Az osztrák nagymester, Michael Haneke legújabb filmje, a Happy End 2016 nyarán az észak-franciaországi Calais-ban játszódik, és egy kastélyban élő gazdag francia nagypolgári család belső viszonyait mutatja be. Az osztrák nagymester korábbi műveihez hasonlóan a középosztályt, most elsősorban a felső-középosztály tehetős tagjait tanulmányozza a tőle megszokott szenvtelen távolságtartással, statikus kameraállásokból.
Zenei aláfestés nélkül, legtöbbször a játéktéren kívül marad Haneke kamerája, mintha mindig csak belesnénk oda, ahol a cselekmény zajlik. Ez a forma dokumentarista hitelesség érzetét kelti. Vizuálisan egészen játékos műről van szó, a telefonos felvételektől a nagytotálokig nyíló eklektika jellemzi a művet. De távol álljon Hanekétől a valóság szenvtelen visszaadása, vagy a felesleges művészieskedés, mozija társadalomkritikával és iróniával átitatott, vérbeli szatíra.
Noha a cannes-i világpremier előtt a világsajtó migránsfilmnek gondolta a Happy End-et, Hanekét sokkal jobban érdekelte a kiüresedett és sznob életet élő felső-középosztálybeli család működésképtelensége, amely a ma ismert Európa metaforája is. Megkaptuk tőle a rendszerkritikát, csak épp nem úgy, ahogy számítottunk rá. Haneke egyértelművé tette: szerinte nem a migránsok okozzák Európa halálát, hanem a teljesen degenerálódott középosztály. Igazi mizantróp karaktereket hozott össze, akiknek a halál iránti viszonyuk alapján mutat és sorol be a rendező.
A remek színészek (Jean-Louis Trintignant, Mathieu Kassivotz és Isabelle Huppert) gyönyörűen megoldják a feladatot: talán a legnehezebb aktori jelenlét, amikor semmi különöset nem kell csinálni, csak minimalista jelenléttel kell megmutatni egy figura limitjeit. Ráadásul itt mindenki mindennek a metaforája, szappanoperai parafrázisként kong az ürességtől.
A zárójelenet pedig igazi übergonosz poén. Olyan, amelyet az ember sosem felejt el.
Infó:
Happy End
Forgalmazza a Cirkó Film
