Előbb-utóbb mindenki belátja, hogy nincs más út, csak a nemzetek Európája - jelenti ki mély átéléssel Szili Katalin a 168 óra nagyinterjújában, és ilyenkor az ember gyomra hajlamos összerándulni a szorongástól. Végülis csak a teljes felnőttkora telt el úgy, hogy büszke volt megkínlódott európaiságára és remélte, hogy az elkerülhetetlen vég előtt még megéri, hazája nemcsak de iure, hanem de facto is Európa kitörölhetetlen része, a jól működő gépezet nélkülözhetetlen fogaskereke lesz.
Egy olyan országban azonban, ahol a döntéshozók életvitelszerűen tagadják az európai értékeket, a "nemzet" szó is óhatatlanul új értelmet nyer. A nemzet mi vagyunk, stipistopi, akik a leghangosabban harsogjuk. Aki gyorsabban einstandolja az értékeket, az kérheti számon a többin, hogy miért nem őt visszhangozza: kilúgozott, értelmét vesztett szóvá válik a "magyar", a "keresztény", sőt még a "baloldali" is. Nincs mögötte tartalom vagy korszerű gondolat, csak a pőre lényeg, hogy nem mások. Csak mi.
Nem tudom, az egykori házelnök, az akarnok, majd sértett köztársaságielnök-jelölt hallja-e, érti-e, amit mond, vagy már csak viszi a svung. De egyszer, amikor majd évek múltán elé kerül ez az interjú, talán meglátja, milyen érdekeket szolgált vakon. Megérti, hogy a nagybetűs nemzet szemen köpése, ha tízezreket a visszafogadás gesztusával vernek át csak azért, mert darabról darabra szükség van a szavazatukra a hatalom megtartása érdekében. Cinizmus, ha az alkotmány és a törvényesség lábbal tiprása közben a nemzeti érdeket összemossák a pártérdekkel.
És egyszer talán megérti, hogy nem csak az hibázott, aki megalázta a határon túli magyarokat a népszavazási kampány hevében elkövetett románozással. Hanem az is bűnös, aki óhatatlanul éppen az ő fejükre vonja a határ nyugati oldalán túl szavazati joguktól megfosztott tíz- és százezrek haragját.
