Pártok még annyi átkot nem kaptak saját híveiktől, mint amennyit a magyar ellenzék. Minél erősebb valakiben a változtatás akarata, annál többet dühöng a demokratikus oldal belviszályain. Tudni akarják, hogyan lesz a sokszereplős ellenzékre adott szavazatokból kormányváltás. A széttagoltság miatti ijedelem olykor elfedi a legnagyobb feladatot: ma még összeadva is kevesebben vagyunk, mint kellene. Nem szereztünk új szavazókat. Legfeljebb egymástól. Éppen azért, mert minden aktív szereplőt: pártpolitikust,közéleti embert, médiát az együttműködés kérdésének izgalma tart lázban. Ezt a lázat csak a pártközi viszonyok gyors elrendezése csillapíthatja, hogy a nyűglődést lezárva a tartalomról lehessen beszélni. Lehet, hogy a fordított sorrend észszerűbb lett volna, de a tankönyvi logika helyreállításához már sem idő, sem választói türelem. Vannak optimális, szavazatmaximalizáló formák és vannak kevésbé jók, vannak a szingli öntudatot locsolgató pártok, és vannak társkeresők, de mára minden elhatározás jobb a határozatlan totyorgásnál. Ez az a helyzet, amikor a döntés tempója szinte egyenrangú fontosságúvá vált a döntés tartalmával. Fontos a konzíliumon az alapos mérlegelés, de az is, hogy meg ne haljon közben a beteg. Ez a beteg pedig most elég gyengécskén fest.
A közvélekedés szerint a legélesebb konfliktus az MSZP és a DK között van. Ennek hangereje valóban megviselte mindkét párt támogatottságát, de a demokratikus táborban nem ez a legnagyobb probléma. Az igazi veszélyt, a választókkal szemben elkövetett legnagyobb méltánytalanságot az elvesző, parlamentig nem jutó demokratikus szavazatok jelenthetik. Az említett két párt képes együtt is, külön is az országgyűlésbe kerülni. Ha nem kezdenek öngyilkos párbajba a körzetekben, akkor a rájuk adott szavazatok nem veszhetnek el teljesen, legfeljebb jobban vagy rosszabbul hasznosulnak. A baloldal jövője, szerkezete és szereplői szempontjából egyáltalán nem közömbös egymáshoz való viszonyuk, de ennél jóval aggasztóbb a náluk kisebb, különösen az LMP-nél is kisebb pártok szavazatvesztésének esélye. A Botka-féle javaslat elsősorban erre kínált megoldást. (Talán nem véletlen, hogy mire megemészthettük volna, másnapra már takarta a hírt a miniszterelnök-jelölések körüli kaotikus sztori, hogy az egyszeri néző elundorodjon az összes szereplőtől.)
Ha a parlamenti küszöb alatt mozgó pártok a „politikai szingli” állapotot választják, vagyis külön-külön listákon indulnak, a rájuk adott szavazatok könnyen elveszhetnek. Ha ezek a listák nem érik el az 5-5 százalékot, az egyéni jelöltek után járó kompenzációt sincs hol jóváírni. Dupla veszteség. Kérdés, múlhat-e a különböző pártokból így összeadódó, akár 8-10 százalék listaszavazat-veszteségen a kormányváltás, más esetben a kétharmad. Múlhat. Kérdés, kárba veszhet-e így párszázezer ember akarata. Nem is kérdés: az igazi vesztesek ők lennének. Ennek a problémának a súlyához képest smafu az MSZP és a DK mInden konfliktusa, a Gyurcsány Ferenc szerepe körüli szemlátomást sehová sem vezető vitával együtt.
De akármekkora a probléma, nincs haszna a kisebb pártok fölényes kioktatásának sem. Ők is valódi dilemmával küzdenek, nem az orrukig sem látó hazaárulók. Nem mi fogtunk ki Magyarországon kivételesen ütődött és vak, ámde szapora pártokat, amelyek másra sem képesek, csak osztódással szaporodni. Európa pártrendszere átalakult. Az egykori nagy baloldali és jobboldali néppártok több évtizedes dominanciája eltűnőben van. Egyre több választójuk morzsolódik le, és keres helyettük alternatív, kisebb pártokat. Az okok ismertek. Az újra növekedni kezdő társadalmi különbségek, a gazdasági válság, az, hogy a középjobb és középbal pártok túlságosan hasonlítani kezdtek egymásra, (mindegyik az „establishment”, az egyre többeket kielégítetlenül hagyó rendszer részének látszott), már a menekülthullám előtt utat nyitott az elitellenességnek. Az „elit”-be a régóta domináló nagy pártokat is belesorolták. A társadalmi szerkezet bonyolódásával, a hagyományos osztálybázisok elmosódásával a választói igények differenciálódtak, a valahai tömegpártok tömegeiket vesztették, az új, tagoltabb érdekszerkezet tagoltabb pártszerkezetet hozott létre. Ahol eddig a politikai térképen a jobb és bal határvonalának két oldalán egy-egy nagy párt mint hegy magaslott ki, most az ő lekopó hegycsúcsaik mellett egyre több kis domb, kis párt látszik. Megtapasztalhattuk a francia, a német, az osztrák, a görög, az olasz hagyományos néppártok akár drámai veszteségeit, az új pártok megjelenését, olykor gyors karrierjét és a még újabbak által kiszorítva gyors hanyatlását. Mindez újfajta koalíciós kényszereket, átmeneti politikai házasságokat és válópereket szül. Kerestetik a pártok új modus vivendije, amelyben nem fenyegeti őket az önfeladás, de országukat sem a kormányzóképtelenség.
Keressük mi is, a karakterüket őrizni akaró kis pártok, és a társkeresés illemszabályaiban gyakorlatlan egykori nagyok. De nem kereshetjük olyan soká, hogy belepusztuljon a jövőnk.
