A politikában az a rossz konfliktus, amelyből kölcsönösen megtépázva kerülnek ki a felek, miközben az utolsó leheletükig védik az érdekeiket.
Barcelonában ezt egyelőre elkerülték. Még. Carles Puigdemont, a jobbközép kormányfő kedd este úgy tett, mintha ismerné a magyar népmesét. Az egyszeri lányét, aki úgy vitt ajándékot Mátyásnak, hogy adott is, meg nem is.
Amivel a konfliktust csupán prolongálta.
Terveit arra alapozza, hogy a választásra jogosult 5,3 millió katalán közül 2,04 millió függetlenséget akar (ami igaz), és ez elegendő érzelmi legitimáció ahhoz, hogy elszakadjanak Hispániától (ami nem igaz). Lásd a barcelonai utcákon hömpölygő elszakadás-ellenes tömegeket.
Mariano Rajoy, jobbközép spanyol miniszterelnök ezzel szemben az alkotmányra hivatkozik (jogosan). Azt hiszi, itt az alkalom, hogy az egység védelmezőjeként javítson eddigi gyenge kormányzati teljesítményén. Akár a kiszámíthatatlan következményekkel járó erőszakos akciókat is vállalja ezért (kevésbé jogosan, és semmiképp se bölcsen).
Ha Puigdemont nem becsülné alá saját népének megosztottságát, ha Rajoy nem reagálná túl a katalán szeparatisták szemmel láthatóan aligha többségi álláspontját, a legkisebb bánat elve alapján oldódhatna meg a konfliktus. De nem teszik, mert fölöttébb bíznak egymásban: értsd a másik vészesen hiányzó politikai józanságában.
Pedig arról is szólhatna a játék, hogy a mostaninál is szélesebb körű autonómiát vívjanak ki maguknak a katalánok. Mondjuk, az adóügyi önállóságot is, mert például a baszk autonómia ilyet is tartalmaz. És ha lehet a baszkoknak, miért ne lehetne nekünk is?
Ez racionális cél volna, amit egységesen támogatna minden katalán, azok is, akik az utcán Puigdemont ellen tüntetnek. Merthogy nacionalisták ők is, lévén minden katalán nacionalista, egyszersmind azonban világpolgár is (Barcelona nemzetközi kikötőváros), bármilyen nehéz ezt a kettősséget sokaknak megérteni. 2006-ban majdnem el is érték már céljukat, aztán 2010-ben az akkor még a szocialisták vezette spanyol kormány alaposan visszavágta reményeiket. Közben a 2008-as világválság csak tovább mélyítette ama mélységes katalán meggyőződést, hogy gazdasági teljesítményükkel ők hordozzák vállukon Spanyolország fejletlenebb régióit. Ami, ugye, kétségtelenül csúf szociális sovinizmus, de mintha a mai kapitalizmus sehol sem a szolidaritásról szólna.
Akárhogy is, az eszkalálódó politikai konfliktus azonban már túllendült minden racionális célon. Amikor ezeket a sorokat írom, nem tudni még, hogyan reagál Puigdemont taktikus lépésére Rajoy, fokozódik-e az erőszak, mi lesz az utca reakciója. Rajoy bizonyára nem enged. És nota bene, Barcelonának nincs hadserege, Madridnak pedig van – s ha kell, ezt nyilván Barcelonában is bevetik.
De az kinek lenne jó, ha az „El Clásico” a stadion helyett az utcákon zajlana? Európának biztosan nem, ám a katalánoknak még kevésbé.
