A hülyeség mint politikai hitvallás

Akadnak gondolatok, amelyek tökéletesen alkalmazhatók többféle helyzetre. Itt van például a következő: "Vannak ilyen napok. Amikor az ember csupa hülyével találkozik. Aztán a végén már akkor is elfogja a gyanakvás, ha a tükörbe néz." A nagyszerű detektív, Phil Marlowe "kitalálójának", Raymond Chandlernek e mondatait nemrég idéztük, annak kapcsán, hogy a mai magyar világot a gyanakvás, a félelem, s ezzel összefüggésben a feljelentősdi is jellemzi. Ezúttal viszont koncentráljunk arra részre, hogy vannak olyan napok, amikor az ember csupa hülyével találkozik. Meglehet, a jelenlegi hatalom egyik kulcsfigurája is ezt érzékeli - vagy talán más mozgatja -, mindenesetre gyakran beszél a hülyeségről.

Kósa Lajos néhány hete azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy közölte, "egy ideje azt csinálom, hogy ha hülyeséget kérdeznek, még nagyobb hülyeséggel válaszolok". Ami még szimpatikus is lehetne, hiszen vannak helyzetek, amikor az irónia, a gúny hatásosabb bármilyen más reakciónál. Az persze már baj, ha pontosan nem derül ki, mikor gúnyolódik és mikor nem. Erre is van példánk. A Fidesz frakcióvezetője nemrég azt a kijelentést tette, hogy "a hülyeség nem betiltható, ezért nem is foglalkozunk vele". Azt kérdezték ugyanis tőle, valóban módosítani akarják-e azt a júniusban elfogadott ún. plakáttörvényt. Kósa nyilván látta „A nép nem betiltható, de a kormány leváltható” üzeneteket, s annak mintájára fogalmazott így.

Itt aztán már erős kétségeink lehetnek. Gyanakszunk, hogy ebben már egyáltalán nincs semmilyen vicc. Sem gúny, sem irónia. A hülyeség emlegetése politikai hitvallás és komoly háttere van. Gyökerei a nem oly távoli, mégis sokszorosan túllépett múltba nyúlnak, amikor a kedves vezető és egykori kollégiumi szobatársa vállvetve küzdött azért, ami 2010, majd 2014 után valóság lett. Amikor még a Fidesz hatalmának pénzügyi megalapozója nem jött rá, hogy barátja inkább a G-nap névadója lehet, a miniszterelnök pedig nem hirdetett könyörtelen harcot a hűtlen társ ellen. Simicska Lajos sokszor idézett - és alapvetéssé lett - mondása: „Mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen”. Így reagált azokra a támadásokra, amelyek az először kormányon lévő pártját érték a Kaya Ibrahim-ügy kirobbanása miatt.

S bár azóta sok minden történt, a jó mondatokkal, a fontos rendező elvekkel nincs miért szakítani. Alkalmazásuk ugyanis dupla haszonnal jár. Orbán Viktor mégsem lehet ott mindenütt. Elég neki, ha meghatározza az irányvonalat, s kiadja az ukázokat. Bár maga is gyakran megszólal, azért sok magyarázatot kénytelen famulusaira hagyni. Ők pedig - finoman szólva - változó színvonalon képesek csak megvalósítani a központi irányelveket. Ennek következményeit naponta élvezhetjük. Amikor Németh Szilárd, Budai Gyula, de még akár Semjén Zsolt áll csatasorba, hogy megmondja a tutit, bizony gyakorta hallunk, látunk égbekiáltó ostobaságokat. De valamennyiük esetében érvényes Simicska tanítása, s most már Kósa útmutatása is, miszerint a hülyeség nem betiltható. Ha nem, hát nem - el kell viselni a megfelelni vágyást általában nem európai színvonalon kifejező, magukat politikusnak tartó egyedeket is.

A cél ugyanis szentesíti az eszközt. Ez pedig a közönség állandó megdolgozása és éberen tartása. Folyamatosan fel kell idézni, hogy az egyre csökkenő, de még mindig létező nem baráti média az ellenséget szolgálja. Az ellenség pedig ott van mindenütt. Fő alakja természetesen Soros György, akinek ügynökei elvégzik, amit feladatul szab nekik. Eltüntetendő bázisaik a civil szervezetek, már folyik hadállásaik gyengítése. De persze tartani kell Simicskától és a Jobbiktól, nem különben a baloldaltól, Gyurcsány és most már Botka is veszélyeztetik édes hazánkat. Olyanok, mint a migránsok, meg az őket támogató Brüsszel. És így tovább, a végtelenségig. A lényeg, hogy nincs akkora hülyeség, amit ne próbálnának eladni. És az állandó ismétlés kétségkívül hatékony.

Miközben ugyanis a maguk számára minden hülyeséget megengedhetőnek tartanak, az embereket teljesen hülyének nézik. Erre épül a propaganda és a kommunikáció. Arra számítanak, hogy bár sokan rájönnek erre, de a többség alakítható és meg is fogható a maguk számára.

Hibák persze néha becsúsznak, de ez elkerülhetetlen és a hatalom köreiben bocsánatosnak számít. Jó példa a szolnoki polgármester esete. Egy tavaly októberi képviselő-testületi ülés végén Szalay Ferencnek bekapcsolva maradt a mikrofonja. „Ennyi hülye vén kurvát” – mondta, miután egy idősebb hölgy tiltakozott egy helyi projekt ellen. Botrány lett, de a dolog ennyiben maradt. Szalaynak esze ágában sem volt lemondani. Az idén pedig a fideszes többségű megyei közgyűlés neki ítélte az év polgármestere díjat. Feltehetően egyeztettek róla magasabb helyekkel. Ha meg nem, legfeljebb előveszik Simicska és Kósa alapvetéseit.

Már a parlamentben is elhangzott egy vitában, hogy "Gyurcsány Ferenc egyszerűen meghülyült.” De aztán Kósa "finomított" a diagnózison. Szerinte a DK elnöke őrült. Amikor hiányoznak az érvek, jöhetnek az ilyesfajta minősítések. A fegyvertár kimeríthetetlen.

Chandlerrel szólva, vannak ilyen napok. De túl egyszerű lenne a hülyeség szintjére degradálni a politikát, még ha a hatalom emberei meg is próbálkoznak vele. És ők a jelek szerint sosem néznek tükörbe. Nem is gyanakodnak...

Szerző
2017.09.09 09:35

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34