Orbán üzent a pécsieknek és Páva Zsoltnak

Publikálás dátuma
2017.09.01. 13:00
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
"A város nincs jó költségvetési helyzetben, ezt meg kell oldani; ennek van egy tudása, hogy hogyan kell csinálni. Aki megcsinálta a bajt, az csinálja meg a rendet is" - Orbán Viktor ezt Páva Zsoltnak üzenhette a Kodály Központban megrendezett jubileumi egyetemi program előtt, miután kiderült, hogy a városban rendkívüli puccs történt, és a politikus már csak nevében polgármester.

Az MTI beszámolója szerint "ünneplő tömeg fogadta" a miniszterelnököt Pécsett, ehhez képest a Magyar Nemzet már arról írt, hogy a kormányfőt ötven fideszes aktivista várta, szinte kizárólag nyugdíjasok. A miniszterelnök húsz perccel később kezdte el beszédét, amit a Magyar Felsőoktatás Napján, a pécsi egyetem alapításának 650 éves évfordulója alkalmából rendezett díszünnepségen mondott el.

Orbán a program kezdete előtt  az összegyűlt pécsieknek azt mondta: a kormányra lehet számítani és "mi a pécsi emberek mögött fogunk állni". "Legyenek kedvesek és támogassanak bennünket" - buzdította a pécsieket.

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Az ünnepség előtt egy nappal derült ki, hogy Pécsen rendkívüli puccs történhetett, Páva Zsolt már csak nevében polgármester. A Fidesz-KDNP pécsi képviselőcsoportja arról döntött a PécsMa tegnapi cikke szerint, hogy a megyeszékhely irányítását immáron egy új, stratégiai kérdésekben a döntéseket előkészítő, de sok esetben döntéshozó elnökség segíti a jövőben, Csizi Péter pécsi országgyűlési képviselő elnökletével. 

"Soha ennyi gyermek..."

Soha nem jutott még annyi gyermek ingyenes tankönyvhöz és étkezéshez, mint idén fog - mondta Orbán, aki szerint a családok és az iskolák az elmúlt évek nagy nyertesei. Miután ez a mondat után sem szakadt le a mennyezet, arról beszélt, hogy jövőre már - "ahogy egy európai középállamhoz méltó" - 552 milliárd forinttal többet fordít a kabinet oktatásra, mint 2010-ben. A propagandát azzal folytatta, hogy a kormány még új iskolafejlesztési programot indított, amellyel több mint félezer intézményben kezdődik fejlesztés.

Tüntettek az egyetemisták Orbán ellen
Akciót szerveztek a pécsi egyetemisták Orbán Viktor látogatása alkalmából. A tiltakozók a közeli Zsolnay hídról - amely Pécs legforgalmasabb útja fölött vezet át - molinókat lógattak le "Szabad ország, szabad egyetem / Viktor, nem látunk itt szívesen" felirattal.
Az akció célja az volt, hogy az egyetemisták tiltakozzanak a forrásmegvonások, a politikai megbízott kancellárok kinevezése, a párt ideológiájának nem tetsző szakok és egyetemek elleni politikai támadások és az egyetemek központi vezérlése ellen. Szerintük ugyanis mindezek következtében a magyar felsőoktatás színvonala drasztikusan romlott, tovább csökkent a tudás szabadsága és az esélyegyenlőség, ami aláássa a társadalom demokratikus működését. Az akció résztvevői szerint a tavaszi, CEU-ügy kapcsán kirobbant események megmutatták, hogy sok egyetemi hallgatónak, oktatónak és dolgozónak van elege a jelenlegi oktatáspolitikából.
A lapunknak továbbított közlemény szerint az akció után megjelentek a Zsolnay negyed biztonsági őrei, akik ahelyett, hogy a rendőrséget hívták volna, leszaggatták a molinókat. Az aktivisták szerint ez nem volt szabályszerű eljárás, mivel ezzel megzavarták a gyülekezéshez és véleménynyilvánításhoz való jogukat, velük szemben csak a rendőrség léphetett volna fel, amit jeleztek is a biztonsági őröknek.

Szerző
Frissítve: 2017.09.01. 15:41

Tüzes ló - Adjátok vissza a hegyemet!

Hegyi faluban születtem, ott nőttem fel, hegyi ember vagyok, néha kicsit karcos, olykor zárkózott. Megszoktam, hogy nálunk öt fokkal mindig hidegebb van, mint máshol, és a kályhát már szeptember közepén be kell olykor gyújtani. Nyáron, ha lemegy a nap, kardigánért kell nyúlni, mert olyankor már hűvöset lehel a mi hegyünk.

Sokáig ébredtem a lábánál, erdészlakásban lévén gyerek. Jártam ösvényeit, hol gombákat keresve, hol hóvirág után kutatva, hol eltévedt turistákat útbaigazítva, hol meg csak úgy céltalan. Hallgattam a fák különös sóhajait, recsegését, ropogását, sütöttem szalonnát cserkészutakat tisztító munkásokkal, s tisztogattam később magam is ezen utakat, nyári munkában.

Ismerem a hegyet, máig az orromban érzem különböző illatait. Fanyar füstjét a völgyébe hatoló, hajdan szénnel működő kisvasúti mozdonynak, a frissen kérgelt fa savanykás párolgását, a pisztrángszagú patakokat, a nyári eső után gőzölgő lapulevelek nyers zöldjét, az erdészkabát otthonos illatát. Érzem a hideg ellen rám tett posztókalap melegét, hallom a forráshoz vezető kis erek csilingelő csobogását. Látom a hegyem minden domborulatát, s úgy érzem, messziről akár meg is simogathatnám. Tudom tetőinek és kiszögelléseinek különös neveit, annak is, amely apám porát rejti. Békét adnak kakukkfűillatú rétjei, titkos víznyelői, nem tévedek el jelölt és jelöletlen útjain.

Bármikor tértem vissza hozzá, mindig megnyugtatott a hegy. Ha északról érkeztem felé, lassabban tárulkozott fel, de hosszabb volt a rálátás, ha délről közelítettem, váratlanul bukkant fel, s mindjárt megmutatta a maga teljes valóját. Tavaszi haragoszöldje nyárra világossá szelídült, hogy aztán ősszel olyan bíborokat, vöröseket, barnákat és oranzsokat vegyítsen, mint egy olajfestékes paletta, amely nélkülözi a hideg színeket. Telente csak a hegyi barlang szürkéje törte meg a vakító fehérséget, s néhány rakoncátlan fenyősor, valahol a tetején.

De most úgy tűnik, elvesztettem az én hegyemet. Más kultúrkörben mozognak, akik elvették tőlem, ezért talán úgy illő, hogy előbb az általuk szeretett szavakkal üzenjem meg nekik, mit jelentett nekem a hegy. „Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem a nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet. Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré.”

Az én hegyemen most rút betonkelés éktelenkedik: a Nagyvilági Főcső silány földi hasonmása, az egyszeri gázszerelő rondította lovascentrumként oda. Nem kérdezett sem engem, sem földijeimet, csak öntette a földbe a szürke sódert, s emeltette magasra a betonfalakat, bele a hegyembe. Hatalmát ragyogja most e szörny, de múló a siker. A beton egyszer elenyész.

De a hegy marad. A hegy marad.

Szerző
Doros Judit

Tüzes ló - Adjátok vissza a hegyemet!

Hegyi faluban születtem, ott nőttem fel, hegyi ember vagyok, néha kicsit karcos, olykor zárkózott. Megszoktam, hogy nálunk öt fokkal mindig hidegebb van, mint máshol, és a kályhát már szeptember közepén be kell olykor gyújtani. Nyáron, ha lemegy a nap, kardigánért kell nyúlni, mert olyankor már hűvöset lehel a mi hegyünk.

Sokáig ébredtem a lábánál, erdészlakásban lévén gyerek. Jártam ösvényeit, hol gombákat keresve, hol hóvirág után kutatva, hol eltévedt turistákat útbaigazítva, hol meg csak úgy céltalan. Hallgattam a fák különös sóhajait, recsegését, ropogását, sütöttem szalonnát cserkészutakat tisztító munkásokkal, s tisztogattam később magam is ezen utakat, nyári munkában.

Ismerem a hegyet, máig az orromban érzem különböző illatait. Fanyar füstjét a völgyébe hatoló, hajdan szénnel működő kisvasúti mozdonynak, a frissen kérgelt fa savanykás párolgását, a pisztrángszagú patakokat, a nyári eső után gőzölgő lapulevelek nyers zöldjét, az erdészkabát otthonos illatát. Érzem a hideg ellen rám tett posztókalap melegét, hallom a forráshoz vezető kis erek csilingelő csobogását. Látom a hegyem minden domborulatát, s úgy érzem, messziről akár meg is simogathatnám. Tudom tetőinek és kiszögelléseinek különös neveit, annak is, amely apám porát rejti. Békét adnak kakukkfűillatú rétjei, titkos víznyelői, nem tévedek el jelölt és jelöletlen útjain.

Bármikor tértem vissza hozzá, mindig megnyugtatott a hegy. Ha északról érkeztem felé, lassabban tárulkozott fel, de hosszabb volt a rálátás, ha délről közelítettem, váratlanul bukkant fel, s mindjárt megmutatta a maga teljes valóját. Tavaszi haragoszöldje nyárra világossá szelídült, hogy aztán ősszel olyan bíborokat, vöröseket, barnákat és oranzsokat vegyítsen, mint egy olajfestékes paletta, amely nélkülözi a hideg színeket. Telente csak a hegyi barlang szürkéje törte meg a vakító fehérséget, s néhány rakoncátlan fenyősor, valahol a tetején.

De most úgy tűnik, elvesztettem az én hegyemet. Más kultúrkörben mozognak, akik elvették tőlem, ezért talán úgy illő, hogy előbb az általuk szeretett szavakkal üzenjem meg nekik, mit jelentett nekem a hegy. „Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem a nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet. Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré.”

Az én hegyemen most rút betonkelés éktelenkedik: a Nagyvilági Főcső silány földi hasonmása, az egyszeri gázszerelő rondította lovascentrumként oda. Nem kérdezett sem engem, sem földijeimet, csak öntette a földbe a szürke sódert, s emeltette magasra a betonfalakat, bele a hegyembe. Hatalmát ragyogja most e szörny, de múló a siker. A beton egyszer elenyész.

De a hegy marad. A hegy marad.

Szerző
Doros Judit