Meglehet, a 70-80-as évek gyakorlata talán jobb volt a mainál. Akkoriban senki nem csinált titkot abból, mennyi pénz kerül hónap végén a fizetési borítékjába. Az sem volt titok, ki és mennyi prémiumot kapott, sőt még a „dicsőség táblán” is szerepelt Kovács elvtárs fényképe és a havi jutalma, ha túlteljesítette a normát.
Innen nézve már tudom, volt ennek némi húzóereje. Talán nem is kevés. Hiszen érdemes volt mindenkinek elgondolkodnia azon, vajon miért keres többet a két asztallal távolabb ülő kolléga, amikor mindkettőjüknek ugyanaz a feladata. (Szeretném előre bocsátani: akkoriban már régen nem számított a bérbesorolásnál, kinek van a zsebében piros tagsági könyv, és kinek nincsen.) Amikor összeolvadt két részleg, a legtermészetesebb volt, hogy az igazgató kiállt az emberek elé, és elmondta: az újak bére ennyi és ennyi, amihez azonnal hozzáigazítják a régiek alacsonyabb órabérét. Annak idején ezt még az üzemi lapban is megírtuk.
Amikor a rendszerváltáskor ismét szárba szökkent a "magyaros kapitalizmus", nyilatkozatot kellett tennem, hogy a „személyes bérem összege nem lehet a munkahelyen beszédtéma, ez vétségnek számít, ami fegyelmi eljárást von maga után.” Máig őrzöm ezt a dörgedelmet a papírjaim között. Amikor először megmutattam HR-es lányomnak, jót nevettünk. „Ez volt a "közöd?" korszak kezdete” – mondta.
Mára már megszoktam, nem is érdekel, ki, mennyit keres. Attól nekem se jobb, se rosszabb nem lesz, legfeljebb a közérzetem sínylené meg, ha belekóstolnék a „tudás almájába”. Csúnyán hangzik: mindannyiunkban ott bujkál az irigység ördöge, amelyik ilyenkor kinyújtja ronda, vörös nyelvét... Szerintem ez az ördög bújt elő Orbán Viktorból is, amikor 2010-ben magából kikelve tiltakozott Simor András jegybankelnök nyolcmilliós fizetése ellen és pofátlannak nevezte a leköszönő köztisztviselők 3-4 milliós végkielégítését is. Aztán két évvel később már nem volt annyira finnyás, látva az általa kinevezett állami vezetők szépen gyarapodó jövedelmét.
A „keményen dolgozó kisember” sem tud megbirkózni az irigység bűnével. Most nem érti, miért keres havi 5-6 milliót a főnöke, miért kap sokmilliós jutalmat, amikor – ő aztán tudja - nem is szolgált rá. És jön a szóbeszéd: mert a zsebében van a Fidesz tagkönyv; mert rokona valamelyik politikusnak; mert szobatársa volt a „fiúknak” az illegalitás éveiben…
Nem tudom, kell-e nekünk újra egy ilyen világ. Nem tudom, hová vezet a sok szóbeszéd a korrupcióval szerzett milliárdokról; milyen indulatokat generál az az irigység (mert nagyon sokan pusztán emiatt háborognak), amit kivált még a tisztességes emberből is az érdemtelenül szerzett hatalmas vagyonok híre. Nem egy kutatótól hallottam már, az irigység miatt tűrte némán a magyarok többsége, hogy gázkamrába hurcolják sok százezer polgártársát.
Ma nem kell senkinek az újgazdagok közül ilyesmivel számolnia, de ha egyszer kitör az elégedetlenség forradalma… Csúnya világ jöhet rájuk! Egyre kevesebben hajlandók elfogadni a flegma kérdést: Közöd?
