A kormány 2020-ig mintegy 200 milliárd forint közpénzt költ a többnyire már most is szinte üresen kongó stadionokra. A jegyeladásokból ugyanis a hidegvízre valót sem keresik meg a klubok, és a relikviák megvásárlásáért sem dúl öldöklő küzdelem a drukkerek között. Marad az adófizetők pénze arra a játékra, ami a világon mindenhol másutt nyereséges.
A focisták Magyarországon kirívóan magas bérének jelentős részét ugyanakkor bújtatva, gyakran társasági adóból (tao) leírható, egészen más célokra „pántlikázott” összegekből fedezik a klubok. Nem is nagyon tehetnek mást, hiszen a 10-15-20 ezer néző befogadására alkalmas, tízmilliárdos, vagy inkább többért épített létesítményekbe átlagosan alig több mint ezren látogatnak ki, hogy felnyomják a vérnyomásukat a vérszegény tilitoli láttán, amit állítólagos profi labdarúgók művelnek a jobb sorsra érdemes gyepen. Tiba István, fideszes országgyűlési képviselő, a balmazújvárosi labdarúgó klub elnöke így akaratlanul is a focimániában is szenvedő miniszterelnök stoplis cipőjére léphetett, amikor tavaly szeptemberben azt találta nyilatkozni az egyik kereskedelmi tévécsatornának: „nem biztos, hogy használ a futballnak, hogy ilyen pénzek mozognak a magyar futballban”. És itt most nem a stilisztikailag zavaró szóismétlésen van a hangsúly.
Vélhetően e csorba kiköszörülése érdekében osztotta épp őrá azt a szerepet Orbán Viktor, hogy vegyen a nevére egy az elmúlt 7-8 évben is párját ritkítóan arcátlan törvénytervezetet. A javaslat lényege, hogy 2018 januárjától a sportvállalkozásoknak nem kellene iparűzési adót fizetniük a sportbevételeik után. Mármint az kivéreztetett önkormányzatoknak: még elszórnák a közpénzt szociális segélyekre, háziorvosra, lakhatási vagy fűtési támogatásokra. Ott kell azt hagyni a világszínvonalú magyar élsportban, de főleg a sikert sikerre halmozó labdarúgásnál. De ha már lúd, legyen kövér, főleg ha más fizeti. Az indítványban az is szerepel, hogy a sportolók bére után nem kellene adózni.
Persze nem ez az egyetlen törvénymódosítás, ami egy bizonyos kör érdekit szolgálja csupán. A gránitszilárdságú úgynevezett „alaptörvényt” eddig hatszor szabták méretre. Az egyik ilyen átalakításra azért volt szükség, hogy Borkai Zsolt, egykori olimpikon Győr polgármestere lehessen: kétharmaddal egy-kettőre kiengedtek valamennyit a kicsit szűkre szabott jogszabályból.
Amikor pedig az állami földek eladása idején, hogy-hogy nem, a legjobb területek a fideszes haverokhoz kerültek, Győrffy Balázs fideszes országgyűlési képviselő legott beadott egy törvényjavaslatot, hogy az új földesurak emelhessék az akár 10 évre, vagy még hosszabb időre megkötött bérleti szerződésekben rögzített díjakat is.
Hab volt a tortán a közbeszerzések lazítása. Vagyis, ha a magas állami tisztséget betöltő személy, mondjuk a miniszterelnök családtagja nem egy háztartásban lakik a fontos emberrel, akkor máris indulhat közbeszerzési pályázaton.
Ezeken ma már meg sem lepődünk. De jövőre az is kiderül, megszűnik-e végre ez a mérték utáni, rendelésre készülő törvényszabászat.
