Vásárhelyi Miklós emlékezete

A kevesek közé tartozott, akik látták, kísértetiesen tudták, merre fejlődnek a dolgok, és elszántan készültek az elkerülhetetlen változások alakítására.

Mondanám szenzációs könyv a Kész a leltár, ha egyszerűen csak a hírét akarnám kelteni, mert így igaz. Látszatra önvallomás. Kozák Gyula a krónikás a mennyekbe üzen barátjának, Vásárhelyi Miklósnak, és vallomása szerint ő (a tolmácsoló) állítólag egyebet se tesz, csupán közvetíti a szavait. Aki azonban végigböngészi ezt a tartalmában dúsgazdag kötetet, hamar rádöbben, hogy inkább történelmi tanulmány vagy esszé búvárkodására vállalkozott. Olyan korszakról, amelynek többen (nagyon sokan) nekigyürkőztek már, de a lényeg megértéséig nem jutottak el. Vásárhelyi Miklósnak azért sikerülhetett ez, mert rendkívüli műveltségű és kultúrájú alkotó volt, messzire tekintő igaz ember, aki soha, semmilyen helyzetben nem elégedett meg a felszín bolygatásával, a sok ága-bogú valóság minden részletének a föltárására igyekezett.

Már az indulás is meghökkentőnek látszik. Nagy tudású, több nyelven olvasó és beszélő fiatalember, jómódú család sarja, bankár leszármazottja, azzal indul el az életbe, hogy ő kommunista, s a kisemmizettek istápolására vállalkozik. Az ő ügyüket igyekszik szolgálni. És nekifog, olyan világban, olyan nemzetközi körülmények között, amelyben józan ésszel látnia kell, hogy valójában álmokat kerget. Persze az állítólagos párt, az ő kiválasztottja, se nem kommunista, se demokrata, csupán egy gonosz indulatú idegen hatalom eszköze. Nehéz lehetett elhinni, hogy az egyébként kétségtelenül tájékozott és sokoldalúan érdeklődő Rákosi Mátyást meggyőződés vezeti, s nem egyéni érdek, a korlátlan hatalmi szomj, az uralkodás vágya. Tény, hogy a kor, a háború vége kusza viszonyokat teremtett, ordas indulatokat gerjesztett, de elhinni mindazt, amit józan ésszel elhinni lehetetlen volt, több felelőtlenségnél, gazság. Aminek egy Vásárhelyi Miklós nem eshet áldozatául. Nem is esett, megpróbált egyenes gerincű maradni, kiaknázni, amennyire csak lehet, a kedvező alkalmakat.

NYOLCADRENDŰ VÁDLOTTKÉNT - a Nagy Imre perben (háttérben a mártír miniszterelnök)

Erről tanúskodik a baráti kör, a kiszemeltek csapata, az őt követők és kísérők gárdája. A Kornai Jánosok, a Lőcsei Pálok, Kende Péterek alkalmi szövetsége, a sok oldalról indultaké, akiket többnyire a naivitás, a hinni akarás terelt tévútra, de annyi józanság csak szorult beléjük, hogy hamar fölismerték azt is, gonoszokkal kell megküzdeniük. Betlen Oszkárokkal, kártevőkkel, tudatos rombolókkal, akikben parányi jószándék sem volt, minden cselekedetüket a tudatos ártás vezette. Nem válogattak eszközeikben. És mellettük ott volt a szerencselovagok tudatlan, ostoba különítménye, akik azért se felejthettek, mert eredetileg sem volt miből. Üres fejekből nem bukkan elő semmi. A demokrácia kezdeti lehetőségei gyorsan tovaszálltak, kialakult az a zűrzavaros rendetlenség, amely jelezte, hamarosan nagy bajok lesznek. Vásárhelyi Miklós a kevesek közé tartozott, akik látták, kísértetiesen tudták, merre fejlődnek a dolgok, és elszántan készültek az elkerülhetetlen változások alakítására. Ilyen zavaros viszonyok előzték meg 1956. október végének közeledtét.

Magam abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nagyon távolról, szinte jelentéktelen pozícióból figyelhettem a történtek alakulását. Mondhatnám újságíró „kisinas” voltam Miklós környezetében. Figyeltem és hamar rádöbbentem, hogy a legjobb helyen vagyok, látok, hallok, tanulok. Sajnos azonban nem sokáig, mert rövid időn belül kitették a szűrömet, Betlen Oszkárék alaposan értettek az aknamunkához. Amire azonban október 23-a estéjéhez érkeztünk, már volt bennem annyi tapasztalat, hogy megéreztem, Miklós hatása miként érvényesül. Amikor Nagy Imre eljutott az „elvtársak” megszólítás ügyetlen megfogalmazásához, de viszonylag elég gyorsan korrigált, fölfedeztem az ő bölcsességét, amely nem sokáig érvényesülhetett.

A hirtelen örömre jött a gyász - november 4. -, Kádáréknak Moszkvából dirigált pünkösdi királysága. Minden borzalmával, később kozmetikázott ravaszságával együtt. A kötet egyik legförtelmesebb része, amelyben Miklós elbeszélése alapján feltárul előttünk, ahogyan alattomosan megkeserítették a fogva tartott forradalmárok börtönéveit. A kínzás, az ávós módszerek fölújítása, az alantas bosszú. De szerencsére sokáig nem tarthatott, mert a szükségszerű rendszerváltás elkerülhetetlenné vált. Az „új demokrácia” rövid életű átmenete, amely végül aztán beletorkollott a modernnek csúfolt konzervativizmus ártalmaiba. A fideszes módszerek alkalmazásába. És amely mára - igaz, már halála után - Vásárhelyi Miklós ismételt elkárhozottságához vezetett, amiért a Soros Alapítvány élén újfent vállalta az emberjogi küzdelmek vezetését.

Most árnyékába kötnek bele. Mert életében és küzdelmeiben, bölcsességében és igazságérzetében soha nem tudták megközelíteni sem. Újabb küzdelem előtt állunk, végre maradéktalanul diadalra vinni eszméit, eszméinket. Soha jobbkor nem érkezhetett volna ez a remek, becsületes könyv, hogy megint bátorságot csöpögtessen belénk.

Miklós szellemében, bátran és okosan.