A héten nálunk járnak az Európai Parlament ellenőrei, hogy felmérjék, mire költjük azt az irdatlan – ha 2004-től számítjuk, már a Marshall-segéllyel összemérhető – összeget, amit strukturális és kohéziós támogatás címén kapunk az Európai Unió nettó befizetőitől. A Marshall-segélyt nem a történelmi demagógia kedvéért citáljuk ide. Volt egy terv (az egy valódi terv volt, nem olyan, mint most a Soros-terv: tényleg létezett, sőt nagyjából meg is valósították): az volt a lényege, hogy a második világháború nyertes és vesztes európai résztvevőit egy kicsit felrántják gazdaságilag, megelőzve a hasonló kataklizmák után törvényszerűen bekövetkező válsághullámot. A Marshall-terv végső soron bevált – a keresletélénkítő hatás révén a pénzt osztó Amerika sem járt éppen rosszul –, és beválhatott volna az uniós felzárkóztatás terve is, ami nem volt sem önzetlenebb, sem számítóbb a Marshall-tervnél.
A két esetet nem a mögöttes szándékok különböztetik meg egymástól, az eltérést inkább a terveket végrehajtó elitekben, illetve a végrehajtás színvonalában kell keresni. Leegyszerűsítve: a Marshall-segélynek sokkal kisebb hányadát lopták szét és/vagy költötték teljességgel értelmetlen célokra. Talán azért, mert az USA az EU-nál jóval keményebben kontrollálta a pénzfelhasználást, de egészen biztosan azért is, mert a nagy háború után, ami mégiscsak a gonosz elbukásával végződött, a nyílt színi lopásra sem politikai akarat, sem társadalmi fogadókészség nem volt. És úgy tűnik, hosszú távon az új uniós tagállamokat is ugyanez a szempont különbözteti meg egymástól a sikeresség-sikertelenség terén: hogy mennyire akarják az elitjeik, illetve mennyire tűrik vagy nem tűrik a társadalmaik a lopást.
Tizenhárom év tapasztalata támasztja alá, hogy a Magyarországra küldött pénz nagyobbik fele eltűnt. Zürichi (Kajmán-szigeteki, panamai stb.) bankszámlákon van, vagy feloldódott túlárazott, silány és eredendően fölösleges beruházásokban. Ezt nemcsak mi látjuk tisztán, hanem a feladók is, nem kell hozzá helyszíni tényfeltárás. A mostani „ellenőrzés” ugyanolyan átvágás, mint amikor Orbán Viktor nyirbálja a nemzeti színű szalagot a százezredik főtéri szökőkúton. A legérzékenyebb pontok már kikerültek a megtekintés programjából, a végeredmény pedig borítékolható: a delegáció megállapítja majd, hogy amit láttak, az tulajdonképpen egy kicsit drága meg ócska, de más következmény nem lesz. Az Európai Néppártnak továbbra sem érdeke tengelyt akasztani a Fidesszel, de ez (magyar szemszögből) csak a kisebbik baj: a nagyobbik, hogy a mi „nemzeti” kormányunk ugyanolyan gondosan csorgatja vissza a megfelelő hányadot a donor országok multinacionális cégeinek, ahogyan a „balliberális” elődök tették. Tessék csak megnézni, változott-e mondjuk a Gyurcsány-kabinet időszakához képest a legtöbb állami megbízást elnyerő infrastruktúraépítők listája. Simicska kiesett, bejött Mészáros, Garancsi egy kicsit erősödött, de közben az idegen hangzású cégnevek ugyanazok, ugyanott vannak a listán, ahol akkor voltak.
És ugyanott vagyunk mi is, vagy egy kicsit lejjebb. Úgy fest, ott is maradunk.
