A Fidesz 2011-es egypárti választási törvénye úgy alakította át a választási rendszert, hogy az mindenben neki biztosítson esélyelőnyt. Miután ez alig váltott ki tiltakozást, bevezették a győzteskompenzációt, hogy ellensúlyozzák vele a csökkenő támogatottságukat, amely a 2014-es kétharmadot veszélyeztette. Az esélyegyenlőség koporsójában az utolsó szög az volt, amikor 2014 májusában Orbánék Alkotmánybírósága elfogadta a győzteskompenzációt és ezáltal jóváhagyta a kétharmados többséget, amelyet ebben az égbekiáltóan aránytalan rendszerben a szavazatok 44 százalékával ért el a Fidesz.
Tömegek ekkor sem mentek az utcára. Idén Gulyás Márton indított kampányt az arányosság bevezetéséért, amely nagyon szép demokratikus fogalom, de lehetetlenné tenné, hogy kétharmaddal nyerjen a demokratikus ellenzék, noha ez megkönnyítené a jogállamiság helyreállítását. Ebbéli aggodalmamnak már hangot adtam "Arányos öngyilkosság vagy kétfordulós győzelem" című írásomban (Magyar Narancs, május 18). Szerencsére azóta - az Agorában - kiterjesztették a kampányukat az egész választási rendszer „igazságossá” tételére, bár ez csak a tavaszi győzelem után képzelhető el.
Nem az aránytalanság miatt lejt ugyanis a pálya a Fidesz felé, mert az bármilyen győztest kompenzál, hanem elsősorban a második forduló eltörlése miatt: ez a húzás az egymással vetélkedő ellenzéki pártokat állítja élesen szembe egymással. Ennek megkerülésére már 2012-ben ajánlottam az ellenzéknek egy megegyezést, amelyet fordított kétfordulós választásnak neveztem (Népszava, 2012. október 26.). Ennek az a lényege, hogy a tavaszra kiírt választást az ellenzék tekintse a rendszerváltás óta megszokott második fordulónak, amelyben az öt százalékot el nem érő pártok nem mérettetik meg magukat önállóan. Az optimális az lenne, ha az ellenzék beállna egy ernyőszervezetbe, amely az utolsó hetekben választási párttá alakulhat át.
Nem várhatjuk el viszont, hogy ezek a pártok négy évre feladják az identitásukat az ellenzéki megbékéléssel elérhető közös győzelem érdekében. Ezért meg kell egyezniük abban, hogy bár így látványosan kijuthatunk Orbánék választási csapdájából, a győzelmet nem fogadják el négy évre. Erre van egy elvi ok is. Fel kell tennünk ugyanis a kérdést: a demokrácia normáinak megfelelő-e az a ránk kényszerített választási rendszer, amely szerint tavasszal szavaznunk kell? Ha a válasz nemleges, akkor az eredményét sem fogadhatjuk el négy évre, miként 2014-ben tettük, legitimálva az egypárti választási rendszert.
2012-ben még úgy véltem, hogy ellenzéki győzelem esetén a parlament egy-két év után oszlatná fel magát, miután helyreállította a jogállamiság alapjait. Be kellett azonban látnom, hogy nem várhatjuk el a megválasztott képviselőktől, akik már egy-két éven át élvezték a parlament melegét, hogy esetleg feladva a karrierjüket, hajlandók legyenek a második megmérettetésre. Azért is fontos, hogy a második választás négy-öt hónapon belül meglegyen, akár még 2018-ban, mert csak így lehet ugyanazon választás második fordulójának tekinteni. Így, a Fidesz egyik legfontosabb törvényének megkerülésével rést lehetne ütni az apátia falán, amelyet évek óta oly nagy gonddal építgetnek. Ennyi idő elég az igazságos választási törvény és a Fidesz-monopóliumot megszüntető médiatörvény megalkotásához is, hogy minden párt elérhesse a szavazókat a második forduló előtt.
Egyre többen emlegetik Bokros Lajos MoMa-pártelnök tavaly október 23-án meghirdetett ötszáz napos programját, amelyet ő az Orbán-rendszer leváltása egyetlen lehetséges módjának nevezett. Álljunk be „egy olyan választási szövetség mögé, amelyik csak 500 napot kér arra, hogy az írmagját is kiirtsa ennek az aljas rendszernek”, mondta. Ennek a beszédnek nemcsak a hangneme aggasztott, hanem az is, hogy kiderült, ebben az 500 napban szerteágazó törvényhozást, sőt, alkotmányozást is akar elvégezni. Márpedig én azért is fontosnak tartom a Fidesz szabályai szerint megválasztott, és többnyire a múlt terheit viselő képviselők mandátumának korlátozását, hogy ne foglalkozhassanak olyan ügyekkel – például gazdasággal vagy oktatással –, amelyek hosszú távon meghatározzák hazánk jövőjét. Hiszen az exodus után Izrael népének is negyven évig kellett bolyongnia a sivatagban, hogy az Ígéret Földjére ne léphessenek be azok, akik szolgaságban nevelkedtek fel.
Bokros azzal biztatott minket, hogy „csak 500 napig kell kibírnunk egymást”. Azokat emlegette, akik már voltak kormányon. Nem világos, hogy szerinte csak ők vesznek-e részt az ötszáz napos kormányzásban, vagy lényegtelennek tartja, hogy a fiatalabbak kibírják-e 500 napig azokat, akik szerintük mindent elrontottak. Márpedig én éppen azt tartom a két forduló nagy előnyének, hogy a második fordulóban- azaz még 2018-ban - esélyt kaphatnak azok is, akik az Orbán-féle Nemzeti Egyeduralom Rendszerében nem akartak belefulladni a politikai élet fertőző mocsarába.
A fordított kétfordulós rendszert alternatív, "B tervnek" tartom arra az esetre, ha jó pár hónappal a választások előtt nem jelenik meg egy olyan meggyőző erő, amely képes e nélkül is legyőzni Orbánék illiberális korruptokráciáját. Januárban esélyt kellett adnunk Botka (ön)jelöltségének, de ma már világos, hogy aligha tudja elérni a maga által kitűzött célokat.
Közben az LMP is előállt egy jelölttel, és remélem, hogy Szél Bernadett lehet hazánk első miniszterelnöknője, mert egész felnőtt életemben azt vallottam: ideje, hogy véget vessünk a sok ezer éves tesztoszteron-őrületnek, amely mindenre rányomja a bélyegét.
Azt is remélem, hogy így nem lesz szükség a "B tervemre", de azért foglalkozom vele továbbra is, mert talán éppen Szél Bernadett és a pártja fogja felismeri, hogy lehet más is a politika, mint konfrontáció mesteri fokon. (Álmodni szabad!)
Összességében éppen azt tartom a "B terv" legfontosabb előnyének, hogy - a másodikba új arcokat is bevonva - egy egészen más, kettős kampányt tesz lehetővé, így áttörheti a megcsontosodott apátiát. Márpedig a Fidesz legyőzéséhez először az általuk módszeresen felépített nemzeti apátiát kell legyőznünk.
