Nincs esély

A cigány nemzetiségi önkormányzat partnersége is kellett ahhoz, hogy Hajdúhadház városa négyszázmillió forintot nyerjen egy esélyeket javító pályázaton. Fogalmazzunk világosan: az unió rendszerint azért pénzel ilyen projekteket, hogy a faluvégi, fürdőszoba nélküli vályogházban élő klottgatyás cigánygyerek is vigyorgó arccal rúghassa a labdát, mászhasson fel a mászókára, dobhasson kosárra, majd lezuhanyozva, elégedetten, egy másfajta életbe vetett hittel térhessen haza.

Papíron gyönyörűen néznek ki ezek a pályázatok, persze azért jó pár lózungon át kell rágnunk magunkat, mire a lényeghez érünk. A hajdúhadháziról például kiderül, hogy nemcsak a sportolni vágyók vehetik birtokba a sportcentrumot, de építenek egy pihenőparkot és egy új játszóteret is, sőt, a Vénkert utcán a közösségi élet új színtereként egy közösségi tér, oktatóterem, foglalkoztató, szociális és információs iroda, valamint a polgárőrség irodája is otthonra talál itt. Javulnak a labdarúgás körülményei, sőt egy új sportág, az íjászat is helyet kap a pályán. Hiába, ez egy ilyen nyilazós környék, alig 30 kilométerrel odébb, Hajdúnánáson él az egri várból távlövő, Magyar Arany Érdemkereszttel is kitüntetett Mónus József, a Fehér Farkas, akár jöhetne oktatni majd ő is a cigánygyerekeket. Persze csak ha azok elébb belépnek a sportegyesületbe, s átrágják magukat a biztonsági őrökön. Mert a hajdúhadházi projekt egyik legfőbb üzenete, hogy az esélyegyenlőség nem mindenkinek jelent esélyt, csak azoknak, akik teljesítenek bizonyos feltételeket.

Láttunk már ilyet korábban. Diszkók alakultak zártkörű klubokká, konditermek váltak „exkluzívvá”, ahová csak előzetesen megszűrt tagok léphettek be. A sajókazai polgármester annak idején arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy buddhistákat nem keresztel meg, s nem is temet el a katolikus pap – bizonyára nem függetlenül attól a ténytől, hogy kezdett egyre népszerűbbé válni a helyi romáknak valós továbbtanulási lehetőségeket biztosító, amúgy valóban buddhista közösség által alapított Ámbédkar iskola.

Aki egy átlagos családba születik, annak számára az „esély” fogalma természetes. Edzésre akarsz járni? Alapítványi iskolába mennél? Angolul tanulnál? Meg kell venni Thomas Manntól a Varázshegyet? Tessék fiam, itt a pénz. Ám a faluszéli vályogházban élő klottgatyás gyereknek nem ilyen magától értetődőn érkezik a családi segítség. Ahol tejre meg kenyérre is alig elég a pénz, ott más „luxus” nem fér bele.

Ezért találták ki az esélyegyenlőségi pályázatokat, ezért kellene, hogy a cigánygyerekek korlátok nélkül bejussanak a hajdúhadházi sporttelepre. Anélkül, hogy bárki úgy tenne, mintha kegyet gyakorolna velük, mintha ezt ki kellene érdemelniük jó magaviselettel, előre köszönéssel, vagy azzal, hogy belépnek egy egyesületbe. A polgármester szerint aki ilyesmit követel, az „sorosbérenc”. Egyszerű fejekben egyszerű válaszok születnek, ez van, ilyen világban élünk most. Egy élhetőbb ország esélyét épp az ilyen hajdúhadházi történetek szúrják el.