A kormány jóakarata a főváros iránt

Publikálás dátuma
2017.09.28. 08:22

A főváros úgynevezett húszas bizottsága, amely a pénzügyi egyensúly helyreállításával foglalkozik, csütörtökön délután ülést tartott, amelyen dr. Vázsonyi Vilmos miniszter is megjelent. Az ülésen bejelentették, hogy a kormány az új fővárosi adók egy részét jóváhagyta, más részét legközelebb jóvá fogja hagyni. Vázsonyi elmondta, hogy ő maga is eljárt a miniszterelnöknél aziránt, hogy a fővárosnak a bevételek fokozására vonatkozó fölterjesztéseit hagyja jóvá. A bizottság ezt köszönettel vette tudomásul.

Jóváhagyja a kormány a vigalmi adót, a háziszemét fuvarozási illeték fölemelésére vonatkozó határozatot, a városi telekértékadót és a közlekedési adót, valamint a világítási adót.

A telekértékadó és a vigalmi adó jóváhagyását megelégedéssel vesszük tudomásul, a többi említett adó azonban az élet újabb megdrágítását jelenti, úgy hogy azoknak a főváros népe bizonyára nem fog örülni. A munkásság és a polgárság csodálkozni fog, ha tudomásul veszi, hogy milyen sokat beszéltek a húszas bizottságban arról a nagy jóakaratról, amelyet a kormány a főváros iránt tanúsít. Pedig a miniszterelnök megtagadta a házbéradónak a községi háztartás részére való átengedését, úgyszintén megtagadta a jövedelemadó és. a hadinyereségadó után való városi pótlék engedélyezését.

Szerző

Eső után

Az ország alighanem legjobb franciatanára mesélte nemrég, hogy amikor húsz év után kipiszkálták az iskolájából - hát igen, talán nem kellett volna annyit kockás ingben hőbörögni, ugye -, vett egy mély levegőt, és felkeresett egy fejvadászt. A szakember kikérdezte, majd gondosan feljegyezte az érdemeit: osztályfőnökként leérettségiztetett öt osztályt, országos versenyeken felkészített tucatnyi későbbi győztest, írt tankönyvet, vezetett tanári munkacsoportot. A fejvadász végül nézte a papírt, és bánatosan kihirdette a verdiktet. Az a baj - mondta szinte bocsánatkérőn az ismerősömnek -, hogy öreg vagy és nem értesz semmihez.

Önök persze mondhatják most felháborodottan, hogy aki volt valaha osztályfőnök, az mindent tud a csoportmenedzsmentről; aki tető alá hozott egy tankönyvet, az bármilyen útmutató, szakanyag, sillabusz, pályázati dokumentáció megszerkesztésére és kiadására is képes; és aki tanulmányi verseny győzteseket nevelt, az ragyogóan érvényesülhetne coachként. De ez Magyarország. Itt nem lehet csodálkozni azon, hogy egy ifjú fejvadász a középkorú franciatanárban legfeljebb egy párizsi lebuj potenciális feketemosogatóját látja.

Harminc éve, amikor elkezdtem dolgozni tanárként, már sok évtizedes közhely volt a "nemzet napszámosainak" tekinteni a pedagógusokat, és az anyagi megbecsülés azóta is várat magára. De valószínűleg sokkal többet nyom a latban az erkölcsi-eszmei semmibevétel. Egyetlen rövid időszak volt, épp a nyolcvanas évek második felében, amikor az ilyesmire nyitott tanárok részt vehettek az oktatás jövőjének meghatározásában, az akkoriban igen komolyan vett "alulról építkező" döntéshozatal során szerepet kaphattak a Nemzeti Alaptanterv előkészítésében. Aztán amikor az első NAT áldozatul esett a szabad parlament pártharcainak, vele bukott a pedagógusok szakmai önrendelkezése is.

Ettől kezdve a fejük felett zajlott minden. A liberális oktatásügy - meglehet: naiv, túlzott elvárásokat támasztó - "minden hatalmat az iskoláknak!" koncepciójáról ugyanúgy nem kérdezték őket, mint amikor Hoffmann Rózsa eldöntötte, hogy egy tollvonással visszahozza a hetvenes éveket. És ez a degradáló hatalmi hozzáállás abszurd módon az egész társadalmat megfertőzte. Mintha nem is a gyermekeink jövője dőlne el az iskolák falai között, olyan vállvonogatva veszik tudomásul a polgárok, hogy az adójukból - meg az Unió pénzéből - miféle használhatatlan, semmire sem jó iskolarendszert működtet az állam.

Tudom, persze, unja már mindenki a PISA-tesztet meg az európai rangsorokat, de azért csak úgy van az, hogy amikor csökkentik a tankötelezettség korhatárát, szűkítik az egyetemi férőhelyek számát, a kontraproduktív tanügyigazgatási vízfejre költik az uniós forrásokat, az állami pénzt pedig az egyháznak adják, hogy nevelje ő a jövő nemzedékét, ahogy tudja, akkor konkrétan a mi gyerekeinket, unokáinkat fosztják meg egy jobb élet esélyétől.

Hogy a kockás ingeket a hatalmi nyomás és az egzisztenciális kilátástalanság visszagyömöszölte a szekrények mélyére, azt még megérti az ember. De hová lettek az esernyők?

Szerző

Eső után

Az ország alighanem legjobb franciatanára mesélte nemrég, hogy amikor húsz év után kipiszkálták az iskolájából - hát igen, talán nem kellett volna annyit kockás ingben hőbörögni, ugye -, vett egy mély levegőt, és felkeresett egy fejvadászt. A szakember kikérdezte, majd gondosan feljegyezte az érdemeit: osztályfőnökként leérettségiztetett öt osztályt, országos versenyeken felkészített tucatnyi későbbi győztest, írt tankönyvet, vezetett tanári munkacsoportot. A fejvadász végül nézte a papírt, és bánatosan kihirdette a verdiktet. Az a baj - mondta szinte bocsánatkérőn az ismerősömnek -, hogy öreg vagy és nem értesz semmihez.

Önök persze mondhatják most felháborodottan, hogy aki volt valaha osztályfőnök, az mindent tud a csoportmenedzsmentről; aki tető alá hozott egy tankönyvet, az bármilyen útmutató, szakanyag, sillabusz, pályázati dokumentáció megszerkesztésére és kiadására is képes; és aki tanulmányi verseny győzteseket nevelt, az ragyogóan érvényesülhetne coachként. De ez Magyarország. Itt nem lehet csodálkozni azon, hogy egy ifjú fejvadász a középkorú franciatanárban legfeljebb egy párizsi lebuj potenciális feketemosogatóját látja.

Harminc éve, amikor elkezdtem dolgozni tanárként, már sok évtizedes közhely volt a "nemzet napszámosainak" tekinteni a pedagógusokat, és az anyagi megbecsülés azóta is várat magára. De valószínűleg sokkal többet nyom a latban az erkölcsi-eszmei semmibevétel. Egyetlen rövid időszak volt, épp a nyolcvanas évek második felében, amikor az ilyesmire nyitott tanárok részt vehettek az oktatás jövőjének meghatározásában, az akkoriban igen komolyan vett "alulról építkező" döntéshozatal során szerepet kaphattak a Nemzeti Alaptanterv előkészítésében. Aztán amikor az első NAT áldozatul esett a szabad parlament pártharcainak, vele bukott a pedagógusok szakmai önrendelkezése is.

Ettől kezdve a fejük felett zajlott minden. A liberális oktatásügy - meglehet: naiv, túlzott elvárásokat támasztó - "minden hatalmat az iskoláknak!" koncepciójáról ugyanúgy nem kérdezték őket, mint amikor Hoffmann Rózsa eldöntötte, hogy egy tollvonással visszahozza a hetvenes éveket. És ez a degradáló hatalmi hozzáállás abszurd módon az egész társadalmat megfertőzte. Mintha nem is a gyermekeink jövője dőlne el az iskolák falai között, olyan vállvonogatva veszik tudomásul a polgárok, hogy az adójukból - meg az Unió pénzéből - miféle használhatatlan, semmire sem jó iskolarendszert működtet az állam.

Tudom, persze, unja már mindenki a PISA-tesztet meg az európai rangsorokat, de azért csak úgy van az, hogy amikor csökkentik a tankötelezettség korhatárát, szűkítik az egyetemi férőhelyek számát, a kontraproduktív tanügyigazgatási vízfejre költik az uniós forrásokat, az állami pénzt pedig az egyháznak adják, hogy nevelje ő a jövő nemzedékét, ahogy tudja, akkor konkrétan a mi gyerekeinket, unokáinkat fosztják meg egy jobb élet esélyétől.

Hogy a kockás ingeket a hatalmi nyomás és az egzisztenciális kilátástalanság visszagyömöszölte a szekrények mélyére, azt még megérti az ember. De hová lettek az esernyők?

Szerző