Csapat és stadion

Vannak irigylésre méltó munkák és feladatok, a magyar válogatott szövetségi kapitányi tisztségét a kedd este távozó Bernd Storcktól átvenni azonban nem biztos, hogy ilyen. Persze, a Magyar Labdarúgó-szövetség nyilvánvalóan a tisztes fizetést, a megbecsült pozíciót és a fejlődési lehetőséget is feltüntethetné az álláshirdetésében, van azonban az éremnek egy másik oldala is.

Nem titok, a nemzeti tizeneggyel szemben elvárás, hogy kvalifikálja magát a 2020-as Európa-bajnokságra, amelynek nem mellesleg Budapest – az új Puskás Ferenc Stadionnal – is társházigazdája lesz. Ráadásul a tavaly nyári kontinenstorna után még széles körben ünnepelt, a feröeri pontvesztéssel, andorrai szégyennel és kijózanító bázeli pofonnal, füttyszóval végződő selejtezősorozat után inkább már átkozott Storck munkásságának megítélésekor feltétlenül meg kell említeni egy kulcsfontosságú nehezítő tényezőt: kikkel is kell(ene) elérni a közeljövő nagy céljait?

Válogatott szinten a magyar labdarúgás 1986 óta megannyi bosszúságot okozott a nemzeti csapatért lelkesedőknek, pedig a helyzet nem volt mindig annyira elkeserítő, mint most. Miközben a kétezres évek elején még olyan játékosok ölthették magukra a címeres mezt, mint a német élvonalbeli Hertha két ikonja, Király Gábor és Dárdai Pál, az Angliában azóta is csak Mágikus Magyarként emlegetett Gera Zoltán vagy a később a holland PSV akkor még szépreményű fiatalja, Dzsudzsák Balázs, látni kell, hogy a mai garnitúrából alig van hasonló kaliberű játékos. Ne legyenek illúzióink: az Egyesült Államokból és az arab világból hazajönni nem ugyanaz, mint akár csak közepes nyugati gárdáktól; a kispadról vagy a hazai élvonalból beválogatva pályára lépni pedig megint külön történet. Ha pedig arra gondolunk, hogy már a fent nevezett urakkal is csak a középszerre futotta a nemzetközi mezőnyben, s az Eb utáni, sokszor kísérleti csapatával elbukó német sem tudott újra csodát csinálni, bizony, elég sötét a jövőkép…

Storck ment. Utódja egyelőre nem ismert, a kérdés azonban itt maradt: vajon az új nemzeti stadion és a csapat is elkészül 2020-ig?

Szerző
Hatos Szabolcs

Innen nézve - Pénz, mint a pelyva

Boldogult nagynéném kedvenc mondása volt ez. Igaz, amikor erre rákapott, már jóval túl járt a nyolcvanadik évén. Megélte annak idején a millpengőket, a forint erős korszakát és a nyolcvanas évek inflációját egyaránt. Amikor csaknem ötvenévnyi tanítás után nyugdíjba ment, talán húszezer forintot kapott havonta, aztán ebből majd százezer lett. Na, ezt a százezret tartotta szinte elkölthetetlenül soknak, ami persze az ő életmódja mellett érthető is volt.

Orbán Viktor nem a nagynéném, az államkassza bevételei nem az ő privát nyugdíja, a NER sem él olyan szerényen, mint egykoron Júlia néném tette, de a pénzt mégis számolatlanul költik. Olvastam a minap, hogy több esetben is „hozomra” adtak egyedi kormánydöntés alapján állami támogatást bizonyos cégeknek, mondván, majd teljesítik valamikor a szerződésben foglaltakat is. Az ilyen megállapodások többsége mögött általában foglalkoztatási, munkahelyteremtési ígértek állnak. A nálunk beruházó külföldi vállalkozások korrektek, tartják is magukat a szerződéseikhez, ugyanez a hazai vállalkozások jelentős részéről nem mondható el. Szinte nincs olyan hét, hogy a nem kormány által pénzelt kereskedelmi tévécsatornák ne fedeznének fel valahol az országban sokmilliós uniós támogatással „létesült” kamuberuházásokat, pénzszivattyúkat, amelyek mögött valamely kormánypárti politikus pereputtya áll. Ipari park, amelyben egyetlen épület árválkodik, az is üresen; kamion mosoda, amelynek a környékét régen felverte a gaz, belül se híre, se hamva a keféknek…

Az állami pénzek költésével a jegybank elnöke sem fukarkodik. Úgy gondolja, az MNB páncélszekrényeiben annyi van belőle, mint a pelyva. Egy időben mindenféle alapítványi trükkel privatizálta a közös vagyont, az alapítványokba pedig családtagjait, vazallusait ültette. Aztán úgymond „legális” hitelekkel karolta fel a nejét, a fiát, ezt-azt a rokonságból. Ha meg szóvá tette valaki a Parlamentben, hogy ez mégsem ildomos, felháborodott a „diszkrimináción”. Amióta szittya hátsónk piros pöttyeiről értekezett, nem kell meglepődni sajátos érvelésein: miért másodrendű állampolgár az ő fia, a felesége, az unokatestvére, a tudom is én kije? Végül is mi valamennyien, a Föld összes lakója, rokonok vagyunk…

Az ilyen se füle se farka érvelésnek is van nálunk létjogosultsága. Ha belegondolunk, gyakran a kormánypárti „magyarázó emberek” sem tudnak ütősebb érveket kiizzadni, amikor az esztelen állami költekezést olvassák a fejükre. „Őrült beszéd: de van benne rendszer”, idézhetnék Polonius szavait, mert a kulcs maga a „rendszer”. A Nemzeti Együttműködés Rendszere, amely gátlástalanul támogatja a hozzá közeli vállalkozók gyarapodását - természetesen a mi pénzünkből. A háttérben szemérmetlenül folyik a pénzügyi csiki-csuki: a kedvezményezett vállalkozók egymást túllicitálva csapolják meg az állami és az uniós forrásokat.

Ha valaki szóvá teszi mindezt? Nincs elfogadható, értelmes magyarázat. Érjük be annyival: a gazdaság hasít, pénz mint a pelyva.

Szerző

Egy marxista Európa élvonalában

A nyolcvan éve született Gáspár László a XX. századi magyar nevelésügy történetének kiemelkedő alakja. Marxista pedagógus volt. De nem a jelző tette a század nemzetközi szinten is jegyzett pedagógusává. Egy ideológiailag determinált világban a marxi eszmerendszerrel léte és tudata alapján azonosuló olyan szakember volt, aki az eredeti marxi szövegek kritikai elemzése és alkotó továbbgondolása alapján kísérelte meg a XIX. századi filozófus életművét a nevelésre vonatkoztatni. Eredeti megközelítése alapján többen nevezik őt a neomarxizmus hazai úttörőjének.

Felvetődik a kérdés, miért a marxi szövegekhez nyúlt vissza, miért nem a kor filozófiai, szociológiai, pszichológiai elméleteinek valamelyike ragadta meg figyelmét? Gáspár azt a feladatot vállalta, hogy újragondolja a dogmatikus sallangoktól terhelt marxi elméletet, új összefüggésekben mutat fel egy lehetséges pedagógiai alternatívát.

Gáspárt pályája kezdetétől a társadalmi kontextusban végbemenő személyiségformálódás objektív folyamata és a szubjektív nevelőtevékenység viszonya, a nevelés évezredes alapkérdései foglalkoztatták. „A legfőbb következtetés, amelyre a téma tanulmányozása közben jutottam: a pedagógia fő problémáit – „mire neveljünk?”, „mivel neveljünk?”, „hogyan neveljünk?” - elsősorban az össztársadalmi gyakorlat tartalmának és struktúrájának elemzése alapján közelíthetjük meg” – írja. Ezt a gondolatot fejtette ki elméleti munkásságában és ezen az elméleti alapon szervezte, irányította iskolakísérletét Szentlőrincen.

Nevelésfilozófiai munkásságának összegzése szerint a nevelés célja az egyén mindenoldalú fejlesztése annak érdekében, hogy képes legyen önmaga és a társadalom érdekében – az össztársadalmi gyakorlat keretében - képességeit kibontakoztatni. Az iskola feladata az össztársadalmi gyakorlatra való egyetemes felkészítés, a nevelésnek az alapvető társadalmi tevékenységi módokat kell közvetítenie, a nevelés gyakorlata pedig nem más, mint a pedagógiailag reprodukált társadalmi gyakorlat. A társadalmi gyakorlat és a nevelés viszonyának történetét elemezve jutott el e két jelenség organikus kapcsolatának lényegéhez. E kapcsolatról akkor beszélhetünk - fogalmaz -, ha azok a tevékenységek, amelyeket a „neveltek” végeznek, társadalmi szempontból jelentősek, és a társadalmi gyakorlatra való előkészítést szolgálják. Éppen ezért az általános nevelés lényegi meghatározottsága, hogy pedagógiailag reprodukált társadalmi gyakorlat, alapfunkciója pedig: az össztársadalmi gyakorlatra való egyetemes felkészítés.

Gáspár a nevelést tevékenységek rendszerének tételezi, olyan gyakorlatnak, melyben az alapvető társadalmi tevékenységi módoknak kell megjelenni. Felfogása szerint e gyakorlat a közvetlen élet termelése – munka -, az érintkezési viszonyok termelése és a tudat – az emberi tudat által létrehozott objektivációk – termelése. A társadalmi gyakorlat e három eleme mellé sorolja Gáspár a szabadidőben végzett tevékenységeket is, azokat, melyeket nem a természeti szükségesség vagy a társadalmi kötelesség diktál, hanem a teleologikus tevékenység szükségletei. A szabadidő az emberi szervezet, a személyiség megújításának, a képességek kifejlesztésének tere. Az e keretben végzett tevékenységek eredményeként az ember más minőségben lép be a társadalmi tevékenységek rendszerébe, a közvetlen termelés folyamatába is. A társadalmi gyakorlat említett valamennyi eleme egyaránt fontos és nélkülözhetetlen, a társadalmi ember – az „ember társadalmi természetének” kifejlesztése – szempontjából, miként az a követelmény is fontos, hogy a társadalmi tevékenység különböző fajtáival a gyerekek először és elsősorban a pedagógiailag szervezett formájukban ismerkedjenek meg.

Mindezek alapján fogalmazta meg a nevelés formuláját, mely szerint a teljes ember intézményes nevelésének tevékenységei a világ megismerésére fókuszáló oktatás, a társadalmilag hasznos termelőmunka, a társas és társadalmi együttműködést megjelenítő társadalmi munka és a szabadidő-tevékenységek komplex rendszere.

Gáspár László a nevelésről rendszerben gondolkodott, az iskolát, a nevelés helyi rendszerét a maga egyedi konstrukciójaként tételezte, a nevelés folyamata neki tevékenységek rendszere, az össztársadalmi gyakorlat pedagógiai reprodukciója volt. Elméleti munkássága és rendszerszemlélete alapján jutott el az iskolakísérlet gondolatáig, a teória praxissá alakításáig, Szentlőrincig. Ez ma már neveléstörténet. Miként a Delors-bizottság munkája is.

A UNESCO Közgyűlése 1991 novemberében felkérte a főigazgatót, hogy hozzon létre nemzetközi bizottságot, amely a XXI. század oktatási kérdésiről gondolkodik. A bizottság elnökéül Jacques Delors-t választották, a bizottságba a világ különböző régióinak, kultúráinak, foglalkozási ágainak tizennégy képviselőjét hívták meg. A nemzetközi bizottság 1993-ban kezdte meg munkáját, jelentése végső formáját 1996 elején fogadta el.

A XXI. századi nevelés-oktatás négy alappillérét tárgyaló fejezetet azzal vezették fel, hogy hogyan lehet egyszerre biztosítani a komplex és állandóan változó világ térképét és az iránytűt is a navigáláshoz. „Ahhoz, hogy megfelelhessen e kihívásnak, az oktatásnak négy alapfeladatot kell teljesítenie. Ezek lesznek minden ember számára a tudás alappillérei élete során: meg kell tanulnia megismerni, azaz megszerezni a dolgok megértéséhez szükséges eszközöket, meg kell tanulni dolgozni, hogy hatni tudjon környezetére, meg kell tanulnia együtt élni, hogy együttműködhessen a többi emberrel minden emberi tevékenységben, s végül meg kell tanulnia élni, s ez az előző három eredménye lehet” – olvasható a jelentésben.

A bizottság által megfogalmazott alappillérek és Gáspár neveléselméleti alapvetése, valamint szentlőrinci gyakorlata közötti tartalmi azonosság tárgyszerűen kimutatható. Munkássága, annak teoretikus elemei és gyakorlata ma, amikor a magyar nevelésügy minden területén retrográd fordulatot élünk meg, különösen aktuális. Ahogy a Delors-bizottságnak az ezredfordulót követő időszak nevelésügyi gyakorlatára vonatkozó ajánlásai is.

Szerző
Fábry Béla, pedagógus