tábori lap – amelyet Krusovszky Dénes kifejezetten a lányokra gondolva ajánlott –, Turi Tímea pedig azzal vezette be, hogy egy nyilvánvaló dolgot fog mondani, „de néha a nyilvánvaló dolgokat is jó újra kimondani”: Esterházy Péter Harmonia caelestis című művét ajánlotta, amelyre Závada Péter mintegy válaszként egy egyáltalán nem nyilvánvalót mondott: Tristan Tzara-tól Az Eiffel-torony násznépét.

Szerző

Megírhatatlan életrajz

Publikálás dátuma
2017.08.28. 07:46

Meg van annak a bája, ha az újlatin nyelveken született irodalmi alkotások egyik legelismertebb magyarítója ifjúkori idoljáról ír életrajzi könyvet. Csak azért jegyzem meg ezt, mert éppen ez a helyzet Barna Imre műfordítóval és Bob Dylannel, a tavaly – többek felháborodását keltve – irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett amerikai dalköltő-énekessel. A Bob Dylan (Dal, szöveg, póz) című kötet a közelmúltban jelent meg az Európa gondozásában, méghozzá egy rendhagyó trió részeként. A könyvkiadó vízre bocsátotta Barna Dylan-dalszövegfordításait, méghozzá a folklóróriás különös önéletrajzi munkája, a Krónikák kíséretében.

Barna Imre munkája nem újdonság, az új, némileg felfrissített változat viszont annál inkább. A Dylan-életrajz már az első fejezet első oldalán lábjegyzetelésre szorul. Hiszen a szerző ahelyett, hogy át- vagy újraírta volna az eredetileg 1986-ban megjelent kötetet, nem is túl rövid, viszont cseppet sem tudományos kommentárokkal látta el szövegét. Barna sajnos kimondja: az olvasó elnézését kéri, amiért úgy döntött, hogy csak apróságokat javított a művön, lábjegyzetelte, ha úgy érezte, hogy erre szükség van és hozzáírt egy zárófejezetet.

Dylan-kutatás – vicceskedőbben: „dylanológia” – évtizedek óta létezik (régóta egyetemi tananyag), hiszen a kelet-európai zsidó ősökkel rendelkező minnesotai srác húszéves sem volt, amikor nyilvánosan először gitárt ragadott, hogy aztán a következő öt évtizedben meghódította a világot. Barna részletesen felépíti azt, miképpen vált Dylan a közönségétől magát hermetikusan elszigetelő zsenivé. Sorra veszi életének főállomásait, bemutat egy tovatűnt életérzést és néha személyes (regényes) hangot üt meg. Viszont a mintegy kétszáz oldalnyi portré nem tud egésszé összeállni, noha a fájóan hiányzó tények, események (pl. az Oscar-díj) ellenére olvasmányos könyvélményt nyújt.

Infó: Barna Imre: Bob Dylan

Európa Kiadó

2017

Rejtőzködő vasmacskák

Publikálás dátuma
2017.08.28. 07:45
Fotó: Vajda József
Vonzza a rejtőzködés Töttös Katát, nőalakjai mégis kihívóak, provokatívak. A festőművészt legújabb műveiről, és párjáról, Wahorn Andrásról kérdeztük.

Az álarc mindenkit magabiztossá tesz – vallja Töttös Kata festőművész, akinek legújabb alkotásain törékeny nők viselnek fekete bőrmaszkokat. A fotórealista stílusban alkotó Töttös képein Tim Burton 1992-ben bemutatott Batman Visszatér című filmjének egyik gonosza, a Macskanő bőrálarca köszön vissza különböző formákban, mely az ártatlannak tűnő nőket szinte démonná változtatja. – Mindig is érdekelt a rejtőzködés – mondja a festőművész, aki maga is szívesen jelenik meg feltűnő ruhákban vagy különleges sminkben. Töttös szerint a régmúlt maskarabáljain valószínűleg tudták a vendégek, hogy ki kicsoda, de az embereknek mégis önbizalmat adott, ha álarc mögé bújhattak. – Ilyenkor az ember olyat is megtesz, amit egyébként nem – vallja a művész.

Korábbi képein egyáltalán nem rejtőzködtek a nők. Töttös előszeretettel jelenítette meg a divatplakátok, női magazinok és kifutók világának szupermodelljeit, vagy éppen a negyvenes-ötvenes évek Amerikájának pin-up girl alakjait, vagyis kecsesen pózoló festett címlaplányait. Persze ahogy teltek az évek nemcsak a választott téma változott, de Töttös festőtechnikája is egyre finomodott. Míg az egyetemen az egyik mestere azt kérte tőle, hogy pár nap alatt készüljön el egy képpel, addig a diploma megszerzése után már hetekig dolgozott egy-egy portrén. Persze már nemcsak vászonra alkot, a legutóbbi macskanős képeit például súlyos vaslemezekre festette, melyeket előzőleg a Kecskeméti Acélszobrász Szimpózium keretén belül a KÉSZ Ipari Park szakembereivel vágatott ki plazmával. A durva, nehéz anyag és a ráfestett gyengéd vonások vibráló ellentétet keltenek.

Eredetileg divattervező akart lenni. A Kisképzőn azonban textil helyett játék szakra vették fel. Kisautót kellett esztergálnia és tolltartót barkácsolnia. – Hamar ráuntam ezekre az „emelt szintű technika órákra” – mondja. Tanárai figyelmeztették, hogy ha nem teljesít, átmehet festő szakra. – Mondtam nekik, hogy átmegyek én magamtól is – teszi hozzá Töttös.

Az igazi alkotói szabadságot párja, Wahorn András hozta el neki. Az A. E. Bizottság együttes volt zenész-festőművészével Töttös közel három éve egy kiállításmegnyitón ismerkedett meg, amikor is Wahorn András beszédbe elegyedett vele. Már az első randevújukon kiderült, hogy egy húron pendülnek, és bár festői stílusuk szöges ellentéte egymásnak, mégis remekül alkotnak együtt. – Míg én fotórealista stílusban festek, addig András „gyerekrajzokat” készít – mondja mosolyogva Töttös. Első közös tárlatuk az A38 Hajó kiállítóterében volt, ahová Wahorn öt nagyméretű színes képpel érkezett, melyekre saját együtteseit rajzolta fel karikírozott formában, míg a képekre Töttös egy élethű papagájt vagy macskát festett.

Már külön módszerük is van arra, ha együtt alkotnak. A metódus a következő: először Töttös megfest egy képet, például egy precízen beállított női arcot, majd Wahorn a képbe „belenyúl”, vagyis kiegészíti humoros, önfeledt és pajzán figuráival. A két művész sosem beszéli meg előre, hogy mi lesz a koncepció. A végeredmény így számukra is meglepetésként hat, és lesz több mint a részek összege.