Magdalena Kozena: „az az imázsom, hogy nincs imázsom”

„Az az imázsom, hogy nincs imázsom” – mondta egyszer magáról Magdalena Kozena. Tévedett. Napjaink legizgalmasabb énekeseinek egyike, hol spanyol madrigálokat, hol Cole Portert énekel. Vasárnap jön a Müpába.

- Spanyol madrigálokat már korábban is énekelt, de jól sejtem, hogy a 2012-es, salzburgi Carmen kapcsán szeretett bele végérvényesen a spanyol zenébe?

- Pontosan. Szereptanulás közben nem csak a zenét, de a spanyol mentalitást is meg akartam érteni, hiszen Carmen személyisége tökéletesen különbözik az enyémtől. Először Németországban tanultam flamencózni, de a tanárom javasolta, hogy ha színészileg is hiteles akarok lenni, menjek el Spanyolországba, megismerni az embereket.

- Így aztán vasárnap a világhírű flamenco-művésszel, Antonio Pipával lép fel a Müpában.

- Nem csak dolgozni lenyűgöző vele, de megérezni a spanyol attitűdöt is. Ezekhez a barokk dalokhoz fontos volt megértenem, miben más a spanyol és, mondjuk, az olasz életfelfogás. Noha mindkettő déli nép, az olasz mentalitáshoz képest a spanyol nagyon sötét. A spanyol barokk dalszövegekben van valami, amit úgy mondanék: a szenvedés gyönyörűsége. A végletekig, a halálig. Extrém drámaiság. Ha csak öt percig flamencót énekelnék, a gégésznél kötnék ki.

- És milyenek a cseh emberek?

Híresek vagyunk a fekete humorunkról. Sokan érzéketlennek, kegyetlennek hisznek bennünket, mert még egy katasztrófáról is képesek vagyunk vicceket gyártani. De az igazság az, hogy mi így birkózunk meg a nehézségekkel. Emellett szerintem nálunk van a legtöbb ateista.

- Pedig igen jól el vannak látva templomokkal...

- Persze. Csak alig akad, aki betéved. Ilyen tekintetben nagyon különbözünk a mélyen katolikus szlovákoktól. Roppant individualisták vagyunk. Utáljuk, ha csoportosítanak bennünket. Ha egy külföldön élő lengyel vagy szlovák anyanyelvi szót hall, odamegy, hogy helló, hogy vagy. Mi, csehek elindulunk a másik irányba.

- Na, ezt mi, magyarok, ugyanígy csináljuk. A repertoárja elképesztően széles a régizenétől Janacekig. Miért pont barokkal házasította össze a flamencót?

- Ha egymás mellé rakom a barokk dalokat meg a flamencót, érzem, honnan ered az utóbbi: ugyanaz a feszes ritmika. Az emberek azt hiszik, ez valami crossover koncert, de nem, mi nem keverünk semmit, az énekesek néha bekapcsolódnak, én meg táncolok. Jaj, Antonio mellett olyan nevetséges ezt mondanom… Maradjunk annyiban: megpróbálok.

- Képzelje el, hogy épp egyedül van a brnói Janacek-házban, és egyszer csak betoppan a mester.

- Ne is folytassa, pontosan tudom, mit mondanék neki: hogy miért nem írt egyetlen csodálatos mezzo szerepet sem az operáiba?! Sőt: megkérném, hogy most azonnal írjon egyet. A három kedvenc szerzőm egyike, imádom a zenéjét. Ahányszor meghallom, beleremeg a testem.

- Igazságos az, hogy mind többet foglalkozunk az operaénekesek külsejével?

- Bonyolult kérdés. Az emberek annyira hozzászoktak a filmhez, hogy nem csak gyönyörű éneket akarnak, de látni, elhinni is a sztorit. Ezt megértem. Épp ezért kiemelt szerepe van a színrevitelnek. Másrészt viszont hatalmas elvárásoknak kell hangilag és külsőleg megfelelnünk. Vannak operaházak, ahová csakis az énekért jönnek. De tudja, mit? A komolyzenét időbe telik megszeretni. Gyakran hallom, milyen idős a közönségünk, szép lassan nem marad operakedvelő. Ez persze nem igaz. De egy operaária nem popdal, amit az ember a zuhany alatt énekel. Szóval azzal, hogy a megadjuk a fiatalabb nézőknek a látványt, bevonzzuk és megtartjuk őket, amíg megedződnek.

- Számolja még, hány nyelven beszél?

- Hm, lássuk csak: az anyanyelvemen kívül tudok szlovákul, mert Pozsonyban tanultam. Angolul és németül folyékonyan; franciául is, mert éltem ott. Tizenévesen perfekt orosz voltam, hiszen kötelező volt, de hát azt igyekeztünk nagyon gyorsan elfelejteni. Ennek ellenére gyorsan előjönne szükség esetén. Monteverdi-művek segítségével megtanultam olaszul, meg is értek mindent, de interjút még nem adnék azért.

- Van kedvenc helye Brnóban?

- A szülőházamtól néhány perc csupán biciklivel az az erdő, ahol Janacek A ravasz rókácska című operája játszódik. Nagyon közel áll hozzám ez a mű, valahányszor meghallom, látom magam előtt a helyet, ahol felnőttem.

- Mi volt a legkegyetlenebb dolog, amit valaha önről írtak?

- Biztosan volt pár ronda megjegyzés az utóbbi években is, de egy ideje már nem olvasok kritikákat.

- Van ennek bármi köze a 2012-es salzburgi Carmenhez, ami elég megosztó előadás volt?

- Na, látja, ott például borzasztó durvaságokat írtak rólam. A kritikusok néha homlokegyenest ellenkezően látnak dolgokat. Ha viszont el akarom hinni a pozitív véleményeket, adnom kell a negatív kritikákra is, különben semmi értelme. Én érzem, mikor nyújtottam jó teljesítményt, és megvan, kiknek adok a véleményére. A kritikák ritkán segítenek: nem is a tartalom, sokkal inkább a stílus miatt, ami az utóbbi években egyre durvább. És ha próbálom is ignorálni őket, az ilyesmi mindig nyomot hagy. Márpedig e nélkül is épp elég nehéz kimenni a színpadra.

Névjegy

Kétszeres Gramophone-díjas cseh mezzoszoprán. 1973. május 26-án született Brnóban. Repertoárja a barokktól Ravelen át a modern cseh művekig terjed, imád kísérletezni. Férjével, Sir Simon Rattle karmesterrel három gyermeket nevel Berlinben.