Kétszer harminc évig lappangtak a szemtanú emlékei. Vásárhelyi Miklós 1956-ban Nagy Imre legszűkebb környezetéhez tartozott, és személyes befolyása mellett a sajtó és a külföldnek szóló tájékoztatás „gazdájaként” is fontos szerepe volt a Nagy Imre-kormány rövid működésében. Most, Vásárhelyi születésének októberi, századik évfordulójára jelenik meg Kozák Gyulának, az oral history legavatottabb hazai művelőjének kötete. A mű az 1956-os Intézet számára 1986-ban készített interjú nyomán született. A sok-sok órás mélyinterjú nyomon követi a Szabad Nép egykori újságírójának, a Nagy Imre-perben 5 év börtönbüntetésre ítélt politikusnak, a Történelmi Igazságtételi Bizottság megalapítójának, a Soros Alapítvány élén annak alapításától, valamint parlamenti képviselőként az életútját, gyermekkorától a közélettől való visszavonulásáig.
A könyvből közölt részletben 1956 novemberének elő napjait idézi fel Vásárhelyi, a hiteles szemtanú és közreműködő szemszögéből, azt a néhány napot a Nagy Imre-kormány ellentmondásokkal teli életéből, amely az október 23-i forradalmat követően az orosz csapatok november 4-i intervenciójáig terjed. Az alábbi szövegben nagyon sok név szerepel, s tudjuk, többségük a mai olvasó számára már nem ismert személyeket takar – mondhatjuk: ők zömmel történelmünk epizodistái voltak –, ám a nevek sokaságából az is kitűnik, amit az emlékezetben eléggé elhalványított az Idő: az októberi végi, november elejei napokban, a kormányban és annak holdudvarában milyen sokan ott voltak a régi rend prominensei közül. És nemcsak olyanok, mint az események forgatagában forradalmárrá váló Nagy Imre, hanem olyanok is, akiknek pártállásán a forradalomban kifejeződött népítélet mit sem változtatott. Akik azt a november negyedikét várták, amelyik az előbbieket meglepetésként érte.
…fantasztikus nagy munka szakadt ránk
Annak a társaságnak a tagjai, akiket utóbb Nagy Imre-csoportnak neveztek, nem voltak semmilyen kapcsolatban egymással. Lehet, hogy azok, akik nem voltak funkcióban, tehát a Gimes, Fazekas, Lőcsei, Kende, Kornai stb. találkozgattak. A Szilárdka például ott jött-ment a Parlament folyosóin, de nem csinált semmit. Kállai is ott lófrált állandóan, és nagyon meg volt sértődve, Szilárdkának többször is mondta, hogy: engem miért nem vesztek be semmibe? Én nem kellek nektek? De olyan fantasztikus nagy munka szakadt ránk, és olyan szörnyűséges helyzetben voltunk, hogy a legfelsőbb 5-6 embert kivéve nem értünk rá találkozgatni. Csinálni kellett a dolgunkat.
Én még Donáthtal sem beszéltem ez idő alatt. Donáthtal a börtönévek előtt semmiféle szorosabb, sem baráti, sem politikai kapcsolatom nem volt, és a kapcsolatot ebben a pár napban egyikünk se kereste. Donáthot a sajtó nem érdekelte, őt a párt érdekelte. Tánczos mondta nekem, hogy Donáthnak az MSZMP újjá- szervezésével kapcsolatban különböző elgondolásai vannak, s ezek teljesen különböznek a régi pártszervezési elvektől, és ő nem gondol arra, hogy – függetlenül a programtól, de szervezetileg is – egy ugyanolyan pártot állítsunk helyre, mint a korábbi Kommunista Párt volt. Sokkal inkább egy nagyon széles körű szövetséget, amelyikbe ideológiai előfeltételek nélkül munkásokat, fiatalokat, felkelőket, volt kommunistákat, meg nem is tudom, kiket vennénk be, tehát az egy egész más párt lenne, mint ami volt, és erre az új elnevezés módot is ad. Szélesíteni kell a kereteket, de ezt se közvetlenül a Donáthtól tudtam, hanem Tánczostól.
Egyetlen fontosabb dolog történt ezekben a napokban. A harmadik napon, 3-án délelőtt, amikor Maléter nagyon derűsen és optimistán jött ki arról a tárgyalásról, amit az oroszokkal folytattak, teljesen véletlenül találkoztunk a folyosón. Mondta, úgy néz ki, hogy mégis rendbe fognak jönni a dolgok, és meg fogunk állapodni az oroszokkal. Mire mondtam neki, hogy: itt csupa rossz hír van, mert hallom, hogy állandóan özönlenek be a szovjet csapatok, és elfoglalták a repülőtereket is, miért ilyen derűs? Merthogy a tárgyalás abszolút konstruktív jellegű volt, és neki az a meggyőződése, hogy az oroszok azt, amit katonailag itt csinálnak, azt azért teszik, hogy erőpozícióból tárgyalhassanak a továbbiakban, mondta Maléter. Nyilván ez volt Nagy Imrének is az álláspontja, bár állandóan tiltakozott a szovjet csapatok beáramlása ellen, de nem érezte meg a tragédia elő- szelét.
Apró és Kiss, akikkel november 1-jén még beszéltem, eltűntek. Hollós, aki végig ott volt, és ott is aludt valamelyik szobában, ő is eltűnt. Meg Sándor József, aki végig ott volt, annyira, hogy ő is ott aludt, meg a Kádár felesége, Mária. Dehogy itt valamifajta ilyen baloldali kommunista szervezkedés, készülődés lett volna, ennek a nyomát sem lehetett sehol látni. Azoknak az embereknek a magatartásán tudom lemérni, akiknek csak az volt a fontos, hogy benn legyenek a Parlamentben, mert ott biztonságban érezték magukat. Ha nekik bármi fogalmuk lett volna arról, hogy itt valami készül, hogy valami mód van arra, hogy másfelé orientálódjanak, esetleg van más alternatíva, akkor pillanatok alatt reagáltak volna erre. De ezek egyszerűen ijedt és a saját bőrüket féltő emberek voltak, akiknek az, hogy politikailag újjászerveződjenek vagy valami más vonalat találjanak, egyszerűen eszükbe sem jutott.
Amennyire tudom, mindazok a funkcionáriusok, akik Pesten voltak, lényegében ugyanezt a magatartást tanúsították. Bújtak, bujdokoltak, és csak azon törték a fejüket, hogy mi fog velük történni. Kádár sorsáról se tudtunk semmit. Tehát ez az egész mostani verzió, amit előadnak, az 1-jén történt állítólagos szakításról, ennek semmiféle dokumentálható nyoma nincsen, amit tulajdonképpen nem is nagyon értek. Nyilván csak az oroszok túlzott óvatosságának tulajdonítható, nem akarták, hogy bárki is gyanakodjon, bárkiben is felmerüljön a gyanú, hogy itt majd valami be fog következni, mert különben a logikus az lett volna, hogy Kádár november 1-jén vagy legkésőbb 2-án egy levelet juttasson el hozzánk, amelyben közli, hogy szakít velünk. Vagy akár finomabb formában, hogy nem vállalja tovább a felelősséget azért, ami történik. De ilyen nincsen. Semmiféle nyoma nincs annak, hogy ők 1-jén szakítottak volna a kormánnyal, mert ezt csak 4-én hajnalban jelentették be.
A napokban [1986. november] beszéltem a Marosánnal, aki felháborodva mondta, hogy ezek még véletlenül se tudnak igazat mondani, és látod, hogy mi- csoda társaságba keveredtem. Meghívtak engem is Szolnokra, de én nem mentem le, mert ott semmiféle kormány nem alakult meg, az egész egy hazugság…
Marosán azt is elmondta, hogy kik voltak lenn Szolnokon, és hogy másnap, november 5-én egy szovjet ezredes ment érte, és az vitte be a Parlamentbe a la- kásáról. És Kossát ugyanígy szovjetek hozták el Pozsonyból, ahová egy tréning- ruhában menekült. Ugyanígy kerítették elő valahol vidéken Dögeit is. Így alakult meg aztán a kormány 5-én vagy 6-án. A kormány annál kevésbé alakulhatott meg Szolnokon, mert hiszen a Dobi itt volt Pesten, a Parlament pincéjében dekkolt. A lényeg, hogy nem tudtuk, hogy kik tűntek el Budapestről. Mi csak a Kádárról tudtuk, hogy eltűnt. Láttuk, hogy a Kiss és az Apró nem jött be a Parlamentbe, de kinek hiányoztak? Utólag tudtam meg, hogy Félix Pali adott mindkettőjüknek – Kiss Károlynak és Aprónak – valami olyan papírt, amivel el tudtak menni Tökölre, a katonai repülőtérre.
Ennél rosszabbul nem lehet egy sajtófogadást előkészíteni
De térjünk vissza a sajtóértekezletre. Az első feltétel az volt, hogy Nagy Imre hozzájáruljon – ami nem ment könnyen, de végül mégis beleegyezett, hozzájárult –, hogy szombaton, 3-án délután 4-kor megtartsuk a nemzetközi sajtótájékoztatót. Várkonyi Pétert, a mostani külügyminisztert kértem, hogy jöjjön át hozzám. Vele megállapodtunk, hogy november 3-án, szombaton délután 4-re vagy 5-re hirdetjük meg a sajtóértekezletet. Várkonyinál megvolt az összes budapesti állandó tudósító és az itt tartózkodó külföldi sajtós névsora, és őt kértem meg a meghívások lebonyolítására, amit ő örömmel és nagyon pontosan el is végzett. Azért mondom, hogy örömmel, mert azokban a napokban az egész külügynek nem sok dolga volt. Az egész úgy festett, hogy Nagy vállalta a külügyek intézését is, és mellette ténylegesen a napi feladatokat Heltai és Félix Pali végezték. A külügyi apparátus gyakorlatilag ki volt kapcsolva mindenből. A titkárságon keresztül értesítettem a filmhíradót és a magyar sajtó néhány vezető emberét. Mint várható volt, óriási volt az érdeklődés, hiszen ez lett volna az első alkalom, hogy Nagy Imre miniszterelnökként találkozik a külföldi újságírókkal. Addig nem adott senkinek interjút, nem fogadott senkit, nem foglalkozott a sajtóval. Már jócskán gyülekeztek az emberek, amikor Losonczy teljesen váratlanul közölte velem, hogy menjünk be az Öreghez. Bementünk, és Nagy közölte velem, hogy most kapta a híradást Barcstól, az MTI-től, hogy a kínaiak is megváltoztat- ták az álláspontjukat az események megítélésében. Barcsnak ez szokása volt, hogy amikor nagy dolgok történtek, akkor mindenki megkerülésével, egyenesen a főnökhöz fordult, tehát nem engem informált, hanem egyenesen Nagy Imrét, aki mondta, hogy ez új helyzetet teremtett. Nem fejtette ki, hogy miért, de tulajdonképpen igaza volt, és hogy ilyen körülmények között ő nem tarthatja meg a sajtóértekezletet, hanem tartsa meg Losonczy és Tildy. Nagyon el voltam keseredve, és nem értettem a döntését. Érdekes módon Losonczy és Tildy rendkívül fegyelmezetten viselkedtek, tudomásul vették, hogy teljesen felkészületlenül nekik kell a szerepet átvállalni, tudván azt is, hogy ez eleve egy nagyon rossz start, és óriási kiábrándulást fog okozni.
Annyi információ volt még, hogy a Szovjetunió megváltoztatta az álláspontját, hogy a szovjet sajtóban péntektől kezdtek újból megjelenni olyan cikkek, amelyek ellenforradalomról meg ellenforradalmi veszélyről meg restaurációs veszélyről beszéltek, vagyis megváltozott a szovjet sajtó hangja. Érezni lehetett, hogy más szelek fújnak Moszkvából, de nyílt változásról még nem volt szó.
…a kormány utolsó nyilvános szereplése
Ilyen előzmények után került sor a sajtófogadásra, ha jól emlékszem, a Parlament Vadásztermében. Zsúfolásig tele volt, sokan kint is rekedtek. A Külügyminisztérium gondoskodott a tolmácsokról. Hárman bevonultunk, persze amikor Nagy Imre helyett Losonczy és Tildy léptek be, fölmorajlott a terem. Nagyon rossz csillagzat alatt kezdődött, hiszen Naggyal abban is megállapodtunk, hogy a sajtófogadás az ilyenkor szokásos rend szerint azzal indulna, hogy ő egy nyilatkozatot tenne, amire nyilván fel is készült. Ez adta volna meg a hangját az egésznek. A megbízatás váratlansága miatt Tildy és Losonczy érthetően nem voltak erre felkészülve, és elég helytelenül egyikünknek se jutott eszébe, hogy mégis el kellene hangzani egy nyilatkozatnak. Öt perc alatt megbeszélhettük volna, mi legyen benne. Ehelyett én nyitottam meg a fogadást, és közöltem, hogy Nagy más irányú elfoglaltsága miatt nem tud megjelenni, helyette két államminiszter tartja meg, és az üdvözlés után átadtam a szót, hogy kérdezzenek. Ennél rosszabbul tényleg nem lehetett volna a sajtófogadást előkészíteni és megrendezni. Összevisszaság keletkezett, mindenfajta fontos és nem lényeges kérdések hangzottak el. Nem tartották komolynak a dolgot. Pillanatok alatt Boldizsár Iván lett az esemény főszereplője, aki nyelvről nyelvre – kéretlenül – mindenfajta tolmácsolást átvett a hivatalos tolmácsoktól, de persze nagyon jól csinálta. Óriási gyakorlata volt az ilyesmiben. Biz- tos, hogy jó irányba igyekezett terelni a dolgokat. S akkor megtörtént az a híres, kellemetlen incidens, hogy Léderer Lajos, aki az Observer képviselőjeként volt ott, megszólalt, hogy mit keres itt az a Boldizsár Iván, aki terhelő tanú volt a Varannai Aurél elleni koncepciós perben. Dermedt, kínos csend fogadta a kérdést, és Boldizsár egy pillanat alatt eltűnt. Tildy nagyon okosan és méltóságteljesen válaszolt, hogy mi a be nem avatkozás elve alapján állunk, és ennek alapján visszautasítjuk azt, hogy valaki beleszóljon abba, hogy a magyar kormány sajtófogadásán a tolmácsi teendőket ki látja el. Boldizsár ezt a történetet nagyon sokszor elmesélte azután, és rettentően rossz néven vette Losonczy Gézától, hogy nem védte meg. De
Tildy megvédte, mégpedig nagyon elegánsan és méltóságteljesen.
Pedig Tildy biztos, hogy sokkal jobban utálta Boldizsárt, mint Losonczy, mert hiszen az akkori Boldizsár a Hétfői Híreknek a főszerkesztője volt, és teljes mellel bevetette magát a dolgokba. A sajtófogadás pillanata történelmi volt, de sajnos félresikerült, bár nem tudtuk, hogy másnap reggel mi fog történni, és hogy voltaképpen ez volt a kormány utolsó nyilvános szereplése.
De mégiscsak az én felelősségem volt, mert nekem kellett volna ott pillanatok alatt kitalálni, hogy mit kell tenni, de nem találtam ki semmit se. Tulajdonképpen megbénultam, elvesztettem mindenfajta politikai és kezdeményező érzékemet, úgyhogy a fogadás végén Gömöri és még néhány újságíró mondta, csodálkoznak, hogy tolhattam ezt el ennyire, hiszen láttam elég sajtófogadást. És kezdtek előadást tartani arról, hogy hogyan kell egy ilyet megrendezni, de ez az én bánatomat cseppet sem csökkentette.
Losonczy beszélt az ellenforradalmi veszélyről, és beszélt arról is, hogy a további együttműködés feltétele, hogy ez ellen az összes koalíciós párt egyforma eréllyel lépjen fel. Nem összetévesztendő ez az itteni nyilatkozat azzal, amit ő előkészített, hogy másnap vagy hétfőn beolvassa a rádióban, s amit előzőleg be akart mutatni az MSZMP vezetőségének, s amelyik sokkal határozottabb és keményebb hangú lett volna mindkét irányban, az ellenforradalmi kísérletekkel, veszélyekkel szemben, de a partnerekkel szemben is. Úgy nézett ki, hogy a kommunisták vannak veszélyben. És a kommunisták védelmében olyan nagyon senki se igyekezett kiállni.
Írásbeli nyoma ennek sincsen, csak én tudom, hogy Losonczy ezt megfogalmazta. És még többet tud róla Köves Erzsi, aki, azt hiszem, ennek egy részét le is gépelte. Úgy tudom, hogy részben el is készült ez a nyilatkozat.
Este egy nevezetes dolog történt még, aminek véletlenül tanúja voltam. Azért véletlenül, mert nem hívtak meg, hanem csak odakeveredtem. Egy beszélgetés volt a parlamenti folyosón Tildy és Mindszenty között, amihez én is csatlakoztam. Tildy bemutatott, Mindszenty biccentett, nem fogott velem kezet. Ez akkor történt, amikor ment a Rádióhoz. Mindszenty a beszédét megmutatta Tildynek, aki elkísérte, s útközben igyekezett meggyőzni őt, hogy a beszédet az adott helyzetben nem politikus, nem helyes elmondani, mert rossz vért szül, és beláthatatlan következményekkel jár az, hogy a kormányról úgy beszél, mint a bukott rendszer örököseiről. Tulajdonképpen ez volt a főtéma, nem a részletek, hanem Mindszentynek a kormányhoz való viszonya. De Mindszenty hajthatatlan maradt. Az a fajta ember volt, akinek a füle mellett elmegy minden, amit más mond, nem hallja meg az érveket. Mereven elzárkózott, hogy bármifajta változtatást hajtson végre a szövegén, amit információm szerint Turcsányi Egon fogalmazott meg. Tildy kérése nem járt eredménnyel. Visszamentem az irodámba, intéztem tovább a dolgaimat, és szokásomhoz híven este hazamentem. Nagy benn maradt, Szilágyi is. Széll Jenő, a Rádió kormánybiztosa ugyancsak hazament. Donáth is a Parlamentben maradt, azt biztosan tudom. Én minden este hazamentem az alatt a pár nap alatt.
…a közvetlen veszély tudata nem élt bennünk
Akár a többség ment haza, akár a kisebbség, a lényeg az, hogy november 3-án este, amikor Maléterék elmentek Tökölre tárgyalni, a szovjet csapatmozdulatokról mindenki mindent tudott a Parlamentben. Hogy lehet az, hogy a kormányzat, még akkor is, ha bízott a támadás elmaradásában, gondolatilag sem készült föl a támadásra? Nem katonailag nem készült föl, hanem gondolatilag. Nem tudom. Nem tudom, és máig sem értem.
Miközben mindenki számított rá, hogy lesz szovjet intervenció, arra senki se számított, hogy az intervenció a küszöbön áll, és ilyen közeli, és hogy legalább néhány dologban mindenképpen meg kellene állapodni. De az intervenció alternatíváját is számba kellett volna venni, és bizonyos dolgokban meg kellett volna állapodni, hogy mit teszünk.
Az én tudomásom szerint a kormány egyetlen tagjának sem jutott eszébe, senki nem vetette föl, hogy bizonyos előzetes óvatossági rendszabályokat kellene bevezetni, bizonyos dolgokban a pártoknak meg kellene állapodni stb.
A helyzet súlyossága ellenére a közvetlen veszély tudata nem élt bennünk. Azért mondom, hogy bennünk, mert ez vonatkozik mindenkire, aki akkor ott felelős állást töltött be, mert nem tudok senkiről sem, aki ettől eltérően viselkedett volna, és aki bármifajta célzást, megjegyzést vagy javaslatot tett volna, hogy azért mégis el kellene gondolkozni azon, hogy mi történik, ha bevonulnak. Talán ezt az indokolatlan optimizmust támasztották alá a megindult katonai tárgyalások, amelyek a szovjetek részéről pszichológiailag kitűnő húzásnak bizonyultak. Délben kezdődtek, és este folytatódtak. Valahogy túlhaladta a fantáziánk határait, hogy miközben délben Malinyinnal részletekbe menően konkrét tárgyalások folynak a kivonulás módozatairól, ütemezéséről, igen jó bajtársi hangulatban, este letartóztatják a magyar delegációt, és hajnalban megindítják a támadást.
Azóta persze eltelt harminc esztendő, és rengeteg dolgot megértünk, bizonyos, hogy ma már másképp viselkednénk, de az akkori pszichológiai, értelmi és politikai felkészültségünkben ezt a lehetőséget nem vettük számításba. Ha a többiek másképpen viselkedtek volna, akkor azt mondanám, hogy mi, mint mindig, vakok voltunk, és egy csomó dologtól nem tudtunk megszabadulni. Ez Nagy Imrére teljes mértékben áll is, mert ő a támadás tényét hihetetlen erkölcsi felháborodással vette tudomásul, minden politikai meggondolását felülmúlta az erkölcsi felháborodása, hogy vele ilyet tettek. Micsoda gyalázat, micsoda szégyen!
(Recenziónk a kötetről: Vásárhelyi Miklós emlékezete)
