„Valaki kéredzkedjen ki a budira, majd amikor a román őr kinyitja a cella ajtaját, mindannyian egy emberként ordítva törjünk ki” – súgta a közelében álló foglyoknak a mellettem szorongó szakállas bácsi. Ötlete futótűzként terjedt a rabok között. Sokakat megrémített a gondolat, de ez volt a szabadulásunk egyetlen módja – kezdte Vologya menekülésének történetét az őt bújtató idős házaspárnak, akik elborzadva hallgatták a csenevész kamaszt.
VLAGYIMIR MOSZKALENKO - Két évig bujkált az odesszai területen
„Biztosan lőni fognak ránk, páran meg is halhatunk, de számbeli fölényben vagyunk, többségünk meg fog menekülni” – folytatta a szakállas, de ebben a pillanatban egy társunk ékes románsággal már oda is kiáltott az őrnek… Ekkor mintha lelassult volna minden mozgás, a hangok pedig valami távoli lyukból szóltak volna. Végre odacammogott az álmos román foglár és lassan előkotorta a kulcscsomóját, bedugta a kulcslyukba és… Innentől kezdve nem emlékszem szinte semmire. Talán a halálfélelemtől nem tudtam tudatosan cselekedni, de a vak sötétben is ösztönösen a pályaudvar felé futottam – mesélte Vologya.
– Miért nem mentél haza, hiszen odesszai vagy, nem? – kérdezte Konsztantyin apó.
– Nem volt hová, mert már a háború első hónapjaiban elveszítettem mind a tizenhárom rokonomat. Éreztük, hogy előbb-utóbb a német bombázások ölnek meg bennünket, de az első halottunknak más sors adatott – csuklott el Vologya hangja.
A Luftwaffe repülőgépei naponta háromszor egy-egy órán keresztül pusztították Odesszát. Percnyi pontossággal érkeztek a nehézbombázók reggel, délben és éjjel is. Megjelentek az első áldozatok. Halottak feküdtek szanaszét az utcákon és a romok között, vértócsák csillogtak az aszfalton, karok és lábak nélküli emberek nyögtek a földön, őrült tekintetű asszonyok menekültek bőgő gyermekeikkel a reménytelen ismeretlenbe. Ezt a pokoli látványt az égő épületek táncoló lángnyelvei világították meg.
– Végül a bombázásban haltak meg a szüleid? – kérdezte Klavgyija néni.
– Családom első áldozata az édesapám volt, akit a többi hadra fogható férfival együtt mozgósítottak és kiképzés nélkül a tűzvonalba küldtek. A harcokban elveszítette a bal karját, ezért visszakerült Odessza egyik kórházába, ahol a németek, miután elfoglalták a várost, kivégezték a többi beteggel együtt – mondta komoran a fiú.
A második áldozat halálát pedig bizonyos értelemben Vologya okozta. A tragikus hírrel ugyanis éppen ő futott be nagyapja házába, hogy elújságolja neki, de kamaszként nem tudta, miképpen kell az ilyen gyászos hírt közölni. Nagyapja épp teázott, amikor Vologya kurtán-furcsán bejelentette az öregembernek, hogy fiát a németek kivégezték. Az idős embernek abban a pillanatban megállt a szíve.
– Amíg nagyapámnál jártam, egy váratlan bombázásban meghalt édesanyám és két fivérem. Én azért menekültem meg a haláltól, mert a nagyszüleim házában voltam. Amikor hazatértem, már csak a holttesteket találtam a romok között. Nem sokkal később a nagymamám és a többi rokonom is a háborús események áldozatai lettek, összesen tizenhárman. Ekkor váltam teljesen árvává – sírta el magát a fiú.
Sok hasonló sorsú gyermeket szült a háború, mint Vologya. Mivel csavarogni tilos volt és a kijárási tilalmat a hatóságok drákói szigorral tartatták be, ezért az elárvult tekergő gyermekeket összegyűjtötték és gyermekotthonokban helyezték el. Köztük Vologyát. Az otthont több bomba találta el, az életben maradt gyerekek vele együtt szétszéledtek. Egészen a rendkívül hideg tél beálltáig bujkált. A szovjet városrészeket megszálló németek is összefogdosták az árvákat, hogy aztán egy részüket a Német Birodalomba szállítsák, vagy agyonlőjék őket, mint veszélyes elemeket.
– Szomszédaim ekkor azt tanácsolták nekem, hogy utazzak el nagyapám szülőfalujába, ahol az ismerőseim segíthetnek túlélni, mert félő, hogy Odesszában elfognak és agyonlőnek a nácik – mesélte tovább hányattatásait Vologya.
Terve azonban kudarcot vallott, mert éppen az éjszakai kijárási tilalom idején fogták el a román rendőrök és vitték be a „policáj” épületébe.
– Eltépték az egyetlen okmányomat, amely igazolta személyazonosságomat és belöktek a cellába, amely tömve volt férfiakkal és fiúkkal. Összesen hárman őriztek bennünket, két román katona és a német felettesük. Világos volt, hogy hajnalban kivégeznek bennünket. Innen szöktünk meg, de erről már beszéltem – tette hozzá a fiú.
Végül Vlagyimir Moszkalenko két évig bujkált a náci megszállás alatt lévő Odesszai területen, majd amikor tizenhat éves lett, beállt a doni kozákokból álló 5. gárda-lovashadtestbe, román és német nyelvtudásának köszönhetően felderítő lett és részt vett hazánk megszállásában.
– Az egész háború folyamán a bosszú vezérelt – mondta nekem az agg veterán, az egykori „ezred fia”, 2013-ban Moszkvában.
