Tyúkvágás panelban - Beszélgetés Schell Judittal

Magára hagyott fácánbél, nyaralós porleves, színpadi ételek íze - egyebek mellett ezek is szóba kerültek a Schell Judittal, a Thália Színház színésznőjével zajlott beszélgetésen.

- Többször nyilatkozta, szívesen nyitna olasz vendéglőt, ha abbahagyná a színész pályát. Milyenre gondol?

- Van egy erős emlékem a húszas éveimből. Sokszor látogattuk Szicíliában az első férjem barátait. A hegyen állt egy étterem, a tulajdonosa és felszolgálója egy szép, nagy fenekű, olasz asszony volt. Állandóan mandulát rágott. Elképzeltem, hogy reggel a konyhában, rengeteg mandulát önt egy tálba, és mikor elmegy mellette, belemarkol. Mert akármikor felvette a rendelést vagy kihozta az ételt, mindig tele volt a szája. Alig tudott beszélni tőle. Hasonló hangulatút kéne nyitni a tengerparton is.

- Az utazásainak mennyire része a gasztronómia?

- Mindenképpen hozzátartozik az adott ország kulináriája. A gasztronómia a gyerekkori utazásainknak is része volt, kicsit máshogy. A kedvencem a pormájgombócleves volt, amit a bolgár nyaralásainkon, gázlángon, a kempingben főztünk. Mivel itthon nem zacskós leveseztünk, ha nyaralni vágytam decemberben, bármennyire megdöbbentő, kértem anyut, készítsen ilyet.

- Anyukája szívesen és háziasan főz?

- Jól főz, csak nem szeret, és a pokolba kívánja az egészet. Gyerekkoromban, Debrecenben, amíg élt nagyanyám, ő főzött majdnem mindent. 94 négyzetméteres panelben laktunk, amelynek összesen 2-3 négyzetméteres teakonyhája volt. De nagyanyámat ez nem zavarta, tyúkot vágott itt. Mindig sikítottunk a testvéremmel: várjál, még ne vágd el a nyakát! – és beszaladtunk a szobába, befogtuk a fülünket, hogy ne halljuk az állat vergődését. Aztán ennek egy része nálam is megismétlődött. Az első férjem ugyanis vadász volt, és gyakran megjelent 10-12 fácánnal, 5-6 kacsával. Nekem kellett megnyúznom és kibeleznem. A nagyobbik fiam, Lackó ma már vadászik az apjával. Hozott haza fácánt, de neki kellett megtisztítania. Rendbe is rakta, a bőrt, a szőrt és a beleket betette egy zacskóba. Csak azt felejtette el, hogy a zacskót fölakasztotta a sufniban. Jött a tél, megfagyott, de tavasszal, amikor elkezdett melegedni, kimentünk a sufniba, és nem értettük, mitől van olyan mérhetetlenül büdös. Mindent felforgattunk, az ajtóra felakasztott zacskót jó nehezen találtuk meg.

- Gyakran kell színpadon enniük. Nyilván ott nem a minőség a lényeg. Alapvetően rossz ízűek ezek az ételek?

- Miért kéne rossznak lenniük? Most a Thália Színházban, a Csoda korban élünk című előadásban rántottát eszünk. Be lehet adni jó ízű rántottát is. A Ketten egyedülben Csányi Sanyinak szendvicset készítek vagdaltból. Ha a büfés Ági süti és nem a szomszéd boltban veszik, akkor próbálom úgy beosztani a szövegemet, hogy minél többet ehessek belőle. Még langyosan érkezik, isteni illata van. Érdekes ez a színpadi étel. 14 évesen a debreceni Godspellben szerepeltem először, ahol az „utolsó vacsora” menüje málnaszörp volt és félszáraz kenyér. Amint vége lett az előadásnak, a tapsrendnek, mindenki rárontott a maradék száraz kenyérre és a szörpre. Bár éreztem, hogy ebben nincs semmi jó, mi, gyerekek is egymás kezéből téptük ki. Mert ezt csinálták a felnőttek is. Szóval, hogy rossz-e a színpadi kaja? Hát, nem rossz.

(Szemere Katalin teljes interjúja a novemberi BBC goodfoodban olvasható.)