Kézből etetnek

A kulturális, azon belül is a színházi pénzosztás rendszere régóta sok sebből vérzik, ráadásul újabb és újabb hegek keletkeznek az egyébként is nehezen gyógyuló felületen. A minap kormánydöntés született arról, hogy a Csaba királyfi nemzeti rockopera bemutatására 30 millió forintot ad az állam. Ha valaki nem tudná, az Attila mondabeli fiáról szóló, G. Nagy Ilián által jegyzett darabot 2011-ben mutatták be az erdélyi Gyergyószárhegyen, Püspökladány (az író szülőföldje), Csíksomlyó és Pécs után pedig a kormány nagyvonalúságából a cívisvárosban, a Nagytemplom előtt vasárnap ingyen élvezhetik az érdeklődők.

Izgalmas kérdés, hogy ha ezt a bizonyára értékes produkciót normál, vagy ne adj isten - mint más sok szereplős musicalek esetében - kiemelt helyárral kínálnák a polgároknak, vajon hány fizetőnézője lenne. De az ingyenesség ügye nemrég akkor is előkerült, amikor kiderült: a Nemzeti Színház bizonyos előadásokat ugyancsak belépő nélkül ajánl fel, igaz, csak diákoknak. Egy minapi diskurzuson még az is felvetődött, hogy ezzel a gesztussal kvázi leértékelik az adott nemzeti intézményt, arról nem beszélve, hogy a nézőszámot jól lehet kozmetikázni ily módon.

A fenti kormányhatározat egyébként azt is jól példázza, hogy nyíltan folyik a kézből etetés, vagyis még a szakminisztériumot sem vonják be bizonyos döntésekbe, hanem fölöttük rendelkeznek ideológiailag vagy más szempontból fontos projektek támogatásáról. És akkor még nem beszéltünk az arányokról. Ugyancsak friss hír, hogy pályázni lehetett a független színházi társulatok kiemelkedő színvonalú produkcióinak vendégül látására. Nehéz és igazából nem is lehet az önmagát a plakáton „Székely nemzeti rockoperaként” meghatározó alkotást összehasonlítani egy független színházi művel, de az mégiscsak feltűnő, hogy a „nemzeti” darab játszása esetében még pályázni sem kell, mégis jut rá 30 millió, egy egész szféra vendégül látása pedig 14 milliót ér. Ez akkor is aránytalan, ha a függetlenek más forrásokra is igényt tarthatnak. Sebgyógyulás helyett így legfeljebb patakvérre lehet számítani.

Szerző
2017.09.16 08:05

Századvég-vég

Hogy Orbán Viktor megint füllentett, abban már nincs semmi érdekes. Ám ezúttal a sajtóval, a nyilvánossággal kapcsolatban rugaszkodott el az igazságtól, amit már csak szakmai okok miatt sem szívesen hagynánk szó nélkül. 
Alig két héttel azután, hogy – jókora derültséget keltve – bemondta az Európai Parlamentben: soha nem vetemednének arra, hogy elhallgattassák azokat, akik nem értenek velük egyet, a miniszterelnök a saját háza táján mutatta meg, hogy mennyit ér a szava: azonnali hatállyal bezúzták és az internetről is eltüntették a Századvég folyóirat (immár) utolsó számát, a szerkesztőséget pedig szélnek eresztették egy kismértékben kormánykritikus, a járadékokkal foglalkozó összeállítás miatt. 
A Századvéget Orbán és barátai alapították Bibó-kollégistaként 1984-ben, a társadalomelméleti folyóirat a rendszerváltást megelőző erjedés közepesen jelentős orgánuma volt. Sokat elmond arról, ami felé tartunk (és amerre Orbán maga is tart), hogy Kádár és a pártállami cenzúra mellett simán elélt, most meg az új egypártrendszer bedarálja. 
Az eset ugyanakkor nem csak azért érdemel figyelmet, mert rámutat egy jelentős különbségre a két korszak között, t. i. akkor kifelé evickéltünk az elnyomásból, most meg naponta jönnek olyan húzások, amiket még tegnap is elképzelhetetlennek tartottunk volna. Izgalmas a téma is, ami miatt a lapnak épp most kellett meghalnia: az orbáni kapitalizmus (?) modelljében központi szerep jut a járadékvadászatnak, vagyis annak, hogy a kormányhű oligarchák kezére juttatott gazdasági szektorokban az állam határozza meg – jogszabályokkal, adminisztratív árazással, monopóliumok létrehozásával – a jövedelmezőséget, a piac helyett a politika logikája működteti az üzletet – nyilván erről is írt az obsitot kapott szerzőgárda. 
És persze ott van még a sajtószabadság is, amelyről Orbán Viktor azt szokta mondani a kritikusainak: nincs vele gond, nálunk mindent meg lehet írni. Nos, most – a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a többiek után – a századvégesek is megtapasztalták, hogy ebben az állításban mennyi az igazság.
2018.09.26 09:00
Frissítve: 2018.09.26 09:01

Népviseletben

Végignéztem egyszer az interneten, ahogy Ri Cshunhi, az észak-koreai Központi Televízió veterán bemondónője drámai mimikával és zengzetes hangon bejelenti a világnak, hazája sikeres hidrogénbomba-kísérletet hajtott végre. Tekintve, hogy egy árva szót sem tudok koreaiul, vihoghattam volna is a pongyolára emlékeztető népviseletbe öltözött, villámló szemű öregasszonyon, de összeszorult a gyomrom. Elvégre a ripacs színészi alakítás mégiscsak azt tanúsította, hogy egy cinikus diktátor kezében vagyunk. 
Magyarul viszont egész jól tudok, ezért aztán a drámai kivitel mellett a hatásvadász tartalom is indokolja, hogy Kövér László nagyjából minden megszólalásakor rám jön a lábrázás. Ő persze ezért van, mondhatni ő a Fidesz inkvizíciós tagozata, aki egyszerre antikommunista, antilibierális, antigyurcsány, antibohófiatal, antinő, antiminden, ami nem Orbán Viktor. A szúrósszemű-magyarbajszú konzervatív mosolytalan szigorúsággal követte a pártvezetőt a párt minden bakugrásszerű ideológiai fordulatában, míg végül kikötött az immár évtizedes szerepnél: ő az, aki tiszteletet követel az ezerszer meggyalázott törvényhozásnak. 
Pártja lábbal tapossa a jogállamot, buborékot fúj az alkotmányosságból, képviselői indítvánnyal ír át alapvető rendszereket, elhallgattatja az övétől eltérő véleményeket, a törvény erejével csal el választásokat. Kövér doktor pedig úgy háborodik fel az ellenzék bármely halovány munkavégzési kísérletén, mint a pedellus, amikor elhagyott büdös zoknit talál az iskolai könyvtárban.  
Lehet persze kommunistázni, gyakorló elmebetegezni, cinikusnak és megvásároltnak bélyegezni az Európai Parlament azon tagjait is, akik megszavazták a Sargentini-jelentést, ahogy ezt a házelnök tette az ötös számú tagkönyv birtokosának műsorában. De Európát ez a viszolyogtató produkció aligha fogja meggyőzni a magyar kormány igazáról. 
2018.09.26 09:00
Frissítve: 2018.09.26 09:02