Szigetek a hazugság tengerén

Egy évvel ezelőtt, 2016. október 8-án függesztette fel az akkor Heinrich Pecina tulajdonában lévő Mediaworks a Népszabadság megjelenését. A legnagyobb példányszámú politikai napilap eltűnése csak egy szem volt a láncban: a cél a sajtószabadság teljes erodálása, amely az elmúlt egy évben rohamléptekkel folytatódott.

Szólnak a televíziók és rádiók… A magyar média valószínűleg a világ egyik legváltozatosabb, élénkebb, vibrálóbb médiája. Ez a két mondat 2012 októberében Washingtonban hangzott el Martonyi Jánostól, miután az akkori magyar külügyminiszter amerikai kollégájával, Hillary Clintonnal tárgyalt.

2017 októberében Magyarországon még mindig szólnak a televíziók és rádiók, első pillantásra változatos és vibráló a média. Sokat nem kell nyomkodni a távirányítót vagy keresni az interneten, hogy a regnáló rendszert „ekéző” vagy azt dicsérő programot, írást, megnyilvánulást találjon az ember. A vibrálás mögé tekintve azonban a látvány ijesztő.

A csillogáson túli médiavilágot nézve elsőként valaminek a fájó hiánya tűnik fel. A Népszabadságé. Október 8-án lesz egy éve, hogy Magyarország vezető politikai-közéleti napilapjának megjelenését „gazdasági okokból” felfüggesztették. Valójában aljas, de remekül szervezett módon kivégezték az újságot, ami minden hibájával, melléfogásával, vétkével együtt a magyar kulturális örökség részét képezte, egyben mértékadó vitatér is volt. S nem utolsósorban a közbeszédet, a magyar médiát meghatározó, annak folyamatosan történeteket, (köz)ügyeket szolgáltató szereplője.

Amikor 2010 végén a kétharmados Orbán-kormány elfogadta a híres-hírhedt médiatörvényt, a Népszabadság 2011. januári első számát egy olyan címlappal jelentette meg, amelyen az Európai Unió összes hivatalos nyelvén azt lehetett olvasni, hogy Magyarországon megszűnt a sajtószabadság. De legyünk őszinték: a sajtószabadság, úgy egészében talán csak addig a rövid pillanatig létezett, amíg 1989-ben kikiáltották a köztársaságot. A rendszerváltást követően is minden hatalom, minden uralkodó politikai párt így-úgy nyesegette, vagdosta a sajtót. Igyekezett minél többet uralni belőle és minél több újságírót pórázon tartani. Emlékezzünk csak a közszolgálati (s még szinte egyetlen) rádió és televízió körül a kilencvenes évek elején kitört médiaháborúra, a tisztogatásokra, a tömeges elbocsátásokra.

2010-től azonban minőségileg új korszak kezdődött. A Fidesz belekezdett a média tudatos elfoglalásába. A 2002-es elbukott választások után Orbán rádöbbent arra: kudarcának egyik oka az volt, hogy nem tudta érdemben befolyásolni a médiát. S amit akkor ellenzékben elkezdtek, azt kormányzati pozícióban folytatták.

A hibrid rezsimként is jellemzett Orbán-rendszer elkezdte hibridizálni a médiát. Az online-tól a bulváron és a kereskedelmi csatornákon át egészen a napi- és hetilapos piacig felvásárolni, amit csak lehetett. A cél a külföldi tulajdonosok kiszorítása, a „nemzeti nagytőke” médiatulajdonossá tétele lett. Gazdasági, pénzügyi és jogi-törvényalkotási módszerekkel igyekeznek most már hetedik éve minél nagyobb szeletet kihasítani maguknak. Amit Erdogan vagy Putyin világában erőszakkal, az igazságszolgáltatás „bevetésével” érnek el, azt Orbánék finomabb és nehezebben támadható eszközökkel csinálják meg.

A politikai sajtót, elsősorban a napilapokat azzal tartják a markukban, hogy a versenyszféra szereplőivel érzékeltetik: ha jót akarnak, ott ne hirdessenek. Se autót, se bútort, se akciós mobiltelefont. Ellenben a kormányzati propagandagépezet és az állami cégek nem fogják vissza magukat, ha a Nemzeti Együttműködés Rendszere tagjánál kell reklámozni. Adófizetői pénzeket szórnak el, pontosabban a kifizetések így veszítik el közpénz jellegüket. A sajtó állami támogatása persze nem ismeretlen Nyugaton sem, igaz, azt másként értelmezik. Nicolas Sarkozy elnöki periódusa alatt Franciaországban hároméves programot hirdettek. A postai-terjesztési költségek csökkentése mellett azzal próbálták napilapok olvasására ösztönözni a fiatalokat, hogy a 18. életévüket betöltöttek egy éves lapelőfizetését megtérítette az állam.

Visszatérve Magyarországra, a hibrid médiavilágban a fenyegetés is jelen van. A már említett médiatörvényt bármikor bevethetik, s a Népszabadság kinyírása is egyértelmű üzenetet küldött minden ágazati szereplőnek. Ki tudja, ki lesz a következő levadászott préda. S bár Magyarországon (még) nem csuknak börtönbe, állítanak tömegesen bíróság elé, rabolnak el vagy ölnek meg újságírókat, a 444 operatőrének idén májusi esete mutatja, hogy egy arrogáns hatalom arrogáns képviselői erőszakkal távolítanak el Fideszes rendezvényről egy „ellenségesnek” titulált médiamunkatársat.

A magyar médiavilág 2017 őszén is Mikronéziára hasonlít. Léteznek kisebb-nagyobb szigetek, a kormányzati propagandától mentes, az objektív véleménynek teret adó területek. Helyzetük egyre nehezebb. A független sajtóra pedig egyre nagyobb szükség volna. A hatalmon lévők ellenőrzése mellett a média felelőssége, hogy tükröt tartson a társadalom elé. Kérdés, mennyien hajlandóak ebbe belenézni.