Miközben Irak területi integritásáért és a közel-keleti térség stabilitásáért aggódik az ENSZ, az Egyesült Államok és az Európai Unió az észak-iraki kurdok függetlenségi referenduma kapcsán, a jelentős kurd lakossággal rendelkező szomszédos államok egyöntetűen elítélik a referendumot, lényegében harckészültségbe helyezték hadseregeiket az iraki határ mentén, a régió nagy szunnita államai feltűnően hallgatnak a kérdésben. Szaúd Arábia és a köréje tömörülő legközelebbi szunnita szövetségesei sem előzetesen, sem utólag még semmiféle nyilatkozatot nem tettek a kurd államalapítási törekvések kapcsán és a térség másik nagy, katonailag erős állama, Egyiptom sem szólalt meg. De egyelőre nem aggódnak a kisebb szunnita államok sem, és sem a palesztin vezetés, sem a Gázát uraló Hamász nem hozott nyilvánosságra semmilyen álláspontot a kérdésben.
A nagyok hallgatása mögött minden bizonnyal elsősorban geopolitikai érdekek húzódnak.
Az Öböl-menti olajkirályságoknak és Egyiptomnak nincs jelentős kurd lakossága, nem szomszédosak a kurd területekkel, így attól nem kell tartaniuk, hogy területi integritásukat veszélyeztetik a kurd önállósodási törekvések. A térségbeli rivalizálásban nekik egyenesen jól jönne Irak gyengülése, esetleges szétesése, mert az egyben az Irán-Irak-Szíria síita tengely gyengülését is jelenti. Ha a kurd területek kiválnak Irakból, akkor az országban még nagyobb arányban lennének a síiták, hiszen hivatalos adatok szerint a szunnita lakosság részaránya jelenleg 31-35 százalék, és ha ebből kiesik a közel 20 százalékos szunnita kurd, Irak közel 80 százalékos síita népességű állammá válik.
Számukra ugyanilyen megfontolásból az iráni és szíriai kurd területekkel bővülő Kurdisztán sem riasztó távlat, csupán a szintén szunnita Törökország gyengülése nem érdekük. Ankara különben épp a számára vélt vagy valós kurd szeparatista veszély miatt egyenesen „természetellenes”, de mindenképpen szokatlan szövetségeket kötött az utóbbi időben. Ankara az észak-iraki kurd referendum miatt összehangolja lépéseit Iránnal, amely eddig számára is a Gonosz megtestesítője volt. Korábban ugyancsak a kurd veszély miatt avatkozott be katonailag a szíriai polgárháborúba és Bagdad minden tiltakozása ellenére kezdte bombázni az iraki kurd állásokat, illetve csapatokat is küldött iraki területre. Ugyanakkor a kurdisztáni autonóm régió vezetésével, a Barzáni féle-kormányzattal mindeddig jó kapcsolatot ápolt Ankara, mert szövetségese volt a Törökországban terrorcsoportnak minősített Kurd Munkáspárt (PKK) elleni fellépésben. Erbíl ugyanis sohasem állt be a PKK mögé és a szíriai YPG-vel - amely viszont szoros kapcsolatot tartott a törökországi kurd radikálisokkal – sem voltak különösebben jó viszonyban.
Vagyis, bármennyire riasztó távlat a szomszédok számára a majdani nagy kurd állam, annak egyelőre belső akadályai is vannak. A függetlenség kérdése ugyan összekovácsolja a szemben álló kurd politikai erőket, még inkább annak támogatóit, akik Szíriában és Iránban is az utcán ünnepetek a hétfői iraki referendum után, de azt is jelzi, hogy lesznek és nem csak külső gondok a függetlenedés útján. A legerősebb iraki kurdisztáni ellenzéki erő, a Gorran mozgalom, valamint a Kurdisztáni Iszlám Csoport az előkészületek során ellenezte a referendum megtartását, ám a népszavazás idején azért nem mentek nyíltan szembe a népakarattal és nem kampányoltak hangosan a függetlenség ellen. A Kurdisztáni Patrióta Unió, amely ugyancsak politikai megfontolásból ellenezte kezdetben Barzaniék lépését, a referendum napján bejelentette, semleges álláspontra helyezkedik, tagjai és támogatói pedig tegyenek lelkiismeretük szerint. Ennek a belső politikai ellentétnek köszönhető többek között, hogy a részvétel 72,3 százalékos volt, az igenek pedig nem 100, hanem 91,83 százalékos aránnyal győztek.
