Miskolc, az még van!

Erős alkotások követik egymást a miskolci Jameson CineFest-en, ahol a nemi erőszak témája éppúgy terítékre kerül, mint a szír polgárháborúban forgatott megrázó dokumentumfilm.

Miskolc, az még van? – kérdezte félig elhűlve, félig vicceskedve egy idős sajtóbeli kolléga, amikor elmeséltem neki, hogy több mint egy hetet fogok tölteni az egykori acélváros filmes mustráján. Igen, Miskolc, az még nagyon is van. A város a magyar filmesek Mekkája, ezt szinte túlzás nélkül lehet állítani a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról. A közönségre sincs panasz: a premiervetítéseken teltház van (ha létezne „túlház” fogalom, írhatnám azt is, mert ha valaki tíz perccel kezdés előtt érkezik, nem talál ülőhelyet), alapvetően a régió fiataljai és filmes újságírók ülnek be a filmekre, de gyakran találkozni fővárosi egyetemekről érkező hallgatókkal is.

Nem véletlen a népszerűség, mert az idén szeptember 8-17. között megrendezett filmes seregszemle az utóbbi öt évben vidéki filmes buliból az ország legjobb és legközvetlenebb filmeseményévé vált. (Nyugodtan meg lehetett állítani egy kép vagy aláírás erejéig az idei életműdíjast, Jiří Menzelt is.) A siker az érdekes szakmai programok mellett abban keresendő, hogy rengeteg A-kategóriás fesztiválokon szerepelt egész estés film érkezik Miskolcra. Mint a korábbi években, idén is gazdag az amerikai független filmes vonal, a minőség pedig olyan erős, mintha a cannes-i filmfesztiválon, vagy a nagy stúdióktól független filmesek seregszemléjén, a Sundance Fesztiválon lennénk.

Az idei mustra legmegrázóbb filmélményét az Aleppó, a végsőkig adta. Feras Fayyad szír filmes az Aleppói Fehérsisakosok önkéntes szervezet munkáját három éven keresztül filmezte a szír polgárháború alatt. Ha ez nem történt volna meg, eggyel kevesebb borzasztó, ugyanakkor messzemenőkig elkeserítő filmélményünk lett volna. Nem véletlen, hogy a produkció a Sundance fődíjával érkezett Miskolcra: annál nincs felkavaróbb, amikor a stábra tüzet nyitnak, vagy amikor halott vagy sérült kisgyerekeket ásnak ki lebombázott épületek romjai alól.

Natalia Leite, a brazil-amerikai filmrendező eddig egyetlen – nálunk nem forgalmazott – nagyjátékfilmet készített, ez éppúgy nem hathatta meg a nézőket, mint színésznője, Francesca Eastwood, akire maximum édesapja, Clint Eastwood egy-egy filmje villanásszerepéből, vagy az új Twin Peaks-évad epizódszereplőjeként emlékezhetünk. A két, hamarosan jó eséllyel sztárrá váló hölgyet mégis megkülönböztetett figyelem fogadta szombaton, amikor A bosszú angyala című játékfilmjüket vetítették Miskolcon. A premiert követő közönségtalálkozó jó hangulatban zajlott, egy fiatal és szemtelen néző a szófukar színésznőt még randira is elhívta. Az általa alakított karakter háttere azonban cseppet sem ennyire könnyed, a huszonnégy éves színésznő egy olyan képzőművészeti egyetemi hallgatót portréz, akit megerőszakolnak egy buliban. A magyar forgalmazótól kapott butácska cím nem igen utal arra, amit a film kínál: jelképes költségvetésből készült, mégsem hiányzik belőle semmi. Noha a korlátok miatt a slasher horrorok is visszaköszönnek benne, a felvetett társadalmi és erkölcsi kérdés megkérdőjelezhetetlen fontosságú. Az pedig még drámaiabbá teszi, hogy Leite a közönségnek is elmondta, az amerikai kampuszokon gyakran történik nemi erőszak, a feldolgozás különböző okok miatt gyakran teljesen elmarad, és hozzátette: őt is megbecstelenítették.

A Brigsby mackó című szokatlan film kicsit zavarba hozta a nézőket. Az amerikai Dave McCary munkája egy olyan huszonöt évesről szól, akit csecsemőkorában elrabolt egy házaspár, hogy hermetikusan elzárt és meghamisított világban neveljék. A képi kivitelezés messze túlmutat mindenen, amit komolyan lehetne venni, de amikor elkezd beindulni a film, a valósághoz fűződő viszony is a hihető felé hajlik. A nézői elvárásokat jócskán felülíró Brigsby mackó akkor érdekes, ha nem úgy nézzük, mint egy olyan filmet, mint amelyben az időörvényektől tartó hősnek be kell illeszkednie a társadalomba, hanem úgy, mint a filmkészítés enciklikáját. Nem tudom, dicséret-e vagy kritika, hogy Luke Skywalker egykori megformálója, Mark Hamill, az Oscar-jelölt Greg Kinnear, de a sokszoros Golden Globe-díjas Claire Dance sem igazán ismerhető fel ebben a munkában.

A személyes hangvételű, tőlünk messze eltérő világban játszódó Szibériai szerelem azt mutatja meg, miképpen gondolkoznak a boldogságról egy olyan faluban, ahol nem lehet elérni semmit. A dinamikus filmkezdésre remek példa a Safdie-testvérpár műve, a Jólét, amely egyből berántja a nézőt egy félrecsúszott bankrablást elkövető testvérpár világába. Az egykori Alkonyat-sztár, Robert Pattinson jelenléte a vásznon még soha nem volt ennyire kitapintható, az általa játszott félalvilági figura pedig a szó jó értelmében őrült, mozgó adrenalinbomba. Ez a film is bizonyítja, hogy a megszokottól eltérő operatőri munkával, radikális hangvágással és feszesre vágott tempóval is el lehet készíteni egy thrillert. Az éjszaka gyermekei című olasz versenyfilm olyan fiúiskolát mutat be, ahol hallgatólag tűrik, hogy az elitdiákok ne csak a tankönyvekkel, hanem prostikkal is ismerkedhessenek.

A CineFest idén is foglalkozik a magyar filmekkel: itt tartották Vékes Csaba első nagyjátékfilmje, a meglehetősen szegényes humorú Hetedik alabárdos premierjét. A színházkomédiát szeptember végétől országosan vetítik a mozik, csakúgy, mint a szintén itt felvezetett Ultra című futós dokumentumfilmet.

Dargay Attila rajzfilmrendezőre a Színháztörténeti és Színészmúzeum kamarakiállításával emlékeznek, Vuk és a Ludas Matyi című filmjeit pedig csak hétvégén, méghozzá délelőtt adták. Az idei program különlegessége az éjféli vetítéseken kívül a musical-szekció, itt a kultuszfilmektől a kanonizált klasszikusokig terjed (pl. Jézus Krisztus Szupersztár, Rocky Horror Picture Show, Hair, Kabaré) a repertoár.