Konrádok kormányon

Kávéházi Konrádoknak gúnyolták az első világháború idején azokat, akik (akkoriban még füstös) termekben, távol a frontoktól mindent jobban tudtak, mint a monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf. Egy évszázaddal később a budapesti Konrádok immár kormányhivatalokban és a kormánypárti sajtó szerkesztőségeiben ülnek, de szokásuk mit sem változott: távol a terror frontjaitól, folyvást okítják a nyugati vezetőket. Hiszen hol is tudnák jobban, miként kellene leküzdeni az iszlamista terroristákat, mint mifelénk, ahol szerencsére csak akkor bukkant fel néhány, amikor – amúgy szolgálataink szeme előtt – a Keleti pályaudvar előtti tömegben kutatták a menekültek közé vegyült társaikat. Akkortájt akadt Konrádunk, aki képes volt olyasmiket mondani, hogy a későbbi párizsi borzalmak kitervelője ott „verbuvált” terroristákat: hogyne, járkált a tömegben és érdeklődött mindenkitől, akarsz-e öngyilkos merénylő lenni. Ha ez így menne, talán az oktondi nyugatiak is előbbre tartanának e sajnos nagyon hosszúnak ígérkező küzdelemben.

SADIQ KHAN - Pakisztáni család fiából londoni polgármester lett - AFP

Kicsit komikus, amikor egy kerítést ostromló menekülttömeget hangosbeszélővel biztató (legyen: uszító) férfit terroristának feltüntető kormányzat oktatja az igaziakkal küzdőket. Valós információik a mi szolgálatainknak nyilván a nyugati kollégáiktól vannak, országunk eddig legfeljebb átmenő terrorista-forgalmat észlelhetett, ha egyáltalán (nálunk is útlevéllel jártak). S noha nyilvánvaló, hogy a dzsihadisták kihasználták a menekülthullámot, a nyugati városokban elkövetett merényletek végrehajtói szinte kivétel nélkül ott élő, sőt ott – igaz, bevándorló családokba – született fiatal férfiak voltak. Hogy aztán miként lesz egy betelepült pakisztáni család ott nevelkedett fiából londoni polgármester, s a másikéból londoni metrórobbantó, az valóban fogas kérdés, s nincs is rá egyszerű válasz.

Az egyik munkáspárti környezetben válik élpolitikussá, a másik a mecsetben eszelős imámok hatására gyilkos eszmék hívévé. Távolról könnyű tanácsokat adni, vélt megoldásokat hirdetni, de például a szólásszabadság hazájában nem kis dilemma szájkosarat rakni a dzsihadista papokra, a gyűlöletet interneten terjesztőkre pláne.

Hazai propagandának (sajnos) elmegy a muszlimokkal való megkülönböztetés nélküli riogatás, s a Pew intézet szerint máris nálunk a legmagasabb Európában a rájuk csakis ellenszenvvel tekintők aránya. De minden muzulmánban potenciális terroristát látni szó szerint életveszélyes politika lenne ott, ahol milliószámra élnek. Amúgy korántsem annyian, mint az emberek gondolják, s a magyar Konrádok hirdetik: arányuk még a jövő évtizedben sem éri el a tíz százalékot. S mi sem veszélyesebb, mint a békés, például a terror elleni harcban a hatóságokkal együttműködő, vagyis szinte ahhoz nélkülözhetetlen túlnyomó többséget folyamatos gyanúsítgatással valóban ellenséggé tenni. A holland követ után tudom, sikamlós talajra tévedek, de azt is tudom, hogy a dzsihadista állam vezetőinek, tehát a terror bázisának pontosan ez volt a célja: e szembeállítás. Kvázi keresztény-muzulmán vallásháború kirobbantása. Konrádjaink helyében azért eltűnődnék ezen. Meg azon is, hogy lehet ugyan dicsekedni a kerítéssel, ám az itt a kontinens belsejében vajmi keveset segít a terror, de még a menekülthullám ellenében sem (a dél-spanyol az utóbbiban viszont igen, ám ők azt már Orbán előtt kitalálták). Szóval, ahogy von Hötzendorfnak is, a frontokon kicsit bonyolultabb a helyzet, mint azt a pesti kávéházakban képzelték és képzelik ma is.