Előfizetés

Kétharmad

Az ellenzék állapota újra és újra elfeledteti velünk, hogy a Fidesz nem élvezi a többség támogatását. 2014-ben a választóknak nem egészen 45 százaléka akarta, több mint 55 százaléka ellenezte, hogy újra Orbán Viktor legyen a miniszterelnök. A Fidesz által ügyesen átírt választási törvény ebből dobta ki a kétharmados parlamenti túlsúlyt. A helyzet most is ugyanaz, a kérdés "csak" az, hogy a Fidesz által saját javára átírt törvények mellett hogyan lehet érvényesíteni a népakaratot.

A friss közvélemény kutatás szerint a megkérdezettek kétharmada helyesli a szocialisták miniszterelnök-jelöltje, Botka László által hat másik pártnak tett szövetségi ajánlatot. Azt, hogy három harmadra bontsák a közös választási listát, és a hét párt mind a három harmadban ugyanazon arányok szerint kapjon helyeket: az MSZP a felét, a többin pedig a kisebbek osztozzanak a népszerűség arányában. Nyilvánvaló, hogy az első harmadban lévők szinte biztosan parlamenti képviselők lennének, a második harmadból néhányan, az utolsóból senki. Nem is ezzel van baj, hanem azzal, hogy a pártoknak fel kellene adniuk önállóságuk egy részét: közösen kampányolni, közös egyéni jelölteket találni, egyeztetni a programjaikat, és ami a legnehezebb, vezetőik egy részének le kellene mondania egyéni ambícióiról. Ez igazságtalanság, hiszen minden "rendes" politikusnak megvan a saját arca, múltja, programja és önbecsülése, mint ahogyan a pártok sem véletlenül olyanok, amilyenek: más és más csoportokat képviselnek, azok eltérő - bár esetünkben nem olyan nagyon eltérő - érdekeivel és értékrendjével.

De az igazságtalanságot nem Botka László vagy az MSZP idézte elő. A szövetségi kényszert a Fidesz hozta létre, pont arra számítva, hogy ezzel megakadályozza az egységes ellenzéki fellépést. A felelősség és a dilemma most minden ellenzéki politikusé. Megpróbál hozzájárulni a Fidesz-kormány leváltásához vagy kitart saját partikuláris részérdeke mellett és elfogadja, hogy újra parlamenti többséget, akár kétharmados többséget szerezzen egy olyan politikai erő, amely a választói többség szerint pedig romlásba viszi az országot.

Az ellenzéki politikusok többsége egyelőre pont úgy viselkedik, ahogyan arra a választási törvényt átírók számítottak. Megtalálják a magyarázatot arra, miért nem hajlandóak összefogni egymással. Még az is lehet, hogy külön-külön mindegyiknek igaza van, legalábbis van igaza is. De a választót ez nem nagyon érdekli. A választó azt akarja, hogy a pártok az ő igazát képviseljék, ne a sajátjukat. A választók többsége egységes ellenzéki listát akar, élén erős vezetőt, akiről elhiszi, hogy le tudja győzni a kétségtelenül karizmatikus és mostanra nagyon dörzsöltté vált Orbán Viktort. Az ellenzéki politikusok mindenképpen nagyot kockáztatnak. Ha elfogadják Botka ajánlatát, beszűkül, egy időre esetleg meg is szűnik számukra az önálló politizálás lehetősége. Ha elutasítják, azzal nemcsak Botkát és az MSZP-t ítélik vereségre, de magukat és választóikat is. Utóbbiak pedig le fogják rajtuk verni a saját csalódottságukat. Akárhogy nézzük, ez az utolsó választás ezekkel a pártokkal.

Feltámadt a Francia Kommunista Párt

Várkonyi Tibor
Publikálás dátuma
2017.09.27. 07:36
Pierre Laurent, a PCF főtitkára a L'Humanité által szervezett ünnepségen Fotó: AFP/Michel Stoupak

Hosszú politikai szunnyadás után ismét fölbukkant a színen a francia baloldali mozgalom legendás csoportja, a kommunista párt. Lapja, a L’Humanité egyetlen pillanatra sem tűnt el, sőt, a közelmúltban kisebb szenzációt keltve közölte hasábjain a bejelentést: a kommunista párt visszatér.

A jelenlegi főtitkár, Pierre Laurent támadó hangvételű szónoklatában azt fejtette ki, hogy totális harcot hirdet a „semmirekellő, parazita, macronista köztársaság ellen, amely kilencvenkilenc százalékban herdálja el a monarchiák vagyonát”. „Elnök úr, ön félrevezeti a franciákat azzal a meséjével, hogy a korszerűséget képviseli. Forradalomról prédikál, holott restaurál” – hangzott Laurent dörgedelmes ítélete.

Az FKP – az Olasz Kommunista Párt mellett – Nyugat-Európa baloldali mozgalmának fontos tagja, egy jónevű és nagytekintélyű alakulat volt. Hajdani vezetői, Maurice Thorez, Jacques Duclos, Waldeck Rochet és társaik világpolitikai tényezők voltak, a szovjet sztálinizmus hívei, akik a liberális társadalom teljes felszámolására készültek.

A második világháborút követő Negyedik Köztársaságban ellenzéki potentátok voltak, és azok is maradtak jó ideig a De Gaulle tábornok létrehozta Ötödik Köztársaságban is. Amint az első nem gaulle-ista – de elvben nem is igazán szociáldemokrata Francois Mitterrand – került csaknem másfél évtizedre az Élysée-palotába, a legenda kezdett szertefoszlani. Fizikailag is kihalt a „Politbüro”, az új figurák halvány másai lettek az elődöknek, majd amidőn a Mitterrand-t követő Szocialista Párt a szürke Hollande-dal úgyszintén elhervadt, úgy tűnt, befellegezett a francia baloldalnak is. Az FKP tömegbefolyásának tekintélyes részét elveszítette, vagy félmillió tagja, „futottak még” mozgalommá silányodott, a színen megmaradt, de többnyire inkább jelképesen, a hiteles baloldali ellenzék igazi tekintélye nélkül.

Ebben a helyzetben kisebb meglepetést keltett, hogy az újjászületési bejelentés nemhogy nem sikkadt el, hanem ellenkezőleg: a sajtó egyik komoly visszhangot kiváltó slágertémája lett. A Le Figaro, a Le Monde és a rangos hetilapok mélyrehatóan elemezik a lehetséges következményeket, számolnak azzal, hogy egy ideig „téma marad”. A magát centristának valló Emmanuel Macron győzelme egy ideig azt a látszatot keltette, mintha a félévtizedes elnöki rezsim sok változatosságra nem teremtene alkalmat, de a friss fordulatok, mintha kissé módosítottak volna ezen az állapoton. Így feltételezhető, hogy Laurent pártfőtitkár ambiciózus közlése nem rögtönzés volt, hanem számbavette, hogy alkalmasint teremhet babér baloldali akciók számára is.

Nem túl biztatók a lehetőségei, a francia ellenzék állapota ugyanis nem sokkal ígéretesebb a magyarénál. Hasonlóképpen mozaikszerűen szétesett, egymással vetélkedő csoportok, a kiegyezési szándék csekély esélye nélkül. Öt esztendő kormányzati lehetőség nagy idő, tömérdek alkalmat adhat rögtönzött koalíciók szövetkezésére. Ha Macron hirtelen nagy bajban volna, kínálkozhatnának esélyek az átmeneti alkukra.

A francia baloldalon ugyanakkor hevesebbek az az indulatok, nagyobbak az ideológiai különbségek, és komolyabb megfontolások ütköznek egymással. A kommunista hagyomány számottevőbb, az Humanité által szervezett ünnepségen közzétett fotók azt tanúsították, hogy a szolidaritás tradíciói eléggé szilárdak maradtak, a jobboldalnak ezt nem sikerült szétdúlnia.

A sokféle csoportból összeállt konkurencia, a tömörülés, amelynek tagjai „engedetleneknek” nevezik magukat, ugyancsak nem hagyományok nélkül leltek egymásra, még ha történelmi gyökereik igencsak szerteágazók is. Trockisták, terroristák, néha anarchisták is, akik kevésbé fegyelmezettek, mint az úgynevezett marxizmus-leninizmusból sarjadt sztálinista kommunisták. Mi több, az úgynevezett „engedetlenek” élén olyan vezéregyéniség áll Jean-Luc Mélenchon személyében, aki sok harci próbát kiállt, és csapata sokszínűbb, mint a monolitikus kommunistáké. A Le Monde-ban a francia politikai paletta nagy ismerője, Gérard Courtois azt írta Mélenchonról, hogy ő a „hűség embere”, a forradalmi hagyományú párizsi Bastille térről mozgósítja sokszínű táborát, ahonnan az idei elnökválasztáson az „engedetlenek” zászlaja alól sikerült mozgósítania a szavazók közel húsz százalékát. Majdnem annyit, amennyivel a második fordulóban Macron kihívója lehetett volna. Courtois szerint ez az ízig-vérig profi politikus nem percember, hanem „ezermester gondolkodó”, aki, ha egyetértésre lépne az újjászületés előtt álló kommunista vezetőkkel, közösen megteremthetnék az új francia baloldal esélyeit.

A tét nem csekély tehát, mindössze élni kellene a kínálkozó alkalommal. Olyankor, amikor a francia szélsőjobboldal épp botladozik.

Macron bejelentette az EU reformjára vonatkozó terveit
A francia elnök kedd délután bejelentette az „57 miliárdos tervet", amelytől a párizsi vezetés azt várja, hogy felpörög, és modernebb lesz a francia gazdaság. E szerint az elkövetkező öt évben jelentő összegeket költenek majd egyebek között oktatásra, környezetvédelemre, de a digitális szektorban is jelentős befektetések várhatók.

Feltámadt a Francia Kommunista Párt

Várkonyi Tibor
Publikálás dátuma
2017.09.27. 07:36
Pierre Laurent, a PCF főtitkára a L'Humanité által szervezett ünnepségen Fotó: AFP/Michel Stoupak

Hosszú politikai szunnyadás után ismét fölbukkant a színen a francia baloldali mozgalom legendás csoportja, a kommunista párt. Lapja, a L’Humanité egyetlen pillanatra sem tűnt el, sőt, a közelmúltban kisebb szenzációt keltve közölte hasábjain a bejelentést: a kommunista párt visszatér.

A jelenlegi főtitkár, Pierre Laurent támadó hangvételű szónoklatában azt fejtette ki, hogy totális harcot hirdet a „semmirekellő, parazita, macronista köztársaság ellen, amely kilencvenkilenc százalékban herdálja el a monarchiák vagyonát”. „Elnök úr, ön félrevezeti a franciákat azzal a meséjével, hogy a korszerűséget képviseli. Forradalomról prédikál, holott restaurál” – hangzott Laurent dörgedelmes ítélete.

Az FKP – az Olasz Kommunista Párt mellett – Nyugat-Európa baloldali mozgalmának fontos tagja, egy jónevű és nagytekintélyű alakulat volt. Hajdani vezetői, Maurice Thorez, Jacques Duclos, Waldeck Rochet és társaik világpolitikai tényezők voltak, a szovjet sztálinizmus hívei, akik a liberális társadalom teljes felszámolására készültek.

A második világháborút követő Negyedik Köztársaságban ellenzéki potentátok voltak, és azok is maradtak jó ideig a De Gaulle tábornok létrehozta Ötödik Köztársaságban is. Amint az első nem gaulle-ista – de elvben nem is igazán szociáldemokrata Francois Mitterrand – került csaknem másfél évtizedre az Élysée-palotába, a legenda kezdett szertefoszlani. Fizikailag is kihalt a „Politbüro”, az új figurák halvány másai lettek az elődöknek, majd amidőn a Mitterrand-t követő Szocialista Párt a szürke Hollande-dal úgyszintén elhervadt, úgy tűnt, befellegezett a francia baloldalnak is. Az FKP tömegbefolyásának tekintélyes részét elveszítette, vagy félmillió tagja, „futottak még” mozgalommá silányodott, a színen megmaradt, de többnyire inkább jelképesen, a hiteles baloldali ellenzék igazi tekintélye nélkül.

Ebben a helyzetben kisebb meglepetést keltett, hogy az újjászületési bejelentés nemhogy nem sikkadt el, hanem ellenkezőleg: a sajtó egyik komoly visszhangot kiváltó slágertémája lett. A Le Figaro, a Le Monde és a rangos hetilapok mélyrehatóan elemezik a lehetséges következményeket, számolnak azzal, hogy egy ideig „téma marad”. A magát centristának valló Emmanuel Macron győzelme egy ideig azt a látszatot keltette, mintha a félévtizedes elnöki rezsim sok változatosságra nem teremtene alkalmat, de a friss fordulatok, mintha kissé módosítottak volna ezen az állapoton. Így feltételezhető, hogy Laurent pártfőtitkár ambiciózus közlése nem rögtönzés volt, hanem számbavette, hogy alkalmasint teremhet babér baloldali akciók számára is.

Nem túl biztatók a lehetőségei, a francia ellenzék állapota ugyanis nem sokkal ígéretesebb a magyarénál. Hasonlóképpen mozaikszerűen szétesett, egymással vetélkedő csoportok, a kiegyezési szándék csekély esélye nélkül. Öt esztendő kormányzati lehetőség nagy idő, tömérdek alkalmat adhat rögtönzött koalíciók szövetkezésére. Ha Macron hirtelen nagy bajban volna, kínálkozhatnának esélyek az átmeneti alkukra.

A francia baloldalon ugyanakkor hevesebbek az az indulatok, nagyobbak az ideológiai különbségek, és komolyabb megfontolások ütköznek egymással. A kommunista hagyomány számottevőbb, az Humanité által szervezett ünnepségen közzétett fotók azt tanúsították, hogy a szolidaritás tradíciói eléggé szilárdak maradtak, a jobboldalnak ezt nem sikerült szétdúlnia.

A sokféle csoportból összeállt konkurencia, a tömörülés, amelynek tagjai „engedetleneknek” nevezik magukat, ugyancsak nem hagyományok nélkül leltek egymásra, még ha történelmi gyökereik igencsak szerteágazók is. Trockisták, terroristák, néha anarchisták is, akik kevésbé fegyelmezettek, mint az úgynevezett marxizmus-leninizmusból sarjadt sztálinista kommunisták. Mi több, az úgynevezett „engedetlenek” élén olyan vezéregyéniség áll Jean-Luc Mélenchon személyében, aki sok harci próbát kiállt, és csapata sokszínűbb, mint a monolitikus kommunistáké. A Le Monde-ban a francia politikai paletta nagy ismerője, Gérard Courtois azt írta Mélenchonról, hogy ő a „hűség embere”, a forradalmi hagyományú párizsi Bastille térről mozgósítja sokszínű táborát, ahonnan az idei elnökválasztáson az „engedetlenek” zászlaja alól sikerült mozgósítania a szavazók közel húsz százalékát. Majdnem annyit, amennyivel a második fordulóban Macron kihívója lehetett volna. Courtois szerint ez az ízig-vérig profi politikus nem percember, hanem „ezermester gondolkodó”, aki, ha egyetértésre lépne az újjászületés előtt álló kommunista vezetőkkel, közösen megteremthetnék az új francia baloldal esélyeit.

A tét nem csekély tehát, mindössze élni kellene a kínálkozó alkalommal. Olyankor, amikor a francia szélsőjobboldal épp botladozik.

Macron bejelentette az EU reformjára vonatkozó terveit
A francia elnök kedd délután bejelentette az „57 miliárdos tervet", amelytől a párizsi vezetés azt várja, hogy felpörög, és modernebb lesz a francia gazdaság. E szerint az elkövetkező öt évben jelentő összegeket költenek majd egyebek között oktatásra, környezetvédelemre, de a digitális szektorban is jelentős befektetések várhatók.