Putyin rezsimje verhetetlen

Publikálás dátuma
2017.09.12. 07:40
Fotó: AFP/Nikolay Hiznyak
A jövő évi elnök- és polgármester választás főpróbájának tekintett voksolás is azt bizonyítja, a rezsim demokratikus úton nem dönthető meg.

Tarolt Vlagyimir Putyin elnök pártja a vasárnapi regionális választásokon, amelynek végleges eredményeit csak ma hozzák nyilvánosságra. Oroszország 85 régiójából 82-ben rendeztek helyhatósági, regionális parlamenti vagy kormányzóválasztást, s azt már tudni lehet, hogy sehol sem kell második fordulót tartani. Az előzetes adatok szerint a kormányzó elnöki párt, az Egységes Oroszország jelöltjei mind a 16 kormányzóválasztást megnyerték, ami szakértők szerint azt jelzi, nem kell izgulnia Putyin elnöknek sem a jövő márciusi elnökválasztás, sem az egy év múlva sorra kerülő moszkvai polgármester-választás miatt. A vasárnapi voksolást az elemzők és a hatalom is egyértelműen a jövő évi két megmérettetés főpróbájának tekintette.

A körvonalazódó eredmények Sz.Bíró Zoltán Oroszország-szakértő szavait igazolják, aki idén áprilisban, az eddigi legnagyobb oroszországi korrupcióellenes tüntetések kapcsán lapunknak adott interjújában úgy fogalmazott, Putyin rezsimje demokratikus választás útján már nem dönthető meg.

Fotó: AFP/Nikolay Hiznyak

Fotó: AFP/Nikolay Hiznyak

A vasárnapi, 5800 különböző szintű választás keretében 36700 mandátumért versengett 42 párt és hat civil szervezet 88 ezer jelöltje, de az oroszországi jogi szabályozás és a média hatalmi ’lenyúlása’ miatt a kampány nem biztosít valódi versenyhelyzetet, tulajdonképpen a Putyin párton kívül minden más politikai erő behozhatatlan versenyhátrányban van. Ezért is szólított fel a voksolás bojkottjára a legismertebb orosz ellenzéki politikus, Alekszej Navalnij, aki az áprilisi nagy tüntetéseket is szervezte, s azóta már a börtönt is megjárta.

Az ellenzéki tehetetlenség és kiábrándultság ezúttal sem az eredményekben, inkább csak a részvételi adatokban mutatkozott meg, akárcsak a tavalyi általános parlamenti választásokon. Az egyetlen látható ellenzéki eredmény az, hogy a hatalompárt az országos jó szereplés ellenére Moszkva egyes kerületeiben elveszítette többségét. A fővárosban távolmaradásukkal tüntettek a választópolgárok, hiszen alig 14-15 százalék élt szavazati jogával. Igaz, a szövetségi állam egyes köztársaságaiban a 70 százalékot is meghaladta a választói aktivitás, Putyin pártja pedig elsöprő többséget szerzett a nagyvárosokon kívül.

Az áprilisi korrupcióellenes tüntetések nagysága, illetve a tavaly őszi parlamenti, valamint a jelenlegi voksolástól való nagyvárosi, főképp fővárosi távolmaradás apró jelei annak, hogy valami azért elindult az orosz társadalomban, s végső soron nem zárható ki, hogy valamilyen formában jelentős társadalmi tiltakozás alakul ki a putyini autokrácia ellen. Pontos részvételi adatot még nem közöltek a vasárnapi választásról, de a parlamenti választásokon már mélypontot ért el a részvétel – 47 százalék maradt távol az urnáktól. Ez volt a modern Oroszország történetének legalacsonyabb részvételi aránya.

A 110 millió választásra jogosult orosz állampolgár szavazatának 15 százalékát szerezte meg akkor Putyin pártja, s ez mégis elegendő volt ahhoz, hogy az Egységes Oroszország a parlamenti mandátumok több mint háromnegyedét birtokolja. A helyzet azóta tovább romlott, hiszen egy éve még Moszkvában és Szentpéterváron 33 százalék körül mozgott a részvétel, míg most vasárnap ennek kevesebb, mint felére, 15 százalék körülire esett vissza a moszkvai választási hajlandóság. Mindez azonban nem lesz elég ahhoz, hogy Putyinnak akadályt jelentsen a márciusi elnökválasztáson.

Demokráciaparódia
Gyakorlatilag esély sincs arra, hogy a kormányzóválasztáson ne az Egységes Oroszország jelöltje győzzön. Az orosz demokrácia és jogállamiság igazi arcát mutatja, hogy ellenzéki jelölteknek sokszor még az indulását is ellehetetlenítik. Az induláshoz a jelöltnek meg kell szereznie bizonyos számú támogatói aláírást a városi magas rangú tisztségviselőktől.
Ezt a munícipiumi szűrőnek nevezett lépést a 2012-es választó törvénymódosítás iktatta be, amely tovább szűkítette az ellenzék lehetőségeit több téren is. A vasárnapi voksoláson például ezért nem indulhatott a kormányzóságért az ország negyedik legnagyobb városának számító Jekatyerinburg polgármestere, Jevgenyij Rojzman. Ő is bojkottra szólított fel, akárcsak Navalnij.

Szerző

Ferenc pápa, a béke hírnöke

Publikálás dátuma
2017.09.12. 07:36
Fotó: AFP/Alberto Pizzoli

Némi izgalom történt Ferenc pápa kolumbiai látogatásának utolsó napján. Amikor ugyanis Cartagenában egy kisgyermeket akart üdvözölni, pápamobiljának sofőrje túlságosan hirtelen fékezett, s beütötte a fejét az üvegbe. Vérezni kezdett a szemöldöke, de nagyobb baj szerencsére nem történt. A katolikus egyházfő az esetet szokásához híven némi humorral kommentálta: „Behúztak egyet, de jól vagyok” – közölte az apró incidens után. A kolumbiai városban több százezren fogadták az egyházfőt, ám nem csupán Cartagenában, hanem minden állomásán kivételes népszerűség övezte.

A pápa látogatása természetesen nem az apró baleset miatt marad emlékezetes. Eleve nehéz feladatra vállalkozott, amikor Kolumbiát választotta úti célként. Az országban öt évtizeden keresztül polgárháború dúlt. Mára béke köszöntött Bogotába, négy évig tartó tárgyalások után, a szélsőbaloldali gerillamozgalom, a FARC megszabadult fegyvereitől, s az egykori gerillák uniformisukat öltönyre cserélték, politikusként, parlamenti képviselőként folytatják pályafutásukat. Kolumbiában azonban nem annyira kiforrott a demokrácia, hogy egyértelműen kijelenthessük: az ország a béke szigetévé vált.

Ferenc pápa argentinként jól ismeri a helyi viszonyokat, s meg is találta a közös hangot vendéglátóival, ugyanakkor időnként a bírálatoktól sem riadt vissza. Három fontos üzenettel érkezett az országba. Hangoztatta, a békének nincs alternatívája, ez azonban csak akkor válhat tartóssá, ha megbocsátanak egymásnak azok, akik egykor egymással szemben álltak. Látogatásának tetőpontjaként múlt pénteken a polgárháború túlélőivel, volt gerillákkal találkozott. Különböző nézetű emberekkel beszélgetett, ezzel is jelezve: a nemzeti megbékélés gyűlésének szánja az eseményt.

Beszédét sokáig idézik majd az országban. Mondatait hallván sokan sírni kezdtek. „Nem lehet a gyűlöleté az utolsó szó” – emelte ki. Elismerte, nem könnyű elfogadni a változásokat, békejobbot nyújtani azoknak, akik egykor erőszakot alkalmaztak velünk szemben. Ugyanakkor a legsürgetőbb és legnehezebb feladat az, hogy szembe kell nézni a múlttal, fel kell dolgozni mindazt, amit történt. Ez lehet a megbékélés záloga.

Ferenc pápa kiemelte, az ország lelki újjáépítésében kiemelkedő szerepet kell vállalniuk a fiataloknak. Most lehetőségük nyílik, hogy olyan államot hozzanak létre, amilyenről „mindig is álmodtak”. A helyi püspököket felszólította arra, ők is vegyék ki a részüket az ország átalakításából. Ferenc feltűnően kritikusan beszélt a helyi egyház elöljáróiról, úgy vélte, a papok, püspökök túlzott toleranciát tanúsítottak a hatalmon lévőkkel szemben. A pápa „nyitott, befogadó” egyházat követelt, s azt, legyen kész a változásokra.

A politikusokat is figyelmeztette arra: a gazdaságot sem hanyagolhatják el. Utalt arra, szociális szempontból megengedhetetlen a javak egyenlőtlen elosztása. A közjó úgy érhető el, ha tiszteletben tartják az emberi méltóságot, elismerik a szegények és hátrányos helyzetben élők jogait. A politikusoknak ezt kell törekvéseik középpontjába állítani – hangoztatta.

Láthatóan remekül megértette magát Juan Manuel Santos kolumbiai elnökkel. Bírálatok is érték az egyházfőt amiatt, hogy túl közel került az államfőhöz és túlzottan kiállt a FARC-kal megkötött békemegállapodás mellett.

Az egyházfő rendkívül sűrű programot bonyolított le 20. lelkipásztori útja során. Összesen 12 nagyívű beszédet mondott, négy szentmisét tartott. A kolumbiai polgárháború két mártírját emelte a boldogok sorába. Számos találkozót bonyolított le. Bár sokan arra számítottak, hogy a venezuelai válságról is hosszasan értekezik majd, a téma végül alig került szóba.

A pápát minden városban hatalmas lelkesedéssel fogadták. Több helyen áttörték a kordonokat, így a belbiztonságiak számára inkább rémálommal ért fel az elmúlt öt nap. Ferenc azonban érezhetően élvezte az emberek közelségét, támogatásukat. Mondhatni otthon érezte magát.

A helyi kommentárok szinte egyöntetűen pozitívak voltak. A legnagyobb napilap, az El Tiempo megjegyezte: bár önmagában a katolikus egyház feje nem hozhatja meg a „csodálatos változást”, látogatása „a nagy nemzeti megbékélés kezdetét jelentheti”.

Szerző

Ahol befogadják a menekülteket

Publikálás dátuma
2017.09.12. 07:33
Fotó: AFP/Luis Acosta
Naponta tízezrek kelnek útra Venezuelából Kolumbiába. A bogotái vezetés mégis példás empátiával fogadja a jobb életre vágyókat.

A szomszédos Kolumbiából szemlélve Venezuela az ígéret földjének számított 20-30 évvel ezelőtt. A világ legnagyobb olajtartalékával rendelkező ország virágzott, s az elnöki széket 1999-ben elfoglaló Hugo Chávez tárt karokkal fogadta a szegénység, a munkanélküliség, a gerillák és a drogkartellek elől menekülő kolumbiaiakat, akik komoly segítséget kaptak a venezuelai letelepedéshez. A két országot összekötő Simón Bolívar hídon most ellentétes irányú migráció zajlik: tömegek vándorolnak Kolumbiába a jobb élet reményében, Venezuelában ugyanis az éhezés, és az utcai erőszak a mindennapok része lett, a helyzetet pedig egy mind diktatórikusabb vezetés súlyosbítja. Kolumbiában egyelőre nem kongatták meg a vészharangot, sőt, példás empátiával fogadják a bajba jutott szomszédokat, ám szakértők Törökországgal példálózva arra figyelmeztetnek, hogy fel kell készülni a tömegek érkezésére.

A helyzet így is rendkívül komoly, augusztusban napi 20-25 ezer ember kelt át a 315 méter hosszú hídon. Gond nélkül megtehetik, mert 90 napig legálisan tartózkodhatnak az országban. Az emberek egy része üres bőröndökkel és szatyrokkal érkezik, ők a heti vagy havi bevásárlást – főképp rizs, cukor, tészta, higiéniai termékeke és gyógyszereket beszerzését – intézik Kolumbiában, Venezuelában ugyanis olyan súlyos élelmiszerhiány van, hogy még akkor is nehéz hozzájutni alapélelmiszerekhez, ha telik rá. A helyzet az utóbbi három évben vált igazán kritikussá, civil szervezetek szerint a venezuelaiak jelentős része alultáplált. Három caracasi egyetem a közelmúltban publikált egy kutatást, amelyből kiderült, hogy 2014 óta az emberek 74,3 százaléka veszített a testsúlyából.

A CNN Espanol helyszíni tudósítójának a középiskolás Victor Martínez azt mesélte a határnál, hogy minden hatodik héten buszra száll a 800 km-re lévő Caracasban, hogy Kolumbiában rizst, tésztát és szappant vegyen. Júliusban félbehagyta a tanulmányait, mert az erőszakba torkolló kormányellenes tüntetések miatt túl veszélyes volt iskolába mennie.

A Simón Bolívar hídon átkelő emberek másik csoportja nem üres zacskókkal érkezik, hanem teli bőröndökkel. Ők már nem bíznak abban, hogy a közeljövőben javul a helyzet a Nicolás Maduro elnök kormányozta Venezuelában, így Kolumbia vagy a végcéljuk, vagy csupán tranzitország, ahol addig maradnak, míg elegendő pénzt nem gyűjtenek ahhoz, hogy Ecuadorba, az Egyesült Államokba, Panamába, Peruba vagy Chilébe jussanak.

Az ENSZ menekültügyi főbiztosságának júliusi adatai szerint hivatalosan 300 ezer venezuelai él a 48 milliós Kolumbiában. A migráció különösen az elmúlt két évben vált intenzívvé, a bogotái Rosario Egyetem kutatása szerint a Kolumbiában élő Venezuelaiak száma 2015-2016-ban a duplájára nőtt. Mivel hivatalosan csupán 90 napig maradhatnak az országban, a három hónap elteltével sokan illegálisan maradnak ott. Munkavállalási engedély nélkül igen nehéz az integráció, a többség feketén dolgozik – cukorkát, cigarettát, és más termékeket árulnak az utcán vagy építkezéseken helyezkednek el –, így könnyű prédái a kizsákmányolásnak, az abúzusnak.

„Klórt árulok, hogy ki tudjuk fizetni a lakbért. San Antonióban veszem meg a flakonokat, itt meg eladom. Az egész család ezt csinálja a túlélésért. Venezuelában éheztünk” – nyilatkozta egy 17 éves fiú az Efecto Cocuyo független venezuelai hírportál helyszíni tudósítójának, miközben két öccsével sorban állt egy kolumbiai ingyenkonyhán. A sajtó munkatársai által megkérdezett emberek mind komoly nehézségekről számoltak be, de hozzátették: még ez is jobb, mint otthon. „Egy ország sem tökéletes, de Venezuelában az embernek nincs jövője. Szerettem volna a hazámban maradni, de egyszerűen nem volt semmilyen lehetőség előttem” – mondta a The Guardian helyszíni munkatársának Ramón Araújo. A férfi februárban vándorolt ki, Cúcuta külvárosában, egy lakótelepen él, ha szerencséje van, olykor elhívják egy-egy építkezésre dolgozni. Amint pénzhez jut, küld belőle az anyjának és a testvéreinek.

A migráció aligha fog csillapodni a közeljövőben: az erőszakos utcai tüntetések ugyan már nem mindennaposak Venezuelában, a gazdasági krízis azonban a jövőben is várhatóan sokakat késztet menekülésre. A kritikus helyzet ellenére a kolumbiai kormány kommunikációja higgadt. „Készek vagyunk oltalmat biztosítani minden venezuelai állampolgárnak, akinek szüksége van rá” – nyilatkozta a közelmúltban María Ángel Holguín külügyminiszter az egyik kolumbiai rádiónak. A vezetés és a társadalom empátiáját az is magyarázza, hogy a helyiekben még frissen él az elmúlt évtizedek emléke, amikor kolumbiaiak tömegei vándoroltak ki a környező országokba a jobb élet reményében. A kormány a nyugodt hozzáállás ellenére igyekszik felkészülni, új menekülttáborok építését tervezik, éppen ezért májusban egy delegáció Törökországban tanulmányozta, hogy miként küzdött meg az ankarai vezetés az első sorban Szíriából érkező menekülthullámmal.

Vannak ugyanakkor egyes – egyelőre igen halk – hangok, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy Kolumbia, a régió legmagasabb munkanélküliségi rátájával bíró ország, nincs kész ennyi venezuelai befogadására. A hatóságok azonban nyugalomra intenek. „Kolumbia nyitott a migrációra. A legnagyobb hiba az, ha megbélyegezzük egy nemzet polgárait. Nem szeretnénk ebbe a hibába esni” – idézi az El Tiempo Christian Krugert, a kolumbiai bevándorlási hivatal igazgatóját.