- Vigyázz, kitörhet az a dög! – ordított fel Laci, az ügyeletes hentes. Béla elugrott a vasvázas kaloda mellől. Üvöltve küldte Lacit melegebb éghajlatra, nőnemű rokonait pedig üzletszerű kéjelgésben való tevékeny részvétellel vádolta meg. Nem volt ez persze igazi harag, inkább csak az ijedtség szakadt föl az öles termetű férfiból. Így nem kellett szégyenkeznem, hogy önkéntelenül én is helyből megjavítottam a távolugrás magyar rekordját. Miközben Bélához hasonlóan átkozódtam, de bölcsebbnek gondoltam, ha ezt némán, magamban teszem. Végül is Laci bicepsze olyan vastag volt mint az én combom. Ha netán a lelkére vette volna érzelmi kitörésemet, hát tényleg a fal adta volna a másikat.
Súlyos okunk volt Bélával a menekülő reflexek beindítására. Laci valamiért rosszul találta el a Marlboro-puskával az ötmázsás bika koponyáját, így az nem kábult el, hanem egész testében megrándult, elbődült és nekitántorodott a vastag acélcsövekből összehegesztett szűk ketrec oldalának. A furcsa kaloda úgy volt megszerkesztve, hogy amikor a marha összecsuklik, az egyik oldala kicsapódik, hogy a hatalmas test a kövezetre zuhanhasson. Emiatt ijedt meg Laci, nehogy a felcsapódó ketrecből kitörő bika átrendezze a hentes és a levágandó jószág ősi táncrendjét. Ilyesmi legföljebb a spanyol arénákban fordulhatott elő, de nem a budapesti közvágóhíd marhavágó során a ’80-as évek első felében. Több mint 20 éve már nem fordulhat elő efféle hiba, hiszen a közvágóhíd százéves épületeiben irodák, raktárak terpeszkednek. A véres drámák egykori helyszínein talán asszisztensek pergetik az ujjaikat a számítógépek klaviatúráján, vagy menedzserek löknek át árajánlatokat a partnereknek.
FOTÓ: FORTEPAN/URBÁN TAMÁS
De ezt akkor még nem sejthettük. A bika ekkor döbbenhetett rá, hogy itt rosszat akarnak neki. Meg akarják ölni! Remegett egész testében és újra elbődült. A szemében mintha az elkerülhetetlen vég felismerése villant volna fel. És Laci nem adott, nem adhatott kegyelmet a kivégzés túlélőjének, de biztos vagyok benne, hogy ez meg sem fordult a fejében. A napi vágási tervet teljesíteni kellett. Ismét odalépett az acélkalodához, oda szorította a hatalmas, remegő állat koponyájához a két szarv közé a Marlboro-puska csövét és meghúzta a ravaszt, avagy hivatalos nevén az elsütő billentyűt. A csattanás pillanatában a bika megrándult és most már engedelmesen dőlt neki a kaloda oldalfalának, ami felnyílt, s a jószág kidöndült a betonpadra. Béla már korábban abbahagyta Laci rokonsága vélt foglalkozási körének felsorolását, és gyors, begyakorlott mozdulatokkal csatolta a láncokat a jószág két hátsó lábához. Odalépett az elektromos kapcsolóhoz és a villanymotor halk zümmögéssel egyenletes tempóval felhúzta a kábult bikát a magasba.
Először voltam ebben a mészárszékben és azt is tudtam, hogy utoljára, pedig ami eddig történt, csak előjáték volt ahhoz képest, ami ezután következett.
Béla már a feladatra lenyugodva, jól láthatóan a szarvasmarhák anatómiájának ismeretében, határozott mozdulattal a bika nyaki ütőerébe vágta a kést. Több mint 30 éve képtelen vagyok a legrémisztőbb horrorfilmeken sem rettegni a rendező és a forgatókönyvíró elvárásának megfelelően. Tudom, hogy amit látok, a kiontott belektől a testektől elválasztott fejekig, csak filmipari melléktermékek. Semmi nem igazi. De az a vastag, kirobbanó vérzuhatag, ami a megszúrt bika nyakából előtört és hangos csattanással betont ért, az igazi volt. Nagyon is az! És még csak nem is ez volt a legrosszabb. Hanem láttam, hogy a bika gyomra a kivégzése pillanataiban, a halál mezsgyéjén is végezte a dolgát, a bőrön át is követhető volt a perisztaltikus mozgás. A vér egy lefolyóban tűnt el valami csatornában. Nem vártam meg az aktus végét. Szégyenkezve vallom meg utólag is, nem végeztem el a feladatom. A húsipari üzemlap nem kapott tőlem fotót a marhavágóhíd hétköznapjairól, a szocialista brigádversenyben jó helyezést elérő szorgos hentesekről.
Átbotladoztam az udvaron, gondosan kikerülve az elszórtan a földön heverő sertéskörmöket, kisebb nagyobb nyesedékeket, testrészeket. Két munkás csilleszerű kocsiban ipari töpörtyűt tolt maga előtt. Talán valami húskészítmény alapanyaga lehetett. Vidáman beszélgettek és menet közben néha belenyúltak a csillébe, és félmaréknyi töpörtyűt tömtek a szájukba. Kenyér nélkül. Megszokták.
Nem értettem, hogy miért olyan békések a marhák. Csöndben várakoztak az elkerülhetetlenre. Néha elbődült valamelyikük. Talán szomjas, vagy éhes lehetett.
- Azért ha nem jól zárják be a vágóhíd kapuját és megérzik a vért, na akkor nem ilyen békések - magyarázta a kócos hajú, szakállas, rokonszenves fickó, akivel az egyik iroda melletti faliújságnál elegyedtem szóba. Plakátot, meg irományokat ragasztott ki. Elmondta, hogy az üzemi lapnál dolgozik, de efféle dekoratőri munkát is végez.
- Tudod a disznók nagyon intelligens állatok. Na, azok megérzik a bajt, sokan igyekeznek meglógni. Olyankor az emberek össze-vissza rugdossák őket, amíg nem sikerül beterelni őket a vágósorra - mesélte valami mély rezignált bölcsességgel.
De ott, a vágóhídi iroda melletti tacepaónál még nem tudtam, hogy egyszer büszke leszek arra, hogy Andrassew Ivánnal egy szerkesztőségben dolgozhattam.
