Ellenőri átvágás

A héten nálunk járnak az Európai Parlament ellenőrei, hogy felmérjék, mire költjük azt az irdatlan – ha 2004-től számítjuk, már a Marshall-segéllyel összemérhető – összeget, amit strukturális és kohéziós támogatás címén kapunk az Európai Unió nettó befizetőitől. A Marshall-segélyt nem a történelmi demagógia kedvéért citáljuk ide. Volt egy terv (az egy valódi terv volt, nem olyan, mint most a Soros-terv: tényleg létezett, sőt nagyjából meg is valósították): az volt a lényege, hogy a második világháború nyertes és vesztes európai résztvevőit egy kicsit felrántják gazdaságilag, megelőzve a hasonló kataklizmák után törvényszerűen bekövetkező válsághullámot. A Marshall-terv végső soron bevált – a keresletélénkítő hatás révén a pénzt osztó Amerika sem járt éppen rosszul –, és beválhatott volna az uniós felzárkóztatás terve is, ami nem volt sem önzetlenebb, sem számítóbb a Marshall-tervnél.

A két esetet nem a mögöttes szándékok különböztetik meg egymástól, az eltérést inkább a terveket végrehajtó elitekben, illetve a végrehajtás színvonalában kell keresni. Leegyszerűsítve: a Marshall-segélynek sokkal kisebb hányadát lopták szét és/vagy költötték teljességgel értelmetlen célokra. Talán azért, mert az USA az EU-nál jóval keményebben kontrollálta a pénzfelhasználást, de egészen biztosan azért is, mert a nagy háború után, ami mégiscsak a gonosz elbukásával végződött, a nyílt színi lopásra sem politikai akarat, sem társadalmi fogadókészség nem volt. És úgy tűnik, hosszú távon az új uniós tagállamokat is ugyanez a szempont különbözteti meg egymástól a sikeresség-sikertelenség terén: hogy mennyire akarják az elitjeik, illetve mennyire tűrik vagy nem tűrik a társadalmaik a lopást.

Tizenhárom év tapasztalata támasztja alá, hogy a Magyarországra küldött pénz nagyobbik fele eltűnt. Zürichi (Kajmán-szigeteki, panamai stb.) bankszámlákon van, vagy feloldódott túlárazott, silány és eredendően fölösleges beruházásokban. Ezt nemcsak mi látjuk tisztán, hanem a feladók is, nem kell hozzá helyszíni tényfeltárás. A mostani „ellenőrzés” ugyanolyan átvágás, mint amikor Orbán Viktor nyirbálja a nemzeti színű szalagot a százezredik főtéri szökőkúton. A legérzékenyebb pontok már kikerültek a megtekintés programjából, a végeredmény pedig borítékolható: a delegáció megállapítja majd, hogy amit láttak, az tulajdonképpen egy kicsit drága meg ócska, de más következmény nem lesz. Az Európai Néppártnak továbbra sem érdeke tengelyt akasztani a Fidesszel, de ez (magyar szemszögből) csak a kisebbik baj: a nagyobbik, hogy a mi „nemzeti” kormányunk ugyanolyan gondosan csorgatja vissza a megfelelő hányadot a donor országok multinacionális cégeinek, ahogyan a „balliberális” elődök tették. Tessék csak megnézni, változott-e mondjuk a Gyurcsány-kabinet időszakához képest a legtöbb állami megbízást elnyerő infrastruktúraépítők listája. Simicska kiesett, bejött Mészáros, Garancsi egy kicsit erősödött, de közben az idegen hangzású cégnevek ugyanazok, ugyanott vannak a listán, ahol akkor voltak.

És ugyanott vagyunk mi is, vagy egy kicsit lejjebb. Úgy fest, ott is maradunk.

Szerző

Hosszú oldal - Mágikus realizmus

Állunk a tükör előtt sorban, mi meg a komplexusaink. Nyitva az ablak, odakint már hűvös ősz van, bent azonban fülledt, sampon- és parfümillatú a levegő. Szinte vágni lehet a gőzt. A jógaterem fala padlótól plafonig tükör, ott mégis más. Óra közben – negyven fok, másfél óra minimális szünetekkel – az ember csakis olyasmikre képes koncentrálni, hogy lehetőleg ne törje ki tőből a saját lábát a sasállásnál, továbbá ha egy mód van rá, ne vágódjon el íjtartás közben, mint egy darab fa. Az óra második felére szinte megkedveli a testét, amiért az a legnagyobb marhaságokat is képes végrehajtani érte. Szinte.

Odakint, az öltözőben azonban kíméletlenül az arcunkba tolul az önbecsülésünk. Állunk a tükör előtt, a hajszárítóra várva, és viaskodunk a komplexusainkkal. Fehérneműben toporgunk, felöltözni nem tudunk még, mert szinte látni, amint a bőrünk párolog. A percek nyúlósak, mintha kimerevítve látnánk saját magunkat: de hülyén nézek ki vizes hajjal, te jó ég, megint híztam, borzasztóan karikásak a szemeim, na, ez a melltartó is lötyög rajtam.

És ekkor megjelenik ő. Leginkább úgy, mintha valóban jelenése volna: a színpadon. Akár egy primadonna a századelőről, akinek a vérében van a primadonnaság, nem valamiféle tanult reflex, hanem a lehető legtermészetesebb minősége. Semmi megjátszás, egyszerűen csak nem lehet másra figyelni, mint őrá. Ránézésre kétszer annyit nyomhat, mint bárki más a sorban. Teljesen meztelen, hófehér bőre csupa szeplő. Mosolyogva megy a tükör elé, ami már önmagában is gyanús. Én ilyenkor általában örülök, ha eljutok a zuhanyig, és a fejekből ítélve ezzel nem vagyok egyedül.

Úgy fogja meg a hajszárítót, hogy egy pillanatra hajszárító akarok lenni. Bekapcsolja és az arcára fúj egy kicsit, behunyja a szemét, mintha a tengerparton szaladna naplementekor, vörös haját borzolja a szél. Sietünk mindannyian, nincs idő efféle úri huncutságokra, de az öltözőben most egy pillanatra megáll az idő, és megbabonázva hagyjuk, hogy elborítson bennünket a sós tengerillat. Ki ez? – érzem a kérdést mocorogni közöttünk. Akár egy García Márquez-hősnő: talán nem is valóságos.

Mert egyenesen magára néz a tükörben. Nem úgy, mint mi, hogy közben egy kicsit mindig körbe is, mintha legalábbis volna esélyünk megpillantani magunkat kívülről, mások szemével, és megnyugodni, hogy nem is festünk olyan szánalmasan, amilyennek érezzük magunkat. Nem, ő egyenesen és kizárólag magát nézni, mintha a saját testrészeivel beszélgetne meghitt barátságban. Láthatóan tudomása van a narancsbőréről, a lógó melleiről, a két vörös, burjánzó szőrpamacsról a hóna alatt és hájról is. De úgy túr a hajába, úgy áll egyik lábáról a másikra szárítás közben, mintha ezzel a furcsa koreográfiával ünnepelné az életet, az emberi testet. Helyettünk is.

Jöhetsz, fordul meg mosolyogva, és a hajszárító felé int. Állunk bambán, nem akarjuk, hogy végezzen. Tanulni akarunk tőle. Ő akarunk lenni mindannyian. Közben felszabadul a másik hajszárító is, ketten odalépünk a tükörhöz, és próbáljuk a nézést. Amivel magát nézte. Nem megy.

Szerző
Csepelyi Adrienn

Hosszú oldal - Mágikus realizmus

Állunk a tükör előtt sorban, mi meg a komplexusaink. Nyitva az ablak, odakint már hűvös ősz van, bent azonban fülledt, sampon- és parfümillatú a levegő. Szinte vágni lehet a gőzt. A jógaterem fala padlótól plafonig tükör, ott mégis más. Óra közben – negyven fok, másfél óra minimális szünetekkel – az ember csakis olyasmikre képes koncentrálni, hogy lehetőleg ne törje ki tőből a saját lábát a sasállásnál, továbbá ha egy mód van rá, ne vágódjon el íjtartás közben, mint egy darab fa. Az óra második felére szinte megkedveli a testét, amiért az a legnagyobb marhaságokat is képes végrehajtani érte. Szinte.

Odakint, az öltözőben azonban kíméletlenül az arcunkba tolul az önbecsülésünk. Állunk a tükör előtt, a hajszárítóra várva, és viaskodunk a komplexusainkkal. Fehérneműben toporgunk, felöltözni nem tudunk még, mert szinte látni, amint a bőrünk párolog. A percek nyúlósak, mintha kimerevítve látnánk saját magunkat: de hülyén nézek ki vizes hajjal, te jó ég, megint híztam, borzasztóan karikásak a szemeim, na, ez a melltartó is lötyög rajtam.

És ekkor megjelenik ő. Leginkább úgy, mintha valóban jelenése volna: a színpadon. Akár egy primadonna a századelőről, akinek a vérében van a primadonnaság, nem valamiféle tanult reflex, hanem a lehető legtermészetesebb minősége. Semmi megjátszás, egyszerűen csak nem lehet másra figyelni, mint őrá. Ránézésre kétszer annyit nyomhat, mint bárki más a sorban. Teljesen meztelen, hófehér bőre csupa szeplő. Mosolyogva megy a tükör elé, ami már önmagában is gyanús. Én ilyenkor általában örülök, ha eljutok a zuhanyig, és a fejekből ítélve ezzel nem vagyok egyedül.

Úgy fogja meg a hajszárítót, hogy egy pillanatra hajszárító akarok lenni. Bekapcsolja és az arcára fúj egy kicsit, behunyja a szemét, mintha a tengerparton szaladna naplementekor, vörös haját borzolja a szél. Sietünk mindannyian, nincs idő efféle úri huncutságokra, de az öltözőben most egy pillanatra megáll az idő, és megbabonázva hagyjuk, hogy elborítson bennünket a sós tengerillat. Ki ez? – érzem a kérdést mocorogni közöttünk. Akár egy García Márquez-hősnő: talán nem is valóságos.

Mert egyenesen magára néz a tükörben. Nem úgy, mint mi, hogy közben egy kicsit mindig körbe is, mintha legalábbis volna esélyünk megpillantani magunkat kívülről, mások szemével, és megnyugodni, hogy nem is festünk olyan szánalmasan, amilyennek érezzük magunkat. Nem, ő egyenesen és kizárólag magát nézni, mintha a saját testrészeivel beszélgetne meghitt barátságban. Láthatóan tudomása van a narancsbőréről, a lógó melleiről, a két vörös, burjánzó szőrpamacsról a hóna alatt és hájról is. De úgy túr a hajába, úgy áll egyik lábáról a másikra szárítás közben, mintha ezzel a furcsa koreográfiával ünnepelné az életet, az emberi testet. Helyettünk is.

Jöhetsz, fordul meg mosolyogva, és a hajszárító felé int. Állunk bambán, nem akarjuk, hogy végezzen. Tanulni akarunk tőle. Ő akarunk lenni mindannyian. Közben felszabadul a másik hajszárító is, ketten odalépünk a tükörhöz, és próbáljuk a nézést. Amivel magát nézte. Nem megy.

Szerző
Csepelyi Adrienn