A felzárkózás perspektívája

Az elmúlt hónapokban a közbeszédben hangsúlyos szerepet kapott hazánk gazdasági teljesítményének, s ezen át az átlagember életszínvonalának helye az Unión belül. Konkrétabban az a kérdés, hogy közeledünk-e az uniós átlaghoz. Erre a tusványosi beszédtől kezdve, napi- és hetilapok írásain át a különböző politikai beszélgetős műsorokig felfigyelhettünk, de úgy vélem, hogy egyrészt a sok összetevős jelenség átlagszámai önmagukban nem adnak pontos képet, másrészt egy-egy kimetszett időállapot nem mutatja meg az irányt és egyes társadalmi csoportok tagjainak életviszonyait. Mert az átlagembert nem érdeklik az átlagok, mindenki a saját életére, hétköznapi tapasztalataira figyel leginkább.

A lehetséges kérdések a következők:

a., Huszonhét évnyi piacgazdaság után még mindig 3,5-ször akkora a GDP/fő pl. Ausztriában, mint nálunk. Mik ennek az okai, mekkora volt ez a szorzó 27-17-10-7 évvel ezelőtt?

b., Merre tartunk az átlagon belül, ha sereghajók vagyunk, s a mögöttünk lévők (Románia, Bulgária, Horvátország) közelednek hozzánk, talán majd meg is előznek bennünket?

c., Melyek azok a hazai jelek (szabályozók, beruházások, képzések stb.), amelyek megszüntetik a leszakadás veszélyét, netán a közeledés reményét növelik? (Vagy amelyek a leszakadás veszélyét növelik, a felzárkózás esélyét csökkentik?)

Folytassuk egy pillanatképpel. Ma Ausztriában (ami talán épp az uniós átlagnak felel meg) a minimálbér 1500 euró (450000 Ft), s ez adómentes, csak tb-köteles. Nálunk 127500 (nettó 82000). Bruttóban három és félszeres az eltérés, ugyanúgy, ahogyan a GDP esetében, de nettóban a szorzó már 4,5. A napi fogyasztási cikkek árai szinte azonosak a hazaival. S hogy mennyit kell dolgozni értük? Az autóért ott 15-16 hónapot, itt 38 hónapot (a szorzó: 2,5), egy liter benzinért ott 8 percet, itt 40 percet (a szorzó: 5), egy kilogramm karajért ott 54 percet, itt 3,14 órát (a szorzó: 3,5). Ugyanezt tapasztaljuk, ha egy minimálbéres gyermektelen házaspár teljes havi költségét nézzük meg. Ausztriában a fele elég a teljes megélhetésre, a másik fele megtakarítható, vagy szabadon költhető. Itthon egy kalkulált számítás szerint ez mintegy 20 százalék: vagyis kb. havi 35000-et kell beosztani ruhára, kultúrára, spórolásra stb. Ebből kellene lakásra is gyűjteni, és/vagy gyermeket nevelni.

A kép akkor lenne teljes, ha – az első kérdésben is jelzett - időbeli viszonyításra is mód lenne. Két ország összehasonlítása, vagy hazánknak az uniós átlaghoz való viszonyítása csak így mutatná meg azt, hogy zárkózunk-e vagy lemaradunk.

Miért nem elég az átlagokat nézni? Mert - itt egy egykori ismerősöm mondása jut eszembe - az adott árszínvonal pl. a kenyér és a toronydaru árából tevődik össze, de kenyeret sokkal gyakrabban vesz az ember, mint toronydarut. Továbbá az átlagkeresetben benne van például egy egymillió-kilencszázezret kereső ember bére, s az átlag így a gyönyörű 190000 Ft, de a minimálbéreseket ez nem mindig vigasztalja. Vagyis a normális eloszlás haranggörbéjét is meg kell nézni, a legalacsonyabb és a legmagasabb bér-értékek mérőszámait, s az egyes bérkategóriákba tartozók számát. S ezeket a görbéket érdemes országonként is összehasonlítani. Hogy a hazai GDP-átlagok mögött milyen szélsőségek vannak, arra a Statisztikai Hivatal friss adataiból is következtethetünk. Kiderül, hogy nemcsak a magyar és az osztrák átlag között háromszoros az eltérés, de ugyanekkora a fővárosban és a Borsodban dolgozók között is. Tudatában vagyunk ennek?

A harmadikként jelzett kérdésre a legnehezebb egzakt adatokat, tényeket találni. Tippjeink persze lehetnek. Mert a jelenlegi kormány átvállalta az önkormányzatok adósságát, s ezért cserébe erősen korlátozta az önálló gazdálkodásukat. Működtethetik a meglévő (megmaradt) intézményeiket, de fejleszteni, beruházni, munkahelyek létesítését támogatni leginkább az egyedileg adományozott és megcímkézett központi ajándékból tudnak. A Magyar Közlönyben az egyedileg osztogatott fejlesztési forrásokat figyelve azt tapasztaljuk, hogy a többségük nem termelő beruházásokra szól, hanem főleg betont igénylő, s a későbbiekben is csak pénzt vivő presztízsberuházásokra, legyen az uniós forrású vagy hazai. Így lett kilátónagyhatalom a hóttsík vidéken fekvő Tyukod, így lesz hatezres betonteknő Szilvásváradon azért, hogy évente kétszer versenyt lehessen rendezni benne. S így lesz a szakrális elvonulási központ hárommilliárdért valahol a Pilisben, úgy, hogy erre is van már kormányhatározat, de egyetlen szóba jöhető település se hallott róla. Vállalkozói megtakarításból pedig azért nem várható fejlesztés, mert a hazai vállalkozások 90 százaléka kisvállalkozás, se a forgalma, se a nyeresége, s ezért hitelképessége sincs akkora, hogy jelentős modernizációra gondoljon. De nem is érdekelt benne, amíg relatíve még mindig alacsony a minimálbér. Szándékosan hagytam ki az uniós támogatások felhasználását, mert a 2020 utáni helyzet egyelőre fekete lyuk.

A tőkehiány mellett az alacsony bérszínvonal a vásárlóerőt, a keresletet is csökkenti. Háromszor annyi karajt talán nem esznek osztrák szomszédaink, de a tartós fogyasztási cikkeiket sokkal gyorsabban lecserélik (ezt tudják a náluk lomizó honfitársaink), s sokkal többet kirándulnak, üdülnek. Vagyis működtetik a viruló kereskedelmet és szolgáltatásokat. Ehhez hozzájárul a sokkal racionálisabb ÁFA-rendszerük is, érdemes tanulmányozni. Ami pedig a képzést illeti? Egy friss statisztika szerint amióta 16 év a hazai tankötelezettségi korhatár, azóta drasztikusan (kétjegyű százalékkal) csökkent a 16-18 éves tanulók létszáma. A kiesők képzettség nélkül kerültek be a munka világába. Illetve a közmunka világába. De a kormányzati programmá nemesedett Parragh-féle koncepció se segít a jó irányba menni, hiszen például Ausztria teljes nyersvastermelésében pár tucat ember vesz részt. Nem a kétkezi élőmunka a korszerű és nyereséges termelés elsődleges útja. Végül: az elvonulási központ árából harmincezer laptopot lehetett volna venni a központosított magyar iskoláknak.

2017.10.12 08:01

Iskolai koffein

Teljesen kitiltják a kávéautomatákat a dél-koreai iskolákból, a tanároknak fenntartott automatákat is száműzik, nehogy a diákok a rendszert kijátszva hozzájussanak az élénkítő italhoz - adta hírül a magyar sajtó is. Hüledezem. Vajon mennyire lenne bölcs kiküldeni valakit az esőbe, majd elvenni tőle az esernyőt, hogy el ne fáradjon a keze, miközben az ernyőt tartja? A diákok nem unalmukban kelnek hajnalban, élnek koffeinen és alszanak csupán néhány órát, hanem mert az oktatási rendszer erre kényszeríti őket. Ha a diákok szívéért aggódunk, ne a kávét és/vagy az energiaitalt tiltsuk be (aki mindkettőt akarja, az legalább "következetes"), hanem könnyítsünk a rájuk nehezedő terheken! Részben a sok ezres év eleji diáktüntetéseknek köszönhetően az utóbbi időben viszonylag sok szó esik az iskolai túlterheltségről, a magas óraszámról. (Ezt bizonyítandó, felhívásunkra rengeteg diák fotózta le saját órarendjét.) Érdemes azonban beszélni a túlzott mértékű lexikális tananyag terheiről, és a diákok túlzott stresszeléséről is. Aki nem szakosodik gyorsan, hanem például általános gimnáziumba megy, az egy sor tantárgyból nagyon részletes tudást kell elsajátítson a középiskola elvégzéséig - ha érettségizik az adott tárgyból, ha nem, -, míg saját, továbbtanulásához szükséges tárgyaira nem jut kellő idő és óraszám. Így azokat különórákon kell megtanulnia. Abban tehát igaza van az államtitkárságnak, amely - cáfolva meg sem tett állításunkat - azt mondja, hogy a túlterheltség egy részét nem a kötelező tananyag okozza. (Közvetlenül nem, de közvetve igen, miután a kötelező tananyag egyrészt merev, másrészt néhány területen nagyon részletes, főként azoknak, akik nem abból a pár - többségében természettudományos - tárgyból tanulnának tovább, amelyeknek az elsajátítását a legrészletesebben írja elő az alaptanterv.) Emellett - és erről kevesebb szó esik - a “poroszos” iskolarendszer elképesztő módon túl is stresszeli a diákokat. A tesztrendszer például a memóriát kéri számon, elsősorban azt, hogy mit nem tud a tanuló. Ez óriási megfelelési kényszer elé állít mindenkit, nem egy esetben megszégyenítve a tanulót az osztály - a saját közössége - előtt, ha egy kérdésre éppen nem tud helyesen felelni. Ezt tetézik az antidemokratikus igazgatók, akik között mind több a politikai kinevezett. Ők nem egyszer elképesztő jogsértésekkel nyomják el a diák-önkormányzatokat és hallgattatják el saját iskolájuk hangját. Annak, aki a koffeines italok betiltásában látja a fiatalság egészségének védelmét, javaslom, beszéljen néhány diákkal, esetleg töltsön el egy napot valamelyik közoktatási intézményben, látogasson el néhány  órára, nézze meg a fiatalokat, amint a következő napra készülnek. Garantálom, másnap ő fogja az első kávét megvenni nekik.  A szerző kommunikációs koordinátor, Független Diákparlament 
2018.09.19 08:19

Sorrend

Nemrég még komoly fegyverténynek számított egy-egy kelet-közép-európai politikai vezető meghívása Washingtonba, amolyan demokrácia fokmérőként működött. A Trump-éra azonban ezt is átírta, mint oly sok mindent a tengeren túli demokráciaszentélyben. Tegnap Andrzej Duda lengyel elnököt fogadta az amerikai elnök miközben, az Európai Unió épp elindította a 7. cikkely szerinti eljárást az igazságszolgáltatás függetlenségének felszámolása miatt Lengyelország ellen. A Fehér Ház új lakója közismerten nem finnyás emberi jogi és jogállamisági kérdésekben, viszont annál inkább érzékeny az Egyesült Államok katonai ereje és az amerikai hadiipar piaci vezetőszerepe témakörben. Nem véletlen, hogy Kelet-Közép-Európából elsőként Klaus Johannis román elnök kapott hivatalos meghívást Washingtonba tavaly júliusban, illetve, hogy Trump először épp Varsóba látogatott a térségben. Mindkét országban az utóbbi időben komoly visszalépések történtek a jogállamiság terén, ám a két állam geopolitikai jelentősége felülír minden Washingtonban korábban hagyományos aggályt. Romániában 2016 óta élesben működik Deveselun, az amerikai rakétavédelmi bázis, Lengyelországban most épül. Bukarest az európai NATO-tagállamok közül elsőként ígérte (és valósította) meg azt, amit Trump kért – védelmi költségvetése 2 százalék fölé emelését -, amerikai katonai támaszpontnak ad otthont a Fekete-tenger partján, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy az (Traian Basescu volt államfő szavaival élve) ne váljon „orosz tóvá”. Lengyelország a rakétavédelmi bázison túl elsőként kötött rendszeres amerikai cseppfolyósgáz-szállítmányokra szóló szerződést (Trump tavalyi varsói útja után). És nem utolsósorban, e két ország volt az első a régióban – és Európában –, amely Trump hivatalba lépése óta nagy tételben vásárolt amerikai haditechnikát, valamint ők a két legnagyobb oroszellenes, egyben Oroszországgal határos európai állam is. Ezt a stratégiai fölényt nem tudja legyőzni Orbán Viktor, bármennyire is élen jár a Trumptól nem idegen illiberalizmusban. Duda washingtoni meghívása újabb alkalom lehetne miniszterelnökünk számára, ahhoz hogy rádöbbenjen – az Unión kívül van ugyan élet, de ahhoz nem elég a „merjünk nagyok lenni”.
2018.09.19 08:19