Kézből etetnek

A kulturális, azon belül is a színházi pénzosztás rendszere régóta sok sebből vérzik, ráadásul újabb és újabb hegek keletkeznek az egyébként is nehezen gyógyuló felületen. A minap kormánydöntés született arról, hogy a Csaba királyfi nemzeti rockopera bemutatására 30 millió forintot ad az állam. Ha valaki nem tudná, az Attila mondabeli fiáról szóló, G. Nagy Ilián által jegyzett darabot 2011-ben mutatták be az erdélyi Gyergyószárhegyen, Püspökladány (az író szülőföldje), Csíksomlyó és Pécs után pedig a kormány nagyvonalúságából a cívisvárosban, a Nagytemplom előtt vasárnap ingyen élvezhetik az érdeklődők.

Izgalmas kérdés, hogy ha ezt a bizonyára értékes produkciót normál, vagy ne adj isten - mint más sok szereplős musicalek esetében - kiemelt helyárral kínálnák a polgároknak, vajon hány fizetőnézője lenne. De az ingyenesség ügye nemrég akkor is előkerült, amikor kiderült: a Nemzeti Színház bizonyos előadásokat ugyancsak belépő nélkül ajánl fel, igaz, csak diákoknak. Egy minapi diskurzuson még az is felvetődött, hogy ezzel a gesztussal kvázi leértékelik az adott nemzeti intézményt, arról nem beszélve, hogy a nézőszámot jól lehet kozmetikázni ily módon.

A fenti kormányhatározat egyébként azt is jól példázza, hogy nyíltan folyik a kézből etetés, vagyis még a szakminisztériumot sem vonják be bizonyos döntésekbe, hanem fölöttük rendelkeznek ideológiailag vagy más szempontból fontos projektek támogatásáról. És akkor még nem beszéltünk az arányokról. Ugyancsak friss hír, hogy pályázni lehetett a független színházi társulatok kiemelkedő színvonalú produkcióinak vendégül látására. Nehéz és igazából nem is lehet az önmagát a plakáton „Székely nemzeti rockoperaként” meghatározó alkotást összehasonlítani egy független színházi művel, de az mégiscsak feltűnő, hogy a „nemzeti” darab játszása esetében még pályázni sem kell, mégis jut rá 30 millió, egy egész szféra vendégül látása pedig 14 milliót ér. Ez akkor is aránytalan, ha a függetlenek más forrásokra is igényt tarthatnak. Sebgyógyulás helyett így legfeljebb patakvérre lehet számítani.

Szerző

Zavargás leckéket vennék!

Muszáj lesz megtanulnom zavarogni. Vagy zavargani – tessék, még azt sem tudom, hogy mondják helyesen. Ebből is látszik, hogy korrepetálásra van szükségem ebből a szaktárgyból. Mármint erőszak-tárgyból, mert a szimpla zavargás nem jó, erőszakos zavargókra van szükség. Honleányi kötelességem, hogy segítsek, a kormány kért meg rá. Ha nem is direkten, de ráutaló magatartás formájában. Világossá tette, hogy nem hagyhatom hazugságban. Megígérte, hogy ősszel erőszakos zavargások lesznek, már itt járunk szeptember derekán, és sehol semmi. Nem lehet a kormányt pácban hagyni, mikor annyit tett már értünk. Részemről készen állok, az életkor nem adhat felmentést, pláne most, hogy Vona Gábor a nyugdíjasokra is rátört. Ez lehet a munkamegosztás: a baloldal a nemzetre, ő meg a nyugdíjasokra. Egy megsértett idős hölgy egy vidéki városban máris példát mutatott a nemzeti önvédelemre, és a Vona által megalázott kerekes bevásárló szatyrában nemzeti színű szalagos koszorúval vonult fel 50 társával együtt.

Csak az a baj, hogy ez még mindig nem zavargás, a kormány oldalán különben sem lehet zavarogni - a Békemenet nem zavarog, a nevéből is látszik -, ez az ellenzéktől váratik. Kövér László már a nyáron megmondta: megalakult a „koalíció a magyarországi ellenzék és a Soros-féle szervezetek között” a zavargásokra. (Kéretik figyelni a stiláris finomságokra is: az ellenzék nem magyar, csak „magyarországi”.) A Fidesz legfinomabb lelkű politikusai, Németh Szilárd, Rogán, Kósa, akik közismerten minden törvénytelenségtől borzadoznak, azóta is kamerák előtt remegnek a várható őszi borzalmak miatt. Akinek van szíve, az segít rajtuk: nem maradhatnak sem az idióta, sem az össze-vissza hazudozó szerepében.

Én isten bizony készen is állnék, csak nem vagyok gyakorlott zavargó. Tüntetni persze szoktam, de elég nyámnyilán. Most nem erre hí a haza. Meg Németh Szilárd, akinek a szava számomra szentírás. Ezért szeretnék órákat venni profiktól. Sajnos 2006-ban elmulasztottam. Mondjuk olyan nyilvános képzésen most sem szívesen vennék részt, ahol megtanítják, hogyan célszerű közvécéként használni a Kossuth teret, ebben kicsit régimódi vagyok. Annak idején talán be sem vettek volna, valamiért nem az én pártommal tartottak kapcsolatot.

De soha nem késő. Zavargás-leckéket vennék! Csak nem tudom, ki kompetens igazán. Németh Szilárd ugyan megnevezett három felforgatót, de félek, nem ők az igazi szaktekintélyek. Ahogy Gulyás Márton fogalmazta: „Ha én, Vágó és Schilling jelentik a nemzetbiztonsági kockázatot, akkor ez a világ legboldogabb állama”. Márpedig az állam képviselői láthatólag nem boldogok, éppen hogy komor ábrázattal számolnak be arról: az erőszak már a spájzban van. Csak sajnos nehezen képzelem el, hogy pl. a békés természetű, 50 kilós Vágó Gábor bősz csatakiáltások közepette, foga között véres késsel leteperi Németh Szilárdot. Még akkor sem, ha mostanra talán a rezsibiztos „törékeny termetét a tőke megtörte” (gondoljátok meg, proletárok!), miután egy jelentékeny összeg képében a közpénzből a magánalapítványához került.

Vagyis a sátáni triumvirátus iránti tiszteletem ellenére azt kell mondanom: tőlük nem vennék zavargás-leckéket. Maradnának még a veszélyes pattanásosok. Mármint a kormánysajtó szavaival „a fontoskodó, pattanásos középiskolások maroknyi csoportja”, akik „a baloldali tüntetési hullám” nyitányaként titokban „az egyik minisztériumot tervezték fizikai blokád alá vonni”. Korkülönbség és pattanások (csak nem lesz kötelező?) ide vagy oda, már készültem tőlük órákat venni. Sajnos kiderült, csak arról van szó, hogy a Független Diákparlament rokonszenves tinijei nyilvános fb-eseményt hirdetnek, amelyen a döntéshozók elzárkózására utalva eléneklik a Pink Floyd A falról szóló dalát, és a „Taigetosz-törvény” meg a szakmai érettségizők lehetetlen helyzetbe hozása ellen tiltakozó feliratokkal ellátott cipősdobozokat visznek a védtelen humántárca elé.

Most itt állok kiképzetlenül. Pedig értem a kormány logikáját. Egyrészt el kell riasztania mindenkit a balhégyanúba kevert demonstrációktól, másrészt – és ez a fontosabb - új jelmezre volt szüksége. Ami a honvédő háborús hős szerepéből kijöhetett, azt már learatták. Kicsit már fárad a dolog. Új ellenség kell: az erőszakos zavargók, akik mellett a kormány áttáncolhat a színpad másik sarkába: a fekete sarokból a fehérbe. Eddigi páncélja fölé békegalamb-mezt húz (azért még megnézném a kopaszokat angyalfürtökkel), és nem lesz nála nagyobb védelmezője a társadalmi békének.

Rá is lehet segíteni is az új szereposztásra. Egy mini önpuccsocska, nem több, mint néhány provokátor a demonstrációkon, egy kis balhé eljátszása vagy előidézése. Pár fillérből megvan. Valaki megtámadja a hazafias ellentüntetőket, még jobb, ha ők támadják meg jogos indulatukban a hőbörgőket, akiket majd a lám, még ellenfeleivel is jóságos kormány véd meg a népharagtól. Védelmezőinket leváltani? Ki vetemedne erre?

Lehet, hogy meg is spórolhatom az óradíjat a zavargás-leckékért. Nem kellek én ehhez. A kormány a tehetségesebb, én csak láb alatt volnék.

Szerző
Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő

A szégyen koszorúja

Meghökkentette a minőségi európai sajtó java részét, ahogyan az Orbán-kormány koncentrált támadást intézett a honi újságágírás több jeles egyénisége ellen. Az egyik obskúrus, félhivatalos hírügynökségén keresztül (888.hu) azt kürtölte szét, hogy ezek a tollforgatók hihetetlen rágalmakat gyűjtögetnek össze, befeketítik az állami intézményeket, azt terjesztve róluk, hogy kurtítják, megrövidítik a demokratikus szabadságjogokat, az Európai Unió többi tagállamához képest.

Ebben a rendhagyó műveletben különösen szokatlan, hogy az újságírók felforgató tevékenységének kedvezményezettje a hírt közreadó portál szerint nem valamilyen más kormányzati gépezet, hanem egy egyszerű közember, igaz, egy dollármilliárdokban dúskáló egykori magyar állampolgár. Aki sok más hajdani honfitársához hasonlóan - így a kormánypropaganda - irgalmatlanul gyűlöli a jelenlegi budapesti rezsimet, amiért más rendet követ, mint amilyen a szabadsághívő világban a csaknem egyöntetű, üdvös gyakorlat.

Ez a már-már tökélyre fejlesztett rágalmazás mint műfaj a Duna partjain túl úgyszólván ismeretlen, a hiteles demokratikus világban nemigen ismerik - csakis ott, ahol az alantas emberi indulat tudatosan szítja a gyűlöletet, lankadatlan elszántsággal mesterséges ellentéteket gerjeszt. Olyan országokban találkozni hasonló módszerekkel, ahol a rendőrség, a hadsereg és a haszonszőrű fegyveres alakulatok jelölik ki a szabadság korlátait, s ahol a választott törvényhozás épületében is külön kasztjuk van a még „szabadabbaknak”.

Érthető, hogy a hazánk viszonyai iránt még valamelyest érdeklődő külvilágban általános megrökönyödést keltett ez a szokatlan szabadságértelmezés. Ez a támadási mód, amely önkényes keretek között teszi eldönthetővé, hogy kinek a véleménye tűrhetetlen és kié üdvös, illetve hogy hasznára, netán kárára válik-e a köz ügyének, másutt elképzelhetetlen. A legfrissebb magyar kormányzati kampány, az önhatalmúlag kijelölt „sorosisták” főbekólintása a nemzetközi színtéren ismét csak nem hozott elismerést. Sokkal inkább a demokrácia kigúnyolását látták benne. Ehhez szoktatjuk a világot? Ezek a hírek egyáltalán nem szolgálnak az üdvünkre, keserű elmarasztásokkal, gyakori figyelmeztetésekkel fizetjük majd meg az árát.

Néha persze csak kinevetik a lehetetlen és másutt lenézett úgymond demokrácia-gyakorlatot, de mind gyakrabban büntetnek érte. Holott a nemzetközi közösség, amelyhez tartozunk, ezt a dicsőségesen indult közép-európai kísérletet szívesebben tartaná számon a példás kibontakozások között. Ki tudja, meddig kell még várakozni erre a fordulatra.

Szerző
Várkonyi Tibor újságíró