Kétharmad

Az ellenzék állapota újra és újra elfeledteti velünk, hogy a Fidesz nem élvezi a többség támogatását. 2014-ben a választóknak nem egészen 45 százaléka akarta, több mint 55 százaléka ellenezte, hogy újra Orbán Viktor legyen a miniszterelnök. A Fidesz által ügyesen átírt választási törvény ebből dobta ki a kétharmados parlamenti túlsúlyt. A helyzet most is ugyanaz, a kérdés "csak" az, hogy a Fidesz által saját javára átírt törvények mellett hogyan lehet érvényesíteni a népakaratot.

A friss közvélemény kutatás szerint a megkérdezettek kétharmada helyesli a szocialisták miniszterelnök-jelöltje, Botka László által hat másik pártnak tett szövetségi ajánlatot. Azt, hogy három harmadra bontsák a közös választási listát, és a hét párt mind a három harmadban ugyanazon arányok szerint kapjon helyeket: az MSZP a felét, a többin pedig a kisebbek osztozzanak a népszerűség arányában. Nyilvánvaló, hogy az első harmadban lévők szinte biztosan parlamenti képviselők lennének, a második harmadból néhányan, az utolsóból senki. Nem is ezzel van baj, hanem azzal, hogy a pártoknak fel kellene adniuk önállóságuk egy részét: közösen kampányolni, közös egyéni jelölteket találni, egyeztetni a programjaikat, és ami a legnehezebb, vezetőik egy részének le kellene mondania egyéni ambícióiról. Ez igazságtalanság, hiszen minden "rendes" politikusnak megvan a saját arca, múltja, programja és önbecsülése, mint ahogyan a pártok sem véletlenül olyanok, amilyenek: más és más csoportokat képviselnek, azok eltérő - bár esetünkben nem olyan nagyon eltérő - érdekeivel és értékrendjével.

De az igazságtalanságot nem Botka László vagy az MSZP idézte elő. A szövetségi kényszert a Fidesz hozta létre, pont arra számítva, hogy ezzel megakadályozza az egységes ellenzéki fellépést. A felelősség és a dilemma most minden ellenzéki politikusé. Megpróbál hozzájárulni a Fidesz-kormány leváltásához vagy kitart saját partikuláris részérdeke mellett és elfogadja, hogy újra parlamenti többséget, akár kétharmados többséget szerezzen egy olyan politikai erő, amely a választói többség szerint pedig romlásba viszi az országot.

Az ellenzéki politikusok többsége egyelőre pont úgy viselkedik, ahogyan arra a választási törvényt átírók számítottak. Megtalálják a magyarázatot arra, miért nem hajlandóak összefogni egymással. Még az is lehet, hogy külön-külön mindegyiknek igaza van, legalábbis van igaza is. De a választót ez nem nagyon érdekli. A választó azt akarja, hogy a pártok az ő igazát képviseljék, ne a sajátjukat. A választók többsége egységes ellenzéki listát akar, élén erős vezetőt, akiről elhiszi, hogy le tudja győzni a kétségtelenül karizmatikus és mostanra nagyon dörzsöltté vált Orbán Viktort. Az ellenzéki politikusok mindenképpen nagyot kockáztatnak. Ha elfogadják Botka ajánlatát, beszűkül, egy időre esetleg meg is szűnik számukra az önálló politizálás lehetősége. Ha elutasítják, azzal nemcsak Botkát és az MSZP-t ítélik vereségre, de magukat és választóikat is. Utóbbiak pedig le fogják rajtuk verni a saját csalódottságukat. Akárhogy nézzük, ez az utolsó választás ezekkel a pártokkal.

Szerző

Sátorba!

Harminc év éppen egy emberöltő: napra pontosan ennyi idő telt el a Lakiteleki Nyilatkozat megjelenése óta. Megrázó időutazás újraolvasni a nevezetes fogalmazványt. Eltekintve most attól a korabeli vitától, hogy a rendszerváltás vagy a kollaboráció dokumentuma-e a nyilatkozat - tény, hogy a demokratikus ellenzék már nem vett részt a megszövegezésében, és magáért beszél, hogy az aláírók "mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek részvételével" kívántak cselekedni -, jelen helyzetünkből lehetetlen nem az áthallásokra figyelni.

1987-ben "az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai" voltak azok a jelenségek, amelyek egyazon tárgyalóasztalhoz ültették a nemzeti értelmiséget a reformkommunistákkal. A nyilatkozat aláírásával megszülető Magyar Demokrata Fórum az akkori szándék szerint nem is az a német típusú, kereszténykonzervatív néppárt volt, amely három évvel későbbre vált belőle, hanem a rendszerátmenetet menedzselni hivatott ernyőszervezet: olyan társadalmi változást céloztak meg, amely csak "valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával teremthető meg".

Mondhatjuk, hogy de hiszen nem ez következett, hanem pártoskodás jött és széthúzás, de ez nem igaz. Ami történt, az tökéletesen normális volt, csak a tudatos múlthamisítók akarják a polgári demokrácia és a piacgazdaság - óhatatlan gyermekbetegségekkel terhelt - kiépülését a "rendszerváltás zavaros évtizedeinek" láttatni. Voltak sikeres és sikertelen korszakok, de a választás mint bevált korrekciós tényező mindig a polgárok kezébe adta az értékelés és a változtatás lehetőségét. Csak a mostani hatalom siklatta félre a folyamatot: a választási törvény manipulálásával sikeresen akadályozhatja a válságtünetek orvoslását.

A módszer éppen ezért nem lehet ugyanaz, de a helyzet számos szempontból a harminc év előttit idézi. Sátrat kell hát emelni, tárgyalóasztalhoz kell végre ülni.

Szerző
N. Kósa Judit

Közös nevező

Az oktatás, az egészségügy dúskál a a forrásokban, a szociális háló befoltozva, a magyar gazdaság a miniszterelnök szíves közlése szerint az uniós és egyéb külső támogatások nélkül is dübörög, a magyar versenyképesség- és nemzeti boldogság-index csúcsokat dönt, míg a korrupció végleg eltűnt a hazai gazdasági és társadalmi életből. Mi maradt még hátra?

Igen, valóban már csak egy dolgot hiányolnak a magyar emberek: a megyék átnevezését. Csongrádot Csongrád-Csanáddá, Nógrádot Nógrád-Honttá - Pestet Pest-Pilis-Solt-Kiskunná meg csak azért nem, mert az ottaniak még időben jelezték, ebből a körből kimaradnának.

A nemzeti elhülyülés rendszere (NER) kormányának a választások előtt ez lenne az egyik alapvetése, Lázár János főminiszter, mielőtt lelépne a kormánytól, pedig ezt az emlékművet akarja hagyni önmagáról az utókornak. Indoklásul elővezetett magyarázatából persze nem hiányzott egy kis trianonozás, meg a megcsonkított ország mellett a csonka társadalom. Hozzátette, hogy a földrajzi nevek a magyar nyelv és történelem számos emlékét őrizték meg, és a történetileg kialakult, a helyi lakosság által is széles körben ismert és elfogadott kulturális örökség részei. (A Pest megyeieket erről nyilván nem értesítették.) A megyék neve 2020. június 4-től, vagyis a trianoni békeszerződés 100-ik évfordulójától változna meg.

Nem is kell hát a szöveg mögé pillantani, hogy már megint a ’45 előtti világ visszacsempészését láthassuk. Igaz, meglehetősen slendriánul: ha Nógrád megkapja a régi Nógrád-Hont nevet, miért nem csapják le Csongrádot Csanádról vagy Szabolcsot és Ungot Szatmárról és Ugocsáról? Az lenne csak a változás! Ehhez hasonló megyekeresztelő mánia legutóbb a Rákosi korszakban tört ki.

Nagy kérdés, hogy az emberek tényleg már csak a múltidéző megyenevekre szeretnék-e költeni a közpénzt. A választ 2018-ban kaphatjuk meg.

Szerző