Az újnáci Adam, amikor közmunkára, átnevelő terápiára érkezik egy vidéki paphoz, a szobájában Hitler-képre cseréli a keresztet. És mi nem megdermedünk, hanem röhögünk. Hiszen abszurd játékról van szó, ami Anders Thomas Jensen filmjében, német-dán produkcióban vált több mint egy évtizede kultikussá. Most a színpadi változat a Pécsi Nemzeti Színház előadásában, Paczolay Béla izgalmas rendezésében a Tháliában volt látható, a Vidéki Színházak Fesztiválján, de bemutatja a Radnóti Színház is, hiszen amiről regél, most nagyon benne van a levegőben. A darab súlyos dilemmája, lehet-e hittel, elszántsággal, tántoríthatatlan akarattal, változtatni a borzadályos világon, meg lehet-e téríteni, konszolidálni a bűnösöket, és ha netán igen, ez érdemben változtat-e a szörnyű összképen.
Amikor belépünk, a nyitott színpadon már velünk szembefordulva ott ül a pap, Ivan, és néz minket. Megszemélyesítője, Cserna Antal, elképesztően üdvözült, tökéletesen átszellemült arccal tud nézni. Mintha nem is ezen a földön lenne. Visszanézek rá, és hosszan bámulom. Úgy gondolom, hogy miközben elmerül önmagában, lát azért minket, örül minden egyes érkezőnek, lelkébe fogad bennünket, mintha mi is vendégként érkeznénk a parókiájára. Mintha bennünket is meg akarna téríteni a jónak, irigylésre méltó belső harmóniájának, ami próbál annyira naivan nem tudomást venni semmi rosszról, mint egy ma született bárány, egy pöttöm gyerek, aki lefegyverző kíváncsisággal, gyönyörűen tiszta tekintettel, örömmel csodálkozik rá mindenre. Tényleg az a típus, akit megdobnak kővel, és visszadob kenyérrel. Az érkező újnáci például, bedühödve fennköltnek ítélt, jóságra buzdító szövegáradatán, kapásból odaveri a fejét a padhoz, amin ülnek, úgy, hogy a fél arca véres lesz. A szeme sem rebben, a hangja sem csuklik el. Folytatja, amit mondani akar, majd mintha csak kenyérért szaladna a boltba, könnyed lezserséggel odaveti, hogy elugrik a baleseti sebészetre. És ezen is nevetni kell, mert oly ellentétes a hétköznapok állandósult gyűlöletével, örökösen felhorgadó indulatával, ádáz, elvakult agressziójával.
A gyilkos agressziót az újnáci Adam testesíti meg. Rázga Miklós fekete öltözékben, dagadó izmokkal, kopaszon alakítja. Már megjelenése is fenyegető, arcának merevsége riasztó, mondatai nyersen lebaltázók. Lerí róla, hogy nem ismer se Istent, se embert. Illetve Istenről azt gondolja, hogy nem egyértelműen jó, nincs külön gonosz, amiről a pap beszél, hogy tartani kell tőle, ez is Istenből ered. És hát valljuk be, sokan kérdezték már, van-e Isten, ha mindezt az iszonyatot megengedte, ha pedig van, akkor valamit nagyon elrontott.
Itt van előttünk ez a lekezelő, riadalmat keltő fickó, aki fölesküdött a gonoszra, az aljasságra, az erőszakra, és úgy tűnik, mindent és mindenkit elsöpör az útjából. De a pap igazán homlokegyenest az ellentéte. Néz rá ártatlan szemeivel, ömlik belőle a szelíd, simogató szó, adja a jó tanácsait rendületlenül, és semmitől nem retten. Nem fél, ha behúznak neki egyet, még a fájdalmat is negligálja, kiküszöböli.
Cserna remek a szerepben. Képes eljátszani, hogy amit a pap csinál, az a lehető legtermészetesebb. És ez annyira ellentétben áll mindazzal, ami amúgy megszokott, annyira groteszk, hogy óhatatlanul nevetünk rajta, miközben irigyeljük is, hogy ilyen intakttá, öntörvényűvé tud válni, és ez védőpajzsot képez körülötte. Az pedig az abszurditás abszurditása, hogy a golyó sem fogja, éppen azt az agydaganatot távolítja el a fejéből, amibe amúgy már rég bele kellett volna halnia.
Jelképes célt ad az újnácinak, ha úgy tetszik, munkaterápiát alkalmaz a pap. Ottléte végére almás pitét kell sütnie, de ehhez óvnia, gondoznia kell az udvaron álló almafát. Horgas Péter monumentális, égbetörő fát, de mondhatom azt is, erőteljes fémszobrot tervezett, ami azt szimbolizálja, amit meg kellene védenünk itt a Földön. Pusztítják is rendesen, varjak, férgek, villám, termése megsemmisülőben. Ha úgy tetszik, a humanizmus, a kultúra kiveszőben. Az ugyancsak javulásra a paphoz „beutalt” bevándorló, az Urbán Tibor által megformált Khalid lődöz is a varjakra vehemensen, de annyira figyelmetlenül, hogy a macskát találja telibe. Egy hatalmas macskabábu le is pottyan a fáról, és ezen megint nevetni kell, mert ez is képtelenség. De ott van a szituációban a bevándorló indulata is, akinek azért van fegyvere, mert éjjelente benzinkutakat rabol bosszúból, mert úgy véli, a multik kifosztották hazáját. Ebben a díszes társaságban Gunnar, a Köles Ferenc játszotta lopós alkoholista, meg Sarah, a Kulcsár Viktória által adott, szintén iszákos nő próbál jobb útra térni. De nem és nem megy. Körülbelül az a perspektíva áll előttük, mint Julie előtt, aki koncentrációs táborokban vállalt rettenetes munkát, és anélkül, hogy elszámolt volna magával meg a környezetével, távozik az élők sorából. Uhrik Dóra játssza, lidércesen megkeményedett, jéghideg emberi roncsot elénk tárva. Rideg, részvétlen cinizmusért Dr. Kolberg, az orvos sem megy a szomszédba. Széll Horváth Lajos olyan alakot formál, aki kísérleti terepnek tekinti a kórházat, minden érzés kipusztult belőle.
A parókiára egyre több újnáci állít be. Úgy tűnik, szaporodnak és a világ mind védtelenebbé válik. Paktálni akarnak egykori haverjukkal, Adammal. Vele azonban valami történt, mintha fokozatosan teljes vérátömlesztésen esett volna át. Már a paphoz húz, akit ő is próbál nevelni, hogy ne szenvedjen farkasvakságban, ne viseljen szemellenzőt, vegye már észre, mi történik körülötte.
Végül az egyetlen megmaradt almából készül a pite. És a letarolt almafa tövében immár együtt gubbaszt Ivan és Adam. Makacs hittel, konok kitartással meg lehetett nyerni egy embert. Csak hát csapatostul jönnek a nácik. De már ketten vannak ellenük!