Előfizetés

A pávatánc nem nemzeti érdek

Ma még sokan emlékeznek a hidegháború évtizedeire, amikor a Szovjetunió kényszerű szövetségeseként ábrándoztunk arról, hogy egyszer majd hazánkban is a nyugat-európaihoz hasonló szabadság, demokrácia és jogállam lesz, hogy életszínvonalunk az ottanihoz fog közelíteni. A rendszerváltozásnak köszönhetjük, hogy megnyílt számunkra az Európai Unióba vezető út. A csatlakozást megelőző népszavazáson kapott 82 százalékos támogatás azt jelezte, hogy hazánk lakóinak döntő többsége egyetértett e szándékkal. Megértették, hogy egy tízmilliós ország számára létfontosságú egy több mint ötszáz milliós közösséghez tartozni.

2010 tavaszától az Orbán-kormány kétharmados parlamenti többsége nem csupán a hazai viszonyokban hozott a nagy többség számára kedvezőtlen változásokat, de a külpolitikában is. Orbán hivatalba lépése óta a Nyugat hanyatlásáról és a Keleti Nyitás állítólagos előnyeiről beszél. Megnyilatkozásaiban az illiberális államok - Oroszország, Törökország, Azerbajdzsán és Kazahsztán - méltatása került előtérbe. Indokolatlanul szorossá váltak a magyar-orosz kapcsolatok, Putyin lett a leggyakoribb külföldi vendég hazánkban. Ugyanakkor a magyar kormányfő és miniszterei folyamatosan bírálják és hamis vádakkal illetik az Európai Uniót, ő maga pár éve egyenesen „szabadságharcot” hirdetett a szerinte Magyarországot gyarmatosítani akaró uniós intézményekkel szemben.

Orbán Viktor 2015-től a menekültváltságot is az Európai Unió ellen vívott harc terepévé tette. A helyi háborúk, a terrorizmus, a kegyetlen diktatúrák elől menekülőket azonosította a csupán jobb életfeltételeket kereső bevándorlókkal, sőt még a terroristákkal is. Uralmának, személyes hatalmának megszilárdítása és tartósítása érdekében hazug kommunikációval, óriásplakát és médiakampánnyal keltett félelmet és gyűlöletet az egységesen „migránsnak” nevezett, hazánkba belépni akarókkal szemben. Egyúttal a kerítés felépítésével Magyarország, sőt a keresztény Európa védelmezőjének tüntette fel magát. Ráadásul az Európai Unió késedelmes és bizonytalan reagálásait kihasználva, a közös fellépést elvetve, sőt akadályozva, a „nemzeti”, azaz országonkénti lépéseket szorgalmazó megoldások mellett érvelve a válság súlyosbodását idézte elő.

Az Európai Unió egyik alapelve a tagállamok közötti szolidaritás. Ez vezérelte az Európai Bizottságot is, amikor a tengerparti határuk miatt a legnagyobb nyomásnak kitett Görögország és Olaszország terheinek csökkentése érdekében javaslatot tett a menekültek egy részének áttelepítésére. A terhek méltányos elosztását Orbán megtévesztően „kényszerbetelepítésnek” minősítette és ennek veszélyeit messze eltúlozta. Elutasította a kvótarendszerben Magyarországra kirótt 1294, nemzetközi védelemre valóban jogosult menekült belépését. Ugyanakkor kormánya ösztönözte több mint húszezer - többségükben szintén muzulmán - „letelepedési kötvényt” vásárló személy lényegében alapos nemzetbiztonsági ellenőrzés nélkül történő belépését.

A kötelező kvótákat néhány más uniós tagállam is kifogásolta, de egyikük sem próbálta azt a magyar és a szlovák kormányhoz hasonlóan jogi eszközökkel megakadályozni. Az Európai Bírósághoz benyújtott magyar-szlovák kereset részben téves, részben hamis érvekkel a kvótákról szóló tanácsi döntés elutasítását kérte. A bíróság azonban a magyar-szlovák keresetet utasította el.

Nem lepett meg, hogy a döntést követően megszólaló magyar kormánytisztviselők szokásuk szerint szándékosan összekeverték a kvótákról döntő Belügyminiszteri Tanácsot az évek óta méltatlanul támadott és döntési joggal nem is rendelkező Európai Bizottsággal. Hiányolták a vétójogot, noha az uniós jog itt nem egyhangú döntést, hanem minősített többséget ír elő, az pedig megvolt. Az viszont meglepett, hogy többek között ezzel érvelt Magyarország korábban alkotmánybírói tisztséget is betöltő igazságügyi minisztere is. Valószínűleg példátlan, hogy a kormány, amelyik maga fordult nemzetközi bírósághoz, a számára kedvezőtlen ítéletet felháborítónak nevezte.

Az előzmények után sokakat meglepett, hogy Orbán Viktor kétnapos kivárás után a szlovák kormányfőhöz, Robert Ficohoz hasonlóan az Európai Bíróság döntésének tudomásul vételét hangsúlyozta. Ezzel összefüggésben azonban érdemes emlékeztetni arra a néhány éve elhangzott nyilatkozatára, miszerint ő az Európai Unióval folytatott tárgyalásokon „pávatáncot” szokott járni. Úgy tesz, mintha meg akarna állapodni, ám esze ágában sincs. Ezzel a nyilvános „vallomással” lerombolta a saját szavahihetőségét, aminek kárát viszont nemcsak ő, hanem az egész ország viseli.

A gazdasági világválság és a menekültügy okozta súlyos nehézségek leküzdésével párhuzamosan immár több mint egy éve folyik az európai integráció helyzetének alapos vizsgálata és a szükséges reformok meghatározása. Fontos körülmény, hogy Orbán Viktor jóslata a 2017-ben Európában várható populista fordulatról nem vált valóra. Ráadásul elveszni látszik az a reménye is, hogy a Visegrádi Négyek országai egyre nagyobb szerepet fognak játszani az Európai Unió átalakításában, ami szerinte visszaszoríthatja a közösségi szempontokat és a nemzetállamok önállóságát erősítheti. Ezzel szemben az elmúlt hónapokban Csehország és Szlovákia vezetői egyre gyakrabban érveltek országuknak a mag-Európához történő csatlakozása mellett. Ezt a szándékot jelezte az osztrák, a cseh és a szlovák kormányfő, a „Slavkovi háromszög” nemrég megtartott találkozója is, majd az új francia elnökkel, Emmanuel Macronnal folytatott megbeszélésük. Orbán Viktor elszigetelődését mutatja, hogy a francia elnök a találkozót követően Romániába, majd Bulgáriába utazott, elkerülve Budapestet és Varsót.

A 2018-as választások tétje tehát nem „csak” a demokrácia és a jogállam helyreállítása, a társadalmi igazságosság megteremtése, a szegénység felszámolása, az egészségügy és az oktatás talpra állítása, hanem az is, hogy az új kormány milyen külpolitikát fog folytatni. Ha ismét a Fidesz alakíthat kormányt, akkor folytatódik hazánk nemzetközi elszigetelődése. Ha viszont a demokratikus ellenzéki pártok kapnak bizalmat, akkor Magyarország az Európai Unió magjához fog közeledni. Nem kétséges, hogy nemzeti érdekünket ez szolgálná.

Ez nem egy pipa

Biztosan ismerik René Magritte A képek árulása (La trahision des images) című művét. A belga művész képén egy pipa látható, amely alá odafestette azt a szöveget is, hogy „Ez nem egy pipa” (Ceci n'est pas une pipe). Mikor művéről kérdezték, Magritte azt mondta: ha azt írtam volna oda, hogy „Ez egy pipa”, akkor hazudtam volna. Meg tudod tömni ezt a pipát? Ez tehát csak egy pipa-ábrázolás, a pipa képe, és nem egy pipa.

„A kommunikáció is érdekes és a politikában gyakran fontos dolog, de nem írja fölül a valóságot. Első helyen a valóság áll.” Ezt pedig Orbán Viktor mondta szokásos péntek reggeli rádiós nyilatkozatában. Vagyis a miniszterelnök azt kommunikálta, hogy a valóság fontosabb a kommunikációnál. Ha ez így van – és nincs okunk azt mondani, hogy nem így van, Valóság nevű nagybátyánk ugyan elutazott, de már réges-rég -, akkor Orbán egyetlen nyilatkozatát sem vehetjük készpénznek, hiszen azoknál a valóság fontosabb. Márpedig hogyan hihetünk neki, például „migránsbevándorló”-ügyben, hiszen csak azt ismerjük, amit kommunikál. A valóságot máshol kell keresnünk, nem a kormányfői kommunikációban.

A szavak árulása – mondhatnánk a Magritte-kép parafrázisával Orbán önleleplező mondatáról. A szavakat nem szabad felcserélni a valósággal, a plakátokon ábrázolt Soros György nem maga Soros György – bár a Fidesz kampánya óta sokan így gondolják.

Akár szándékosan mondta a fenti mondatát Orbán, akár nem, az ellentmondás rámutat a Fidesz politikájának lényegére: mindegy, mi a valóság, csak a kommunikáció számít. Brüsszel lángoktól ölelt kis országunkra tör, az „Európai Bíróság döntése kinyitotta az ajtót a Soros-terv előtt", de a kormányfő majd megakadályozza, hogy „Magyarországot bevándorlóországgá változtassák”.

A politika ebben az értelemben nem más, puszta kommunikáció. Nem is kell kormányozni, elegendő, ha beszélsz arról, hogyan kormányozol. Én mindig meglepődöm, hogy mennyire hülyének néznek minket ezzel. Bár lehet, hogy azon kellene meglepődnöm, hogy milyen sokan gondolják, hogy ez mégiscsak egy pipa.

Kósára várva

Az Európai Bizottságnak, amelyet soha nem nevezne a nevén a magyar kormányzati kommunikáció, egyszerűen csak Brüsszelként emlegetik, volt egy nem is rövid időszaka, amikor negligálták a politikusi megnyilatkozásokat, akármelyik oldalról érkeztek is. Bizottsági elnökként José Manuel Barroso és elődei kizárólag a közösségi jog felett őrködtek, és nem minősítették az Európai Uniót érintő bírálatokat. Orbán Viktorék ki is használták a "szabad a pályát", szakmányban gyakorolták a következmények nélküli kettős beszédet: amit a magyar kormányfő az Európai Tanácsban megszavazott, azt már a döntést követően rendezett brüsszeli sajtótájékoztatóján rendszerint élesen megbírálta. Esetleg erős csúsztatásokat alkalmazva előadta, hogy egy-egy határozat oly módon született, amivel ő bizony nem tud egyetérteni.

Jean-Claude Juncker 2014 novembere óta tartó európai bizottsági elnöksége azonban fordulatot hozott a folyamatosan gyakorolt, felelőtlen Brüsszel-ellenesség megítélésében. Az uniós biztosok és szóvivőik nap mint nap - szakmai érvekkel alátámasztva - bírálják a magyar kormányzati, politikusi megnyilatkozásokat. Úgy is mondhatnánk: betelt a pohár. (Csekély vigasz, hogy az Orbán-követőként nyilvántartott lengyel kormány ugyancsak megkapja a magát. Van azonban a két ország kormányának véleménynyilvánításában egy nem elhanyagolható különbség: a lengyelek beszéde otthon és Brüsszelben azonos.)

A magyar kormányfőnek azzal a múlt heti, félrevezető kijelentésével azonban nincs mit kezdeni, hogy "nem szabad a mostani gazdasági sikereket külső tényezőknek tulajdonítani, az, ahogy ma a magyar gazdaság működik, nem külső segítségnek tudható be, hanem a magyar gazdaság szereplőinek. Ez a mi magyar sikerünk, a saját erőfeszítéseinknek köszönhető." Mentegette is főnökét - bár ügyetlenül - Varga Mihály gazdasági miniszter a Közgazdász Vándorgyűlésen, imigyen: "Jó gazdaságpolitika nélkül mit sem érne a támogatás, hiszen több tagállam nem tudott megküzdeni a válság okozta kihívásokkal a jelentős uniós források ellenére." A védekezés csak két ponton sántít. Egyrészt, hol van a jó gazdaságpolitika? Másrészt azt a tényt se feledjük, hogy minden tagállam jobban hasznosította az uniós támogatásokat, mint mi.

De csüggedésre semmi okunk. Jön Kósa Lajos személyében a felmentő sereg. A Modern Városok Program beruházásainak jövendő tárca (és diploma) nélküli miniszterére bízott 3400 milliárd forint nagyságrendjének érzékeltetésére: ez az összeg éppen akkora, mint a paksi atomerőművi bővítés hazai forrásigénye. Azonban van itt egy óriási különbség: a Kósa-pénzek forrása az a Brüsszel, amelyet plakátjaikkal - bármennyire szerették volna is - nem sikerült Orbánéknak megállítaniuk.

A nyáron a Bálványosi Szabadegyetemen Kósa Lajost megkérdezték, hogy mi szeretne lenni, ha már nem lesz a Fidesz frakcióvezetője. A politikus kifejtette: tengeri halászati miniszter, mert így egzotikus tájakra is utazhatna. Orbán Viktor nem jó döntést hozott. Engednie kellett volna Kósa Lajos vágyainak.