– Ne sírj, Zsuzsi! – vigasztalják az asszonyok, de a kötött sapkában, kopott széldzsekiben, mackónadrágban és kitaposott cipőben szüretelő középkorú nő sehogy sem tudja abbahagyni a sírást. A Tolcsva melletti Nyakvágó dűlőben úgy metszi le a furmintfürtöket, hogy közben sós könnyei is belepotyognak a ládába. Pedig a felvásárló nem fizet az emberi fájdalom e különleges manifesztumaiért, amelyek ráadásul épp miatta hullanak.
A nagy kereskedőházak – köztük az állami tulajdonú Grand Tokaj Zrt. – ugyanis jellemzően hetven-nyolcvan, de van úgy, hogy csak tíz forintot fizet a zempléni minősítésű szőlő kilójáért, ha egyáltalán átveszi azt. A Hegyközségi Tanács hivatalos számításai szerint azonban egy kiló szőlő előállításának költsége itt nagyjából 110 forint: vagyis még a kapálás, metszés, vegyszerezés költségei sem térülnek meg.
Nemcsak a korán árván marad, s gyerekkorától magányosan küszködő komlóskai asszony sír most Tokaj-Hegyalján. Meglett férfiemberekben is eltörik a mécses, amikor azt hallják a felvásárlótól: legfeljebb tíz forintot fizet a keservvel megtermelt tokaji szőlő egy kilójáért.
– Tíz forintot, érti, tíz forintot! – emeli meg a hangját a másik soron egy férfi, s dühe a szemközti Kincsem-dűlőig szalad. A ládában halványzöld szőlőszemek keverednek az errefelé oly értékes, az aszú alapanyagként szolgáló botritiszes, megtöppedt, koncentrált cukortartalmú bogyókkal. A felvásárló szerint lisztharmat támadta meg a fürtöket, de az évtizedek óta szőlőt termesztő férfi szerint ez nem igaz, semmi bajuk a szemeknek. Az egyharmad hektáron gazdálkodó nyugdíjas azt mondja, inkább hazaviszi az összes termést, és magának csinál belőle bort, minthogy elkótyavetyélje a semmire. Így ugyan egy forintnyi bevétele sem lesz az egész éves munka, fáradtság, és a permetszerekre meg napszámosokra kifizetett kiadások fedezésére, de legalább a saját borát issza majd, amiről tudja, hogy nem tíz forintot ér alapanyagának kilója.
– Nem érdekelnek a helyiek kisded játékai: lábon eladtam az egész termést tavasszal egy szlovák felvásárlónak, kilónként száz forintért úgy, hogy minden költséget a vevő állt, végezte a tavaszi munkákat, a vegyszerezést, a szüretet, mindent – mondja egy tízhektáros gazda az Olaszliszkához közeli benzinkútnál, ahol hirtelen három-négy termelő is összeszalad délelőtt. Látszik, irigylik az előrelátó „hazafiatlant”, aki nem várta meg, míg az állami cég nagy kegyesen felvásárolja a szőlőjét, hanem jó áron külföldre értékesítette azt. Mások arra panaszkodnak: a Grand Tokaj Zrt. idén tavasszal írt nekik egy levelet, miszerint igényt tartanak a szőlőre, ám szeptemberben mégsem álltak elő szerződéssel.
– Ha augusztusban szólnak, hogy nem veszik át a szőlőt, lett volna időnk új vevőt keresni. Van itt egy alföldi nagy borász cégnek képviselete, azzal még lehetett volna alkudni, de most ők is lenyomták az árat, hetven forintot akarnak adni egy kilóért – panaszkodik egy vattakabátos férfi. Volt viszont, aki megvédte a felvásárlókat, mondván: tavaly kevés volt a szőlő, idén viszont sok, így óhatatlan, hogy a minőségi szempontok kerülnek előtérbe. Egyes vélemények szerint a Grand Tokaj Zrt. egyenesen megmentette azokat, akik előtt csak két választás állt: vagy egy fillért sem kapnak a szőlőért, vagy be kell érniük a hetven-nyolcvan, még rosszabb esetben a tíz forintos kilónkénti árral.
Az Orbán-kormány 2014-ben jelentette be, hogy kiemelt fejlesztési térséggé nyilvánítja a Tokaji Borvidéket, s erre 33 milliárd forintot szán.
A hosszú távú programok közül az egyik legfontosabbként jelölték meg a „Tokaji Életpályaprogram” elindítását, amelynek célja a térség borásztársadalmának megtartása, a magasan szakképzett minőségi munkaerő kiáramlásának megállítása, a negatív demográfiai folyamatok – elöregedés, elvándorlás - visszafordítása. A program része a Tokaji Állami Földalap, amely a minőségi szőlőtermesztésre hajlandó, de tőkehiánnyal küszködő gazdálkodókat jó minőségű szőlőparcellákhoz juttatná.
Ennek eredményeképpen a Tokaji Borvidéken a szőlőtermesztésbe ténylegesen bevont területek nagysága az évtized végére 5500-ról 7500 hektárra nőhet, és az ágazat a jelenlegi 5-6000 ember helyett 7-8000 számára biztosíthat megélhetést – olvasható a kormány víziójában. A helyiek szerint viszont az idei szüret is azt jelzi: inkább az elvándorlás fog erősödni, s hiába lesznek majd keveseknek nagy birtokai itt is, nem marad ember, aki műveli, metszi és leszedi a szőlőt.
A történelmi borvidék, ahol egykor királyoknak, hercegeknek és grófoknak voltak birtokai, most forrong. Sokan azt mondják: új „királyok, hercegek és grófok” veszik át apránként a területeket, s azért lehetetlenítik el alacsony felvásárlási árakkal a termelőket, hogy elkeseredésükben minél többen meg akarjanak szabadulni az ültetvényektől. Ha valaki élelmes, közel van a tűzhöz, és apránként, nyomott áron felvásárolja e birtokokat, potom pénzért, hatalmas vagyonhoz jut.
A feltételezést számok is alátámasztják: az utóbbi időben egyre több kis tulajdonos dönt úgy, hogy a kínlódás helyett inkább eladja a birtokát. Takács László olaszliszkai hegybíró szerint tavaly ősz óta az addigi pangó „ültetvénypiac” megmozdult, sorra jelentkeztek nála azok, akik e kiszolgáltatott helyzetben inkább befejeznék a szőlőművelést. Az eladói kínálat persze mindjárt lejjebb is vitte az árakat: amíg korábban egy átlagos, hatsoros szőlőt – ami nagyjából harmadhektár – egymillió forintért kínáltak errefelé, addigra ma egy ekkora terület, részben épp az eladási nehézségek miatt már csak félmilliót ér.
De miért nem lehet jó áron eladni és megvenni a tokaji szőlőt, miközben maga a tokaji bor keresett a világpiacon? A helyiek szerint ennek lehetőségét az állam rontotta el, amikor néhány éve új menedzsmentet nevezett ki a Tokaj Kereskedőház – a Grand Tokaj Zrt. elődje – élére, s az új vezetők azonnal botrányt kiáltottak, mondván: át kell világítani a cég teljes árukészletét, mert nincs minden rendben a borok papírjaival. – Ezzel azt sugallták, hogy a tokaji borokat hamisítják, miközben később kiderült, hogy rendben voltak a papírok. Csakhogy addigra már megtörtént a bizalomvesztés. Ha ezt véletlenül csinálták, az sem túl szórakoztató, de ha direkt, és a borvidék „olcsósítása” volt a cél, akkor meg egyenesen ördögi a terv. Igaz, hogy azóta már megint új vezetők vannak a Zrt-ben, de lám, továbbra sem lehet eladni a szőlőt, az emberek szabadulnak meg a területektől – mondta egy borosgazda.
Köteles László, a tolcsvai Kincsem dűlőben szintén apróbb ültetvénnyel rendelkező komlóskai polgármester szerint Erdőbénye alatt, Tállya, Mád, Tarcal és Tokaj környékén már a többhektáros birtokok a jellemzők, azt a részt felvásárolta a politika és a nagytőke. Demeter Ervin a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kormányhivatal elnöke és Lázár János a miniszterelnökséget vezető miniszter Mádon rendelkezik birtokkal, – igaz, utóbbié alig 1,3 hektár, ami inkább hobbiméretnek tekinthető –, Mészáros Lőrinc pedig előbb Tokaj egyetlen ötcsillagos szállodáját vette meg, majd családi cégén, a Búzakalász 66-on keresztül nyomott áron, 120 millió forintért bekebelezte a korábban francia tulajdonban álló, 50 hektáron gazdálkodó bodrogkeresztúri Dereszla Pincészetet is.
Andy Vajna a feleségével, Tímeával együtt tavaly több alkalommal is megjelent a borvidéken, és konkrétan alkudott az akkor még pénzügyi nehézségekkel küszködő, szintén francia tulajdonú, csaknem 200 hektáros ültetvényen gazdálkodó Pajzos-Megyerre, ám annak tulajdonosa végül rendezte sorait, és elállt az ügylettől. A helyiek nem tudnak arról, hogy Vajna most egy másik birtokra alkudna, de nem is zárják ki ennek lehetőségét. Szavaik szerint Mád és Tokaj környékét gyakorlatilag már felvásárolták politikusok, államtitkárok, helyettes államtitkárok, vezető beosztású állami tisztségviselők, s a holdudvarukba tartozó gazdasági szakemberek, bankárok, gabonakereskedők, lassan kialakítva itt az urak és zsellérek új fogalomkörét. Közszájon forog egy történet az egyik mádi politikusfeleségről, aki az alacsony bérre panaszkodó napszámosoknak azt mondta: lesz még olyan, amikor fizetségként örülni fognak egy zsíros kenyérnek is.
Köteles László azt sejteti: mivel Tokaj-Hegyalja déli területei immár elkeltek, az új földesurak most az Erdőbényétől Sárospatakig és Sátoraljaújhelyig tartó északi területre összpontosítanak. Csakhogy itt még mindig jellemző az elaprózott birtokrendszer, ezért a termelők ellehetetlenítésével a legegyszerűbb felvásárolni a kisbirtokokat. E területeket sokan kárpótlásként kapták, s jellemzően maximum fél hektárnyi van egy-egy család tulajdonban. Régebben az itt termelt éves bevételből akár egy kisebb autót is meg tudtak venni – árulta el az egyik hegybíró –, mára viszont a nyomott felvásárlási árak miatt leginkább a veszteség jellemző.
Tokajban most mindenki a hosszú és napos őszben reménykedik. Sokan lábon hagyták a szőlőt, mert se tíz, se nyolcvan forintért nem szüretelik le. Inkább a szerencsében bíznak: az aszúsodó szemek kilójáért akár kétezer forintot is megad a „korrekt zsidó ember” – mondják. Így nevezik azt a tállyai magángazdálkodót, aki saját éttermében forgalmazza kis tételben készített borait, s a Grand Tokaj Zrt. helyett az aszút is felvásárolta eddig. Hozzá küldik majd a zokogó Zsuzsit is, másban ugyanis már nem bíznak. Legfeljebb a csodában.
