előadás;Magyar Színház;Vörös István;engedélyezési jogkör;
2017-10-20 07:45:00
- Igaz-e a hír, miszerint politikai okokból betiltották a darabját már a bemutató előtt?
- Nem mondhatom, hogy igaz, hiszen bemutattuk – egy alkalommal. Nem mondhatom, hogy nem igaz, hiszen a folytatás bizonytalan. Végtére is az a színház, amelyik átvette volna a produkciót Dorogról, visszalépett. De hogy politikai okokból, az kizárt, hiszen ez egy politikai darab. És az előadás még inkább. Senki se tiltotta be, a senki állította meg. Ha megállította.
- Ki az, akinek engedélyezési jogköre van egy színdarab és egy előadás kapcsán?
- Az engedélyezési jogkört cenzúrának is fordíthatnánk. Ilyen jogot nem ismer el az alaptörvény sem. Ilyen tevékenységnek a létét nem lehet újra elfogadni. Különben lehet, hogy szó sincs ilyesmiről. Nekem többen magyarázták, hogy ez csak szimpla öncenzúra. Haha, de azt nekünk kellett volna végezni, ám mi nem tettük. A szöveg állítólag elindult fölfelé a hierarchiában, persze csak a formalitás kedvéért, de le már nem mint szöveg érkezett. Csak nem kell azt hinnem, hogy pozícióban levő emberek újra színdarabokat olvasnak? De jó hír is ez! A további előadások elmaradását nem cenzurális okok indokolták. Kényelmesen pénznek nevezték. De a pénz nem vállalta magára a merényletet.
- Származhat-e az előadásban résztvevőknek hátrányuk abból, hogy a darab nem marad repertoáron?
- Persze. Elég nagy hátrány volna, ha ennyi – és a többiekéről bátran mondhatom, hogy jól sikerült – munka eredménye csak egyszer kerülne a nézők elé. Nagyon rossz érzés a hiábavalóság.
- Meddig mehet el egy szerző vagy egy rendező a kompromisszumokban?
- Erről is szól a darab, egy alkalommal elhangzik: a feltámadás megalkuvás. De ezt a többiek cáfolják. Semeddig nem mehet el – ha művészi kompromisszumról van szó. Persze egy darab megírása – kompromisszum a nyelvvel. Az előadása kompromisszum a valóság adta lehetőségekkel. De ön nem ilyesmire gondolt.
- Mit gondol, 2017-ben lehet-e cenzúráról beszélni Magyarországon?
- Lehet, hogy azért nem szerencsés ezt a kifejezést használni, mert egy régi helyzetet vetít rá a maira, és ezzel akadálya lesz a megértésnek. Van mesterségesen feltámasztott érdektelenség helyette, anyagi ellehetetlenítés, közöny. Akad persze beetetés és megfélemlítés is a kultúra lekezelésének eszközei között.
- Mi adhatott aggodalomra okot a bemutató előtt? Az ön személye, a választott téma vagy a színtársulat?
- A személyem nem hiszem, hogy aggasztó, lényegében a sátánon kívül bárkivel tárgyalóképes vagyok. Na jó, a sátán is jöhet, ha a Mester és Margaritából érkezik. A társulat remek, kitűnő és csodálatos színészek, kimagasló rendező, nem hiszem, hogy aggasztó volna. Hacsak valakit a minőség nem aggaszt. A téma? A kiegyezés esélye ma? Deák Ferenc keresése? Deák a legkevésbé félelmetes magyar politikus. Talán az a súlyosan megalázó benne?
- Előfordult-e már hasonló helyzet a karrierje során?
- Sajnos olyan már volt, hogy egy darabom (Padlizsán és paprika, mesejáték a PIM-ben, Kováts Kriszta rendezésében) egy előadást ért meg, mert kézen-közön elsikkadt a folytatás lehetősége. Még megbukni se lehet egyetlen alkalommal. Az is kiváló előadás volt különben. Mire újra játszottuk volna, a díszleteket kidobták a raktárból. De nem ez az igazi párhuzam, 1979-ben felléptünk 8-adikosként egy groteszk szavalókórussal a Rátóti humorfesztiválon. A rádióműsorból az utolsó pillanatban kihagytak minket, nagyon csalódott voltam, nem is lettem humorista. De akkor nem volt mellébeszélés, az épp aktuális húsáremelés miatt a mi szövegünk már túl keménynek tűnt. Most visszatért a fiatalkorom, és a hús is drágább. A rezsi meg már nulla, mert a postás kidobálja a villanyszámlát.
- Műveit átültették már kínaira, angolra, franciára, szlovákra, olaszra, portugálra, spanyolra, lengyelre, románra, bolgárra, szlovénra. Ön is fordít, gondolt-e arra, hogy a darabját külföldön érdemesebb lenne színre vinni?
- Ez a darab azért elsősorban a magyaroknak szól. Bár, ha külföldön nem volna élvezhető egy megfelelő rendezésben, akkor itthon is jobb elfelejteni. Szóval éppenséggel meg kéne próbálni.
Kuczogi Szilvia
Sopsits Árpád rendezésében nem csak az aradi vértanúk képét láthatjuk a színpadon, hanem a rendszerváltás utáni közjogi méltóságok portréját is. Jelenlegi és volt köztársasági elnökök, mostani és régebbi miniszterelnökök, országgyűlési elnökök arcképeit vehetjük szemügyre. A dorogi művelődési házban, ráadásul egy aradi vértanúkra emlékező ünnepséghez kapcsolódó premieren különösen meglepően hat ez a látványos gesztus. A néző várja is majd, hogy ennek a bátornak mondható rendezői instrukciónak lesz valamiféle folytatása. De aztán sokáig hiába várjuk, megmarad szimbolikus gesztusnak. A végén aztán összedől a díszlet, ez nem következik Vörös István drámájából, A halott mindig visszacsókol című műből, amely valóban merően groteszk és szórakoztató. Egy kis támogatottságú párt a kiegyezésre vágyik, ezért Deák Ferencet keresik: castingot hirdetnek ez ügyben. Vörös érzékletesen ábrázolja a politika világát, az érintett személyek– pártelnök, alelnök, titkárnő, portás, jelentkezők – hitelességét, motivációit, korlátait. (Az órát, vagyis az idő múlását egy élő figura játssza nagyszerűen.) Tényleg belesűríti mindazt, amit sokunk gondol a rendszerváltás utáni időszakról, pártokról, pártrendezvényekről, elhangzott mondatokról és állításokról. Van itt aztán gyilkosság, feltámadás és sok minden. A színészek teszik a dolgukat, hozzák a karaktereket és nem rajtuk múlik, hogy végül nem gyullad fel a színpad, vagyis a darab megmarad egy kellemes gondolatkísérletnek. Persze, azért azzal szembesülhetünk, hogy Deákokra már rég nincs szükségünk. Egyszerűen kimentek a divatból, mint ahogy az új kiegyezés és az ország felrázása is.
Balogh Gyula