Egy marxista Európa élvonalában

A nyolcvan éve született Gáspár László a XX. századi magyar nevelésügy történetének kiemelkedő alakja. Marxista pedagógus volt. De nem a jelző tette a század nemzetközi szinten is jegyzett pedagógusává. Egy ideológiailag determinált világban a marxi eszmerendszerrel léte és tudata alapján azonosuló olyan szakember volt, aki az eredeti marxi szövegek kritikai elemzése és alkotó továbbgondolása alapján kísérelte meg a XIX. századi filozófus életművét a nevelésre vonatkoztatni. Eredeti megközelítése alapján többen nevezik őt a neomarxizmus hazai úttörőjének.

Felvetődik a kérdés, miért a marxi szövegekhez nyúlt vissza, miért nem a kor filozófiai, szociológiai, pszichológiai elméleteinek valamelyike ragadta meg figyelmét? Gáspár azt a feladatot vállalta, hogy újragondolja a dogmatikus sallangoktól terhelt marxi elméletet, új összefüggésekben mutat fel egy lehetséges pedagógiai alternatívát.

Gáspárt pályája kezdetétől a társadalmi kontextusban végbemenő személyiségformálódás objektív folyamata és a szubjektív nevelőtevékenység viszonya, a nevelés évezredes alapkérdései foglalkoztatták. „A legfőbb következtetés, amelyre a téma tanulmányozása közben jutottam: a pedagógia fő problémáit – „mire neveljünk?”, „mivel neveljünk?”, „hogyan neveljünk?” - elsősorban az össztársadalmi gyakorlat tartalmának és struktúrájának elemzése alapján közelíthetjük meg” – írja. Ezt a gondolatot fejtette ki elméleti munkásságában és ezen az elméleti alapon szervezte, irányította iskolakísérletét Szentlőrincen.

Nevelésfilozófiai munkásságának összegzése szerint a nevelés célja az egyén mindenoldalú fejlesztése annak érdekében, hogy képes legyen önmaga és a társadalom érdekében – az össztársadalmi gyakorlat keretében - képességeit kibontakoztatni. Az iskola feladata az össztársadalmi gyakorlatra való egyetemes felkészítés, a nevelésnek az alapvető társadalmi tevékenységi módokat kell közvetítenie, a nevelés gyakorlata pedig nem más, mint a pedagógiailag reprodukált társadalmi gyakorlat. A társadalmi gyakorlat és a nevelés viszonyának történetét elemezve jutott el e két jelenség organikus kapcsolatának lényegéhez. E kapcsolatról akkor beszélhetünk - fogalmaz -, ha azok a tevékenységek, amelyeket a „neveltek” végeznek, társadalmi szempontból jelentősek, és a társadalmi gyakorlatra való előkészítést szolgálják. Éppen ezért az általános nevelés lényegi meghatározottsága, hogy pedagógiailag reprodukált társadalmi gyakorlat, alapfunkciója pedig: az össztársadalmi gyakorlatra való egyetemes felkészítés.

Gáspár a nevelést tevékenységek rendszerének tételezi, olyan gyakorlatnak, melyben az alapvető társadalmi tevékenységi módoknak kell megjelenni. Felfogása szerint e gyakorlat a közvetlen élet termelése – munka -, az érintkezési viszonyok termelése és a tudat – az emberi tudat által létrehozott objektivációk – termelése. A társadalmi gyakorlat e három eleme mellé sorolja Gáspár a szabadidőben végzett tevékenységeket is, azokat, melyeket nem a természeti szükségesség vagy a társadalmi kötelesség diktál, hanem a teleologikus tevékenység szükségletei. A szabadidő az emberi szervezet, a személyiség megújításának, a képességek kifejlesztésének tere. Az e keretben végzett tevékenységek eredményeként az ember más minőségben lép be a társadalmi tevékenységek rendszerébe, a közvetlen termelés folyamatába is. A társadalmi gyakorlat említett valamennyi eleme egyaránt fontos és nélkülözhetetlen, a társadalmi ember – az „ember társadalmi természetének” kifejlesztése – szempontjából, miként az a követelmény is fontos, hogy a társadalmi tevékenység különböző fajtáival a gyerekek először és elsősorban a pedagógiailag szervezett formájukban ismerkedjenek meg.

Mindezek alapján fogalmazta meg a nevelés formuláját, mely szerint a teljes ember intézményes nevelésének tevékenységei a világ megismerésére fókuszáló oktatás, a társadalmilag hasznos termelőmunka, a társas és társadalmi együttműködést megjelenítő társadalmi munka és a szabadidő-tevékenységek komplex rendszere.

Gáspár László a nevelésről rendszerben gondolkodott, az iskolát, a nevelés helyi rendszerét a maga egyedi konstrukciójaként tételezte, a nevelés folyamata neki tevékenységek rendszere, az össztársadalmi gyakorlat pedagógiai reprodukciója volt. Elméleti munkássága és rendszerszemlélete alapján jutott el az iskolakísérlet gondolatáig, a teória praxissá alakításáig, Szentlőrincig. Ez ma már neveléstörténet. Miként a Delors-bizottság munkája is.

A UNESCO Közgyűlése 1991 novemberében felkérte a főigazgatót, hogy hozzon létre nemzetközi bizottságot, amely a XXI. század oktatási kérdésiről gondolkodik. A bizottság elnökéül Jacques Delors-t választották, a bizottságba a világ különböző régióinak, kultúráinak, foglalkozási ágainak tizennégy képviselőjét hívták meg. A nemzetközi bizottság 1993-ban kezdte meg munkáját, jelentése végső formáját 1996 elején fogadta el.

A XXI. századi nevelés-oktatás négy alappillérét tárgyaló fejezetet azzal vezették fel, hogy hogyan lehet egyszerre biztosítani a komplex és állandóan változó világ térképét és az iránytűt is a navigáláshoz. „Ahhoz, hogy megfelelhessen e kihívásnak, az oktatásnak négy alapfeladatot kell teljesítenie. Ezek lesznek minden ember számára a tudás alappillérei élete során: meg kell tanulnia megismerni, azaz megszerezni a dolgok megértéséhez szükséges eszközöket, meg kell tanulni dolgozni, hogy hatni tudjon környezetére, meg kell tanulnia együtt élni, hogy együttműködhessen a többi emberrel minden emberi tevékenységben, s végül meg kell tanulnia élni, s ez az előző három eredménye lehet” – olvasható a jelentésben.

A bizottság által megfogalmazott alappillérek és Gáspár neveléselméleti alapvetése, valamint szentlőrinci gyakorlata közötti tartalmi azonosság tárgyszerűen kimutatható. Munkássága, annak teoretikus elemei és gyakorlata ma, amikor a magyar nevelésügy minden területén retrográd fordulatot élünk meg, különösen aktuális. Ahogy a Delors-bizottságnak az ezredfordulót követő időszak nevelésügyi gyakorlatára vonatkozó ajánlásai is.

2017.10.19 08:01

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19

Ajmo Hrvatska!

Szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadta a magyar sajtó kormánypárti hányada, hogy Horvátország képviseletében (szemben a felhígult, etnikailag inhomogén és ezért lélektelen németekkel) egy kizárólag fehér hazafiakból álló válogatott jutott a döntőbe, kivívva a jogot, hogy megmérkőzhessen a franciákkal. A tiszta képbe csak kismértékben zavart bele, hogy amíg mindezt leírták, Orbán Viktor éppen Erdogannál vizitelt, tehát egyúttal ki kellett állniuk a török elnöknek hűségeskü-értékű gesztust tevő, török hátterű német csapattagok mellett – nyilván a németek hibája, hogy ilyen helyzetbe hozták magukat. 
Lépjünk tehát túl nagylelkűen ezen az apró ellentmondáson, meg azon is, hogy a franciánál kevertebb csapat aligha szerepelt a vébén, és koncentráljuk kizárólag a horvát sikerkovácsokra. A kapus Subasic a Monacóban játszik. Vrsaljko az Atletico Madrid, Corluka a Lokomotiv Moszkva, Lovren a Liverpool, Vida a Besiktas, Rakitic a Barcelona, Modric a Real Madrid, Rebic a Frakfurt, Kramaric a Hoffenheim, Perisic az Inter, Mandzukic a Juventus focistája. 
Ha jól értjük tehát, kívánatos és dicséretes a jobb élet reményében külföldre menni, ha az ember fehér és európai focista, ezzel szemben nem kívánatos és üldözendő, ha valaki, aki történetesen nem fehér és nem is focizik, Európába szeretne jönni, mert itt remél jobb életet. (De a németországi törökökkel nincs baj, mert ők Orbán Viktor barátjára szavaznak.) Hogy is van ez?
Nem lehet mostanában könnyű „nemzeti érzelmű” magyarnak lenni. És nemcsak a német-török dilemma miatt, mert arra még csak mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá, hanem azért sem, mert az ideológiailag nehezen összerendezhető valóságelemek nem állnak meg a magyar határnál. Itt van például a legnemzetibb együttes, a Felcsút, amelynek a 2017-2018-as keretében 11 légiós, köztük két afrikai (!) játékos szerepel. Vagy a Videoton (jelenlegi nevén (Mol Vidi Fc), ahol úgy van „csak” nyolc jövevény, hogy a brazil Vinícius Paulo 2017 óta magyarnak számít. Fiatal, potenciáljuk teljében lévő színesbőrű férfiak, adóforintokból Magyarországra csábítva – rendben van ez, tisztelt jobboldali honfitársaink? 
Amúgy a horvát példa szerintünk is követésre méltó, és nem csupán amiatt, hogy déli szomszédunknál – ha Mészáros Lőrinc invesztícióit nem számítjuk – nincs közpénz a fociban. Náluk most épp áll a bál, és a fél ország a történelmi diadalmenet dacára a válogatott ellen szurkol, így tiltakozván a horvát focit átszövő korrupció miatt. El tudjuk képzelni? A határon túl azt tekintik korrupciónak, hogy átláthatatlan a pénzáramlás, nem tiszta, miből fizetik a játékosokat, és különféle címeken sokan húznak teljesítmény nélkül is szép jövedelmet a focibizniszből. Ismerős? 
Ha az a kérdés, miért sikeresebb ma a horvát foci a magyarnál, gondoljunk arra, hogy mi hogyan bocsátottunk meg a sok évtizedes futballmocsarat két éve az eb-szereplés gyorsan elillanó örömei miatt. Meg arra, hogy az az ember, aki talán a legfontosabb szereplő a horvát labdarúgás fölemelkedésében, odaát épp a börtönbe tart.
2018.07.16 09:19
Frissítve: 2018.07.16 09:19