Egyet előre...

Egy új és igazságos, bár részleteiben még nem ismert választási rendszer bevezetésének tervéről írt alá megállapodást nyolc ellenzéki párt - a DK, az Együtt, az LMP, a Liberálisok, az MSZP, a MoMa, a Momentum és a Párbeszéd - szombaton, Budapesten.

Az a szomorú valóság, hogy önmagában már az a tény halovány derűre adhatna okot, hogy a civil Közös Ország Mozgalom Agórájánál együtt szignózta ugyanazt az A4-es papírt az ellenzék. Egy héten belül – az egészségügyi nemzeti minimum után, amit a Jobbik is elfogadott - ez a második közös szándéknyilatkozat. Derűnk felhőtlenebb lenne, ha korábban nem láttuk volna, hogyan porlad el a jóindulat a választási tűzben, hogyan emelkedik ki belőle a Fidesz mind elviselhetetlenebb rendszere.

Ezért nem osztjuk Gyurcsány Ferenc DK-elnök optimizmusát, hogy látható volna, "intellektuálisan és emberileg lényegesen jobb állapotban van a demokratikus ellenzék, mint ahogy az kívülről tűnik". A láthatósághoz sokkal több kell. Viszont egyetértünk vele, ha a választójogban egy hónap alatt egyezségre tudtak jutni, "még az is lehetséges, hogy ezek a pártok, mozgalmak, jól tudják vezetni ezt az országot". Amihez erről meg kellene győzni a jónépet, meg kellene nyerni a választásokat, aztán fenn kellene tartani a stabil kormányzást. Molnár Gyula MSZP-elnökhöz hasonlóan nekünk sincsenek illúzióink, azokat már kikapálták belőlünk. Csak a halvány remény maradt, mint a Párbeszéd társelnökében, Karácsony Gergelyben: talán ez nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete.

A Fideszt az ő „parlamentáris” keretei között megszorongatni is csaknem lehetetlen. Az indítványt mégis törvényjavaslatként akarja az ellenzék benyújtani a Háznak, amit a kormánypárt majd aligha támogat. Vélhetően ez a próbálkozás lesz az utolsó, ami belülről akarja megbontani a botrányos „alkotmányosságot”. Ha nem sikerül, akkor marad a kérdés: lesz, lehet-e bármi is a megígért, egyedül mozgósító erőt adó polgári engedetlenségből? Ki mer-e, ki akar-e lépni az "alkotmányosságból" az ellenzék? Az egységes ellenzék.

Szerző
Friss Róbert

A Közel-Kelet Koszovója

Nem megfelelő a pillanat, újabb térségbeli polgárháborúhoz vezethet, gyengíti az Iszlám Állam és a terrorizmus elleni harc esélyeit a mai iraki kurd referendum – dióhéjban így szólnak a nemzetközi aggodalmak. De visszaút már nincs, és megfelelőbb pillanat sem lesz talán soha, legalábbis kurd szempontból. Kezükben a fegyver, hadseregük mögött 2014 szeptembere, az Iszlám Állam elleni iraki harcok kezdete óta győzelmek sorozata áll. A világ közvéleménye egyértelműen kurdpárti, hiszen három éve csodálja önfeláldozó harcukat, s azt látja, hogy nélkülük Abu Bakr al-Bagdadi, a fekete kalifa még mindig Moszulban székelne.

Ezen a referendumon győznek az igenek, de hogy végre, először a történelemben megalakulhat-e a „kurd anyaország”, egyáltalán nem biztos. A nemzetközi szervezetek, a térség államai, az Egyesült Államok kivétel nélkül aggódnak, Irak területi egységét, szuverenitását, illetve a térség amúgy is törékeny egyensúlyát féltve. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnánk, saját igazságtalan, irracionális művüket, az egykoron csak a térségbeli gyarmatosító brit-francia érdekeket szem előtt tartó közel-keleti világrendet féltik, azokat a természetellenes országhatárokat, amelyek amúgy is a térségbeli viszályok talán legfőbb okai voltak. Most viszont „fegyver” egyedül a kurdok kezében van. Mert mit tehetnek a nemzetközi döntéshozók? Katonailag lépnek fel azok ellen, akiket maguk fegyvereztek fel, akik mögött a nemzetközi jog ugyan nem, de az igazság ott van, hisz ugyanúgy joguk lenne a saját hazára, mint más népeknek?

Az iraki kurdok akár azt is megtehették volna, hogy koszovói mintára, referendum nélkül, egyoldalúan kikiáltják függetlenségüket. Az ENSZ három éves tárgyalássorozatot javasolt Erbíl és Bagdad között, de amint épp Koszovó példája is igazolja, esélye sincs a kompromisszumnak akkor, amikor egyik félnek területről kellene lemondania, a másiknak pedig a „saját hazáról”.

Kurdisztán megtette az első lépést, a jövő pedig elsősorban nem attól függ, hogy mit mond az ENSZ, hanem attól, hogy mit lép Ankara, és hogy az Izrael által már jelzett elismerési szándékhoz csatlakozik-e e más ország is. Recep Tayyip Erdogan és a török vezetés „királycsináló” helyzetbe került. Törökország gazdasági jelenléte a legerősebb Kurdisztánban, e gazdasági-kereskedelmi kapcsolat fenntartása mind Ankarának, mind Erbilnek alapvető érdeke. Az iraki kurdokat vezető Barzani család Ankara szövetségese a Kurd Munkáspárt (PKK) ellen és az ugyancsak szerveződő szíriai kurdokkal sem tart fenn szoros baráti kapcsolatot. Törökország egyelőre fenyegetőzik, de a kisebb rossz ezúttal számára a Barzani vezette Kurdisztánnal való megállapodás lesz.

A napokban Ankarába látogat Vlagyimir Putyin, az időzítés vélhetően nem véletlen és semmi köze a hivatalosan jelzett szíriai feszültségmentesítési övezetek problémájához. Moszkva és Putyin mindeddig hallgatott a kurd függetlenség kérdésében. Márpedig az orosz álláspont igen fontos lesz a hogyan tovább kérdésében. Meglepődnénk, ha a Putyin-Erdogan találkozó előtt megszületne.

Szerző
Gál Mária

Nem szavazunk, konzultálunk!

Nem, nem, soha! Nem népszavazunk, eb ura fakó meg Soros! Ez a magyar virtus! Arra pedig nagy szükség van, a kormányfő bemondta a rádióban péntek reggel, hogy itt az idő „a falusi világban föllelhető mélymagyar energiákat mozgósítani”. Maga Kósa Lajos fog mozgósítani, úgyhogy a siker garantált. A mélymagyar mozgósítás az általa irányított Modern Városok Program célja. Kár azon szőrözni, hogy akkor miért nem Modern Falvaknak hívják - hát azért, mert az az ütődött EU erre ad pénzt, ez a mániájuk, mint a görbület nélküli uborka vagy a mák nélküli bejgli. A miniszterelnök nagylelkűségét is mutatja, hogy noha a mélymagyar energiák falun szunnyadnak, mégis beveszi a buliba a városokat is. Így aztán nyamvadt városiként is felbuzoghatnak bennem a mélymagyar indulatok: nem szavazok! Konzultálok, csuhaj!

Mert világos: népszavazni rossz (fuj, büdös, köpd ki, Pistike!), nemzetikonzultálni viszont jó. Ez onnan is látszik, hogy utóbbi nemzeti, előbbi meg csak népi. Akár a népbiztosok és a népi demokrácia, és az is milyen volt! Én is nemzet akarok lenni (talán most beférek), és nem nép. A „nép” az olyan snassz, pórias, hogy ne mondjam, bunkó, társadalmilag panelproli, bugris, vagy ha paraszt, akkor a szó lesajnáló értelmében. A „nemzet” viszont emelkedett fogalom, étosza van, ezért vagyunk nemzetállam, nemzetkormánnyal és nemzetkormányfővel (rövidebben nemzetfővel), nemzeti trafikokkal és konzultációkkal.

Úgyhogy most is az lesz, nem népszavazás. Ha a parlament simán megoldja a korrupció dolgát, akkor minek a drága referendum, a kormányé is 15 milliárdba volt, míg a konzultáció már 1 milliárdból kijön. Az árától igazán lehetne sűrűbben is. Jó, egyikbe sem számoltuk bele a plakátokat, tv-reklámokat, ál-híradókat, kampánykörutakat, de a nemzeti konzultáció a demokrácia ünnepe, és hányszor kell még elmondani, hogy ünnepkor nem kérdezzük a bejgli árát. Gulyás Gergely merő szívjóságból óvta az ellenzéket attól, hogy az utcán ázva gyűjtögessék az aláírásokat. Megmondta: ha valaki bead erről egy törvényjavaslatot, náluk senki boldogabban meg nem szavazza. Eddig is örömest törvénybe foglalták volna a korrupciós bűntettek lassabb elévülését, csak épp nem jutott eszükbe. Most meg igen, van ez így. Mit ád isten, a Jobbik megtette azt a szívességet, hogy gyorsan be is nyújtsa, ne kelljen Gulyáséknak fáradni. Csak jót akartak, noha a Fidesz folyamatosan kiszúr velük is. Nem elég a plakátolás drágábbá tétele (pedig Simicska sem lopja a pénzt, illetve jelen időben biztosan nem, a múltban pedig nem kell vájkálni), még a polgármesterek is vegzálhatják városképvédelem címén az utcai reklámozókat. Igaz, ennek a hatályba lépését némi szigorítás mellett most kitolták, maga Lázár és Semjén kezdeményezte, ami ilyen szimpla ügynél ritkaság. Így a Jobbiknak, ha drágábban is, maradt még pár hónapja a településeken plakátozni, addig valahogy kibírja a városkép. Kis ajándék, de az is valami. Az nyilván véletlen, hogy ezt a törvénymódosítást ugyanazon a napon fogadták el, mint a kormány óhaját megvalósító jobbikos indítványt a népszavazás kioltására.

Akárhogy is volt, adjunk hálát az égieknek, hogy így történt, mert az aláírásgyűjtés csúnyán bezavart volna a kormány választási kampányába. És még a demokratikus pártok is összeszoktak volna a végén, hiszen mind beszállt a gyűjtögetésbe. Nem beszélve arról, hogy a média is őket mutogatta volna, végre nem egymással veszekedve, hanem emberek között dolgozva. A Fidesz szerencsére ismeri a népi (bocsánat: nemzeti) bölcsességet: szégyen a futás, de hasznos. Legyen úgy, ahogy a mániákus népszavazók akarták, de legalább senki ellenérdekelt nem csámborog be a kormánypárt kampányszínpadára, nem kiabál bele az előadásba. A nagy sikerre való tekintettel újból műsorra lehet tűzni a bejáratott darabot a jágói ravaszságú Sorosról és az általa felpiszkált, ártatlan keresztény nőket fojtogató szerecsenekről. Meg arabokról. Sorost meghosszabbították, nem Bicskéig vagy Lajosmizséig, hanem áprilisig. Nem tudjuk, ki volt a róla szóló nemzeti konzultáció szerzője, Kósa arra utalt, hogy olyasvalaki találta ki, aki a kereket és a tüzet is. A világ előtt égni fogunk, mint a rongy, az egyszer biztos.

Még fogalmazzák a kérdéseket. Nem tudom, mi ebben olyan nehéz. Megmondták, hogy a pénzt nem menekültekre kótyavetyélik, (nehogy már kígyót a keblünkön!), ebből is inkább a családokat támogatják. „Akarja-e Ön, hogy a családja jövedelmét megduplázzuk, vagy inkább azt akarja, hogy a konyhájába költöztessünk tíz fékeveszett muszlimot, akik naponta megerőszakolják az Ön szeretteit, és még pálinkát sem isznak?” Nem kell a dolgot agyonbonyolítani.

Ahogy a választást sem. Ahelyett is jöhetne egy jó kis nemzeti konzultáció. Szerintem a tűz, a kerék és a Soros-konzultáció feltalálói már dolgoznak a projekten. Az ellenzék se óbégathat többé, hogy egyeseknek jár levélszavazás, másoknak nem. Jár majd mindenkinek, egy nagy nemzeti konzultáció keretében be lehet tenni a borítékba a pártoknak szóló szavazatot is. Majd a kormány megszámolja, ez a nemzeti konzultációnál is bevált.