A verset érteni vagy érezni

A közelmúltban arról beszélgettem valakivel, hogy ma már alig írnak a fiatalok, régen kamaszként mindenki verseket írt. Persze, ez nem feltétlenül baj, ha olvasnak, már az is félsiker. Bizonyára ezt ismerte fel a Tilos az Á Könyvek kiadó is, amikor Szívlapát címmel kamaszoknak szóló versantológiát jelentetett meg. A kötet rendhagyó bemutatóján tizenegy költő és a kötet illusztrátora beszélgetett az Elefánt zenekar frontemberével, Szendrői Csabával, aki Tóth András gitárossal karöltve egy-egy megzenésített verssel színesítette a bemutatót. A résztvevők többek között megtudhatták, hogy Pion István számára az újságírás inkább munka, és a költészetet tekinti hivatásnak.

Turi Tímea elmondta, azért is jó, hogy ez az antológia megszületett, mert ettől úgy érzi, most egy „picikét kevésbé ciki dolog költőnek lenni, egy picit menőbb”. Annak kapcsán, hogy fontos-e, hogy egy költő értse a saját versét, megoszlottak a vélemények. Krusovszky Dénes szerint az „értés túlértékelt dolog, ez egy játék az olvasó a szöveg és a szerző között”. Felidézte, hogy amikor gimnáziumi vagy általános iskolai felolvasásokon vett részt, gyakran előfordult hogy a gyerekek nem tudtak mit kezdeni a hivatalos tananyaggal – amely szerinte a költészet legnagyobb ellensége –, és mintha szégyellték volna magukat, amikor azt mondták, hogy nem értik, vagy nem tetszik nekik. „Nyugodtan lehet lapozni, ha nem érint meg, baromi sok vers van a világon, és majd lesz egy olyan, ami elkap. Szerintem a költők sem veszik zokon, én biztosan nem, ha valaki lapoz egyet, mert azt gondolja, hogy ez nem neki szól” – tette hozzá.

Bajtai András is úgy látja, hogy nem feltétlenül érteni, inkább érezni kell a verset, és azt szeretné, ha az olvasó vele utazna olvasás közben. Míg a jelenlévő költők közül volt, aki azt mondta, ő érti a saját verseit, Závada Péterhez hasonlóan más is gondolta úgy, hogy jobban szereti azt, amit nem ért. Turi Tímea úgy látja, a vers azért van kitüntetett szerepben más műfajokhoz képest, mert több értelme van, többféleképpen lehet érteni egyszerre. A költők a különleges est során váratlan kérdésekkel is szembesültek, például ajánlaniuk kellett egy művet, amelyről azt gondolják, hogy mindenkinek ismernie kellene. A merítés nagyon vegyes volt: filmek közül a 2001: Űrodüsszeia (Sirokai Mátyás), a Párizs, Texas – ami Bajtai András szerint a világ egyik legszebb szerelmes filmje –, Enyedi Ildikótól, Az én XX. századom (Szabó T. Anna), és a japán Szonatina merült fel, ez utóbbiról Simon Márton is bevallotta, hogy nem szokása filmeken sírni, de ezen mégis sikerült.

Zenékből is vegyes volt az ajánlások sora: David Bowie: Space oddity (Dániel András, a kötet illusztrátora), a Doors Strange days című lemeze (Fehér Renátó), a Queen The Works című albuma is említésre került (Bajtai András), a legfiatalabb költő, Purosz Leonidasz pedig egy ausztrál együttest, a Princess Chelsea-t említette. A költők sokszínűségéről árulkodott az ajánlott irodalom is: Elhangzott az O. Márkiné Heinrich von Kleisttől (Harcos Bálint, aki Berzsenyivel egy napon született, kétszáz év különbséggel), Kassák Lajostól A ló meghal, a madarak kirepülnek (Pion István), Takács Zsuzsától a Rejtjeles tábori lap – amelyet Krusovszky Dénes kifejezetten a lányokra gondolva ajánlott –, Turi Tímea pedig azzal vezette be, hogy egy nyilvánvaló dolgot fog mondani, „de néha a nyilvánvaló dolgokat is jó újra kimondani”: Esterházy Péter Harmonia caelestis című művét ajánlotta, amelyre Závada Péter mintegy válaszként egy egyáltalán nem nyilvánvalót mondott: Tristan Tzara-tól Az Eiffel-torony násznépét.

Egy tenor is elég

Publikálás dátuma
2019.04.20 13:05

Fotó: AFP/ ROBIN UTRECHT
Ha van olyan szép hangja és tud úgy énekelni, mint Joseph Calleja, ugyan miért volna szükség háromra. Mert egyedül jött, énekelt, és győzött, bár nem vitt mindent a máltai sztártenor Joseph Calleja. Dolce, szól egy olasz zenei utasítás, gyakran látható kottákban, Böhm László Zenei műszótára szerint ilyenkor lágyan, gyöngéden kell játszani, énekelni. Eléggé ilyen volt, ahogyan Calleja megjelent és énekelni kezdte a herceg első áriáját a Rigolettóból. Nagyon szépen, ugyanakkor megfelelő erővel, teljes terjedelmében testesen szólt hangja, mindazonáltal egyfajta édesség (az olasz kifejezés eredetei jelentése) is jellemzője volt, hiányzott belőle minden bántó élesség. A következő szám Macduff jelenete volt, szintén Verditől, a Macbethből. Drámaian, keményebb hangon jelenítette meg a figurát, hallhatóan tudatosan építette fel a két karakter és a helyzetek közötti különbséget. Nota bene, amikor a herceg megjelenik, a történések elkövetkezendő sötét fordulatairól még nem kell tudnunk, a tenor azt próbálhatta érzékeltetni, itt még akár kedves csirkefogónak is vélhetnénk. Zavaró azonban egy ilyen apró mozaikokból felépülő est, olyan, mintha az énekesek portfóliójukat mutogatnák egy impresszáriónak: én mindezekre képes vagyok. Tudjuk persze, nem egyszerű egy ilyen kaliberű művészt akár csak egy teljes opera előadására is szerződtetni, marad az ária- és dalválogatás, bevett szokás ez. Jöttek tehát a tragikus olasz operai hősök, Cavaradossi természetesen, és egy francia is Werther Massenet-tól. És továbbra is minden elég erővel, a magasban is testesen szólt. Azt mindenesetre megállapíthattuk, Calleja akárhogyan is viszonyul a nagy elődökhöz való hasonlítgatásokhoz – lásd vele készült riportunkat –, valóban nem az új Pavarotti, legalább is, ami hangszínét illeti, biztosan nem az: az övé jóval puhábbnak tűnik, a nagy előd éles tenorját mindig is zavarónak éreztem. A második részben dalok jöttek, de nem a legkönnyedebb fajtából, még Tosti, Donaudy is meglehetős színvonalat képviselt, érdekes volt a máltai Vella huszadik századibb hangvétele, kicsit nyersebb harmóniái üdítőleg hatottak, a szépségesen szép hangok özönében. A siker meglehetős volt, de nem átütően nagy, ez azért is lehetett, mert énekesünk kerülte a bravúroskodást, és az énekkelt művekkel sem ment egy bizonyos színvonal alá. Valószínűleg Calleja egy teljes operában, jellemek felépítése során képes megmutatni, mit tud igazán, ha úgy érzi, megértett rá, és egyszer elénekli Otellót – erről is beszélt nekünk –, az minden figyelmet megérdemlő teljesítmény lehet tőle.

Joseph Calleja áriakoncertje

Verdi, Puccini, Massenet, Mascagni, Leoncavallo áriák és zenekari operarészletek, Csajkovszkij, Tosti, Donaudy, Vella, Leoncavallo zenekarkíséretes dalai Joseph Calleja tenor Magyar Állami Operaház Zenekara, karmester Pier Giorgio Morandi Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. április 19.

Frissítve: 2019.04.20 14:07

Elmosott határok - orosz képzőművészet a Mikve Galériában

Publikálás dátuma
2019.04.20 12:30
Katrin Nenasheva: 300. A művész munkáiban saját testét használja
Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Az orosz és magyar képzőművészet határátlépései, mindannyiunkat érintő provokatív kérdésfelvetései állnak a Mikve Galéria kiállításának középpontjában.
Szokatlan, meghökkentő és elgondolkodtató munkákat egyaránt láthatunk a Mikve Galéria időszaki kiállításán. A Nyomotokban - Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben című kiállításon huszonkilenc művész, művészcsoport és művészeti szervezet mutatkozik be maradandó nyomokat hagyva a nézők emlékezetében. A Budapest Art Week keretében megnyílt tárlat egyúttal a Budapesti Tavaszi Fesztivál központi tematikájához is kapcsolódik, az orosz művészetet fókuszába állítva. Teszi ezt olyan könnyed módon, párhuzamot képezve a magyar alkotók munkáival, hogy a tárlatot szemlélve nem kizárólag egy budapesti, hanem egy minden pontján európai kiállítótérben találjuk magunkat. Világszerte ismert alkotók munkásságába is betekintést nyerhetünk, mint Andrei Monastyrsky, Anatoly Osmolovsky, vagy az ő műveik által is inspirált AES+F, a ChtoDelat, Oleg Kulik és a Blue Noses Group. Hozzájuk hasonlóan kiemelkedő magyar művészek alkotásai szerepelnek a tárlaton, mint Szűcs Attila, Szabó Dezső, vagy a nemrég elhunyt, páratlan életművet maga után hagyó Birkás Ákos, akiknek szemléletmódja szintén nagy hatást gyakorolt a következő generációkra. Galambos Áron, Tranker Kata, Kis Varsó, Mátyási Péter vagy Szabó Ádám alkotásai önmagukban is sajátos utakat és jelentéseket nyitnak meg a rendkívül izgalmas, labirintusszerű helyszínen.  
Míg időnként egyértelmű a kapcsolódás egyes alkotók között, máskor nekünk kell felfejtenünk az egyes művek között átívelő szálakat: Mátyási Péter miniatűr Rengetegétől az AES+F művészcsoport hősiességet tematizáló képeiig, a provokatív performanszairól elhíresült Blue Noses fotósorozatától Birkás Ákos Sérült képéig, vagy a Chto Delat (Mi a teendő?) művészcsoport politikai aktivizmust és művészetet összefogó projektjeitől az olyan hazai kezdeményezésekig, mint a Műtő vagy a Bartók-negyed. A provokáció, a társadalmi feszültségek és problémák megjelenítése, az állandó megkérdőjelezés, a dolgok sarkaiból való kifordítása szinte minden alkotásban jelen van, helyenként válaszlehetőségekkel, máskor a nézőnek szegezett kérdésekkel dolgozva. Egy-egy kép erejéig olyan egyéni és kollektív helyzetek villannak fel, amelyek nem ritkán a mindennapossá vált erőszakot, ambivalenciát és ellentmondásokat domborítják ki, elmosva valóság és művészet közti határokat. Egyes művek előtt állva könnyedén jöhetünk zavarba, esetleg érezhetjük magunkat egyre feszültebb, kényelmetlen helyzetben – ezek az érzetek azonban kivétel nélkül szükséges folyamatokat indíthatnak el bennünk. Olyan művészetkoncepció valósul meg a Mikve Galéria kiállításán, amely a kortárs alkotók munkái mentén nagyon aktuális létszemléletet tükröz. Nevezetesen azt, hogy valami nincs így rendben. Kérdés, hogy mit kezdünk ezzel.

Infó

Nyomotokban. Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben, látogatható április 23-ig a Mikve Galériában. A kiállítás a Budapest Art Week és a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseménysorozatának része. Kurátor: Vékony Délia 

Frissítve: 2019.04.20 12:30