Azt talán kevesen vitatnák, hogy nincs olyan helyzetben a magyar ellenzék, hogy olyan dolgokkal töltse idejét, amelyekből biztosan nem lesz semmi. Igaz, drága hónapok eltékozlásában már elég nagy gyakorlata van a széttöredezett, baloldali és liberális pártok által alkotott ún. demokratikus ellenzéki világnak. Nyugodtan ezek közé sorolhatjuk azt az időszakot, amely a végül nem megvalósult előválasztás részleteivel kapcsolatos spekulációkról szólt, és az összefogás-diskurzust is, amely végeláthatatlanul hosszan, gyakorlatilag a teljes 2017-es évben őrli a kormányváltásban reménykedő választók idegeit. Ilyen tapasztalatok mellett az ellenzéki pártok mégis egy újabb elhúzódó, a 2018-as választási esélyeket közvetlenül nem segítő projektbe kezdtek, amikor beleálltak a választási reform ügyébe. Azóta egyeztetések, interjúk, közösen megvalósított vagy éppen meg nem valósuló események kötik le nemcsak a résztvevő politikusokat, hanem az amúgy is szűkös médiamegjelenési lehetőségek egy részét is.
A Közös Ország Mozgalom által nyolc párt részvételével létrehozott választási rendszerről szóló törvényjavaslattal persze nem csak az a baj, hogy a Fidesz elutasítása miatt a magvalósulására nincs esély - ráadásul az esetleges polgári engedetlenségi akciókkal még hosszú ideig elvonhatja a figyelmet az elől, hogy a pártok a politikájuk tartalmával próbáljanak új szavazókat szerezni. Az is gond, hogy - a fő irányát tekintve - a hatalomra jutás esélyeinek szempontjából önsorsrontó javaslatról van szó.
Elismerve természetesen, hogy a választási rendszer Fidesz felé lejtő elemeit egy nap korrigálni kell majd, fontos hangsúlyozni, hogy a jelenlegi rendszer aránytalansága 2018-ban az ellenzék legjobb reménye. A javaslat szerinti arányos rendszerben a belátható jövőben a minimálisra csökkenne az esély arra, hogy a baloldali és liberális pártok – a Fidesszel vagy a Jobbikkal kötendő koalíció nélkül – kormányra kerüljenek. A felek valószínűleg azért is mentek bele viszonylag gyorsan ebbe a javaslatba, mert nem látják esélyét annak, hogy lesz is belőle valami. Ha viszont a lelkek mélyén ott húzódik ez a feltevés, akkor valóban teljesen felesleges körről van szó.
A Fidesztől balra álló világnak akkor lehet egyáltalán esélye arra, hogy versenyhelyzetet teremtsen, ha a választók nagy részében tudatosul, mi az Orbán-rezsim gyenge pontja, és azzal szemben mi az ellenzék válasza. A Fidesz ellenségkép-gyártásra, állandó harcra épülő „megvédünk titeket” típusú narratíváját mindenki ismeri. Ezzel szemben azonban még mindig nem épült meg kellő erővel és hatékonysággal az „igazságosabb ország” narratívája, amely úgy ad „új irányt”, hogy világossá teszi, „mindenki számít”. A szlogenek és programelemek szintjén ugyan több ellenzéki párt is ebbe az irányba indult el, de a hátralevő időben alighanem minden lehetséges csatornán, teljes erővel kellene ezt az üzenetrendszert képviselni ahhoz, hogy a választókban rögzülhessen, van alternatíva.
A szociális demokrácia irányának létjogosultságát mi sem támasztja alá jobban, mint hogy immáron a Nézőpont Intézet adatai szerint is a kormány társadalompolitikája és a közszolgáltatások lesújtó helyzete a Fidesz Achilles-sarka. A kormánypárti intézet kutatása szerint a magyar állampolgárok 63 százaléka annyi tartalékot sem tud félretenni, hogy egy hónapig fenn tudja tartani aktuális életszínvonalát. Az elsöprő többség szerint több állami pénzt kellene fordítani az egészségügyre, munkahelyteremtésre, oktatásra, szociális biztonságra és gazdaságfejlesztésre, az elégedetlenség pedig a létező szociális ellátások színvonalára is kiterjed. A választási rendszer azonnali megváltoztatásának reménytelen küzdelme helyett érdemesebb lenne tehát a kormányzás szociális kritikájára koncentrálni. Az ellenzéki pártok akár úgy is feltehetnék a kérdést: ha ebben a kérdésben még a Nézőpont is velünk, akkor ki ellenünk?
